Küzdést kívánok, diszharmóniát,
Mely új erőt szül, új világot ád, 
Hol a lélek magában nagy lehet, 
Hová, ki bátor, az velem jöhet.

  Bevallom, régen vártam magyar filmet, pláne rajzfilmet úgy, mint Jankovics Marcell Az ember tragédiája-feldolgozását. Aki ekkora falatot harapna, annak mindig számolnia kell a csúfos bukás kockázatával, vagy akár a – jelen esetben – 23 évnyi szüntelen küzdelem hiábavalóságával.

  Mert túl sokat akar. Mert túl sokan feldolgozták már és nehéz újat, eredetit, húsba vágóan aktuálisat letenni az asztalra egy 150 éves darabból. Mert túl monumentális, túl nehéz a téma, a szöveg pedig emészthetetlen az animáció műfajára kódolva. Mert egy nagyszerű, korszakalkotó filmes 70 évét hivatott összegezni. És a végén úgyis mindenki egy kérdést fog feltenni: megérte?

   Jankovics Marcell pár hónappal ezelőtt azt mesélte nekem, hogy a Biblia ötletét elvetvén gondolt először Az ember tragédiájának megfilmesítésére, még a '80-as évek elején: „Nagy falatot akartam, ezért úgy gondoltam, hogy ha már a Biblia nem, akkor Az ember tragédiája. Talán a természetemből fakad: olyan magasra teszem a lécet, hogy alighanem le fogom verni – ennek megvan a kockázata”. A rizikó ellenére, avagy éppen amiatt, belevágott: összetette Madách Imre történelmen átívelő fennkölt szövegét túlburjánzó szimbólumvilágával egy eklektikus technikájú, mozgó rajzpapíron – több szexszel, mint amennyit a Nemzeti Színház sokat ócsárolt igazgatójának egy egész évadba sikerülhet belezsúfolnia.

  A legalapvetőbb kérdés, hogy vajon kell-e, lehet-e aktualizálni Madách-ot? Vagy a végeredmény elkerülhetetlenül egy karótnyelt, dohos, gimnáziumi irodalomórai felolvasóest lesz némi színpompás vizuális prezentációval? „Nem úgy fogom fel a történelmet bemutató színeit, mint amelyek az adott korról szólnak, hanem mint ami teret ad egy örök érvényű probléma kifejezésének” – véli a rendező. Az egyéniség lehetőségeit és árát az egyiptomi szín mutatja be, a demokrácia kritikája a görög színben tapasztalható, az egyszerű vágyak hajszolása, a dekadencia kritikája pedig a római színben bontakozik ki. Ma Magyarországon, illetve bárhol a világon szintén a demokráciával, a hittel, az önmegvalósítással küszködünk – ezek a kérdések kortalanok.

  A cél a halál, az élet küzdelem és az ember célja e küzdