Vhailor és Agent Ungur sorozata

  Az alábbiakban sorozatunk talán legvitatottabb tételeit fogjuk közzé tenni. A célunk azonban nem negatív érzelmek keltése, hanem annak megértetése, mi az egyik fő oka az irracionálisnak tűnő szlovák magyarfóbiának. Alaptételünk, hogy 1945 után kezdődik az agresszív magyarellenesség a szlovákság körében, nem 1918/19-ben, vagy korábban. De miért csak 1945 után ver gyökeret a tömeges magyarellenesség a szlovákoknál? Miért van betonba öntve a beneši dekrétumok filozófiája Szlovákiában?

  Az 1945 utáni csehszlovákiai deportálás és kikényszerített lakosságcsere önmagában nem jelent kuriózumot a XX. századi európai gyakorlatban. Milliók osztoztak hasonló sorsban, hiba lenne azt gondolni, hogy a magyar tragédia egyedi volt. Sokan sokkal rosszabbul jártak, németeket millió számra, olaszokat százezrével öltek a győzők. Nem egyszerűen deportáltak, hanem megöltek. De az, hogy számon kérték a magyarokon a lojalitást ahhoz az államhoz, amely 1918-1919-ben fegyveres úton meghódította őket, cinizmusában az európai történelem élmezőnyébe tartozik. Ennél is problematikusabb azonban a közös múlt feldolgozása szempontjából az a tény, hogy a felvidéki magyaroknál a csehszlovák állam szétverésében sokkal nagyobb szerepet vállalt szlovák nemzeti mozgalom nem hogy „felmentést” kapott, hanem az áldozat és a bosszúálló szerepét osztották ki rá.

   A szlovákok a háború után a büntetés várakozásában éltek. A szlovák állam Hitler első háborús szövetségese volt, részt vett a Lengyelország elleni támadásban. Kevesen tudják, de 1939. szeptember 1-én a német csapatokkal együtt a szlovák haderő is átlépte a lengyel határt, miközben Magyarország megtagadta Berlinnek a kassai vasút használatát. Igaz, részben a lengyelek által megszállt területek visszaszerzésére indult a támadás (nem csak Magyarország vett részt a németek oldalán Csehszlovákia felosztásában, hanem Lengyelország is, ha már a müncheni „bűnöknél” tartunk), de ez nem változtat a tényen. A fasiszta Szlovákia partner volt a Szovjetunió elleni hadjáratban is. Belpolitikája minden tekintetben elnyomóbb volt Magyarországénál. Prágának azonban az új állam felépítéséhez szövetségesre volt szüksége, ezért tupírozták fel az 1944-es Szlovák Nemzeti Felkelés eltúlzott legendáját, amellyel a szlovákság mintegy lemosta magáról az „első náci háborús szövetséges” bélyegét.

  Mindezt persze nem lehetett előre látni, a szlovák elit joggal félt a büntetéstől. Ehelyett ők voltak azok, akik büntethettek. Méghozzá sokszor olyan bűnökért, amelyeket a szlovák nemzeti mozgalom és állam is elkövetett. Ezt a háborút követően tömören összefoglalta a jobboldali elhajlással igazán nem vádolható Fábry Zoltán, aki szerint: „A szlovák nép magyarellenes akcióba való behajszoltsága mesterséges machináció. Nincs bosszújogosultsága, nincs gyűlöletindoka. [...] Erre a viselkedésre okuk lenne a zsidóknak -- a szlovákokkal szemben. Az, aki segített a németeknek zsidókat kiüldözni, arizálni és magának árveréseken olcsó zsidó vagyont szerezni, most ugyanolyan antiszemita, azzal a különbséggel, hogy »Židia von!« helyett »Maďari von!«-t kiabált. [...] Csehszlovákia ellen a németeken kívül a szlovákok vétkeztek a legjobban. Ha tehát valaki kiköltöztetendő Csehszlovákiából, akkor az csak a szlovákság lehet.” (Fábry Zoltán válogatott levelezése 1916-1946, 400. és 425. oldal)

  Az idézett szövegben természetesen rengeteg keserűség van, de a tények magukért beszélnek. A háború alatt és közvetlenül a háború után a szlovák nép széles rétegei profitáltak abból, hogy megkaparinthatták a magyarok, németek, csehek és zsidók társadalmi pozícióit és vagyonát. A rabolt vagyonokon és a megürült társadalmi pozíciókon létrejöhetett a szlovák nemzet gerince, a középosztály.

  A szlovák elit és a szlovák nép között ugyanis a második világháború előtt óriási szakadék tátongott, nem létezett jelentős szlovák etnikumú középosztály, az egészen 1941-2/45-ig jórészt magyar, német, cseh, zsidó elemekből tevődött össze. A háború alatt és a háborút követő etnikai tisztogatásoknak köszönhetően ezt az „idegen” középosztályt likvidálták. Sőt, annál többet is. A szlovák nemzetteremtők 1939-1945 között célként fogalmazták meg nem csak az „idegenszívű középosztály”, hanem a kisebbségek „eltüntetését a szlovák földről”, először sikerült német hátszéllel a betelepült csehekre, a zsidókra, majd cseh hátszéllel a németekre és magyarokra hatalmas csapást mérni.

  A szlovák elitnek tehát sikerült helyet csinálni, amit aztán a népből kiemelkedő egyénekkel töltöttek fel, akik nagyon is tudatában voltak annak, kiknek a helyét foglalják el. A felemelkedés egyetlen feltétele a szlovák nemzeti ideológiához való hűség volt. Cserébe ezért kaptak vagyont/társadalmi pozíciót.

  Ha a gyökerét keressük tehát a szlovákok mai magyarellenességének, azt itt találhatjuk meg. Ugyanúgy, ahogy Magyarországon a magyar zsidó vagyonokba/pozíciókba beült magyarok szinte automatikusan antiszemiták lettek, ha korábban nem is voltak azok, a magyar lakásokba, pozíciókba beültettet szlovákok saját felemelkedésüket köszönhették a magyar tragédiának. De ezt, mivel a lopott konc féltésének kisszerűsége túl nyilvánvaló, meg kellett ideologizálni. Miért is érdemeltek meg a magyarok mindent, sőt, miért örüljenek, hogy csak ennyit kaptak. Fábryt idézve ismét: „...mert ez a szlovákságra szégyenteljes tény túlságosan kidomborítaná a szlovák fasizmus arcát, megkonstruálták az állami integritás elleni vétket, és ennek nevében és jogán helyezik pellengérre a magyarságot mint ennek az új „antifasiszta" államnak első számú ellenségét.” (Fábry Zoltán válogatott levelezése 1916-1946, 401. oldal) Ez, tehát a második világháború alatti/utáni, csehek/zsidók/magyarok/németek feletti váratlan győzelem a fő magyarázat arra, hogy miért harapódzott el a szlovák társadalomban a magyarellenes hisztéria.

  A „magyar terror” legendájának felépítéséhez a XIX. századi magyarosítás nem más, csak egy nagyon is nagyon kényelmes ürügy. A XIX. századi magyar politikusok kijelentései, és a magyar állam némely intézkedése kínál muníciót, mint azt már láttuk. Azonban ha valóban tömeges lett volna a magyarokkal szembeni ellenérzés, ha tényleg az 1867-1918 között elszenvedett sérelmek reakciójáról lenne szó, közvetlenül az első világháborús vereséget követően, 1918/19-ben robban az egész problémakör. Hisz ekkor szabadultak a magyar „elnyomástól”. Akkor sem állta volna senki az útját a lincseléseknek. De nem tudunk olyanról, hogy a szlovákok tömeges atrocitásokat követtek volna el magyarok ellen. Ezt a cseh légiósok csinálták, akiknek a szlovákok, még ha nem is álltak ellen, akkor is inkább ellenszenvvel nézték őket.

  Ha röviden össze akarjuk foglalni tehát: a mai bajok legfontosabb forrása nem a korábbi magyar nemzetiségpolitika, nem a bécsi döntések, de nem is a kis háború, és nem 1968. Nem ezek, hanem a beneši dekrétumok és a szlovák nemzetépítés közti összefüggés a fő ok. A történelemmel való őszinte szembenézés a nemzetteremtő legendákat rázkódtatná meg alapjaiban Szlovákiában. Ezért tekint a szlovák társadalom jelentős része a magyarokra, mint az ország külső és belső ellenségeire, ezért rögzült bennük az ellenségtudat, és így vált a magyarellenesség végleg a közösen, kollektíve elkövetett bűnnek köszönhetően a nemzetépítés egyik alapkövévé.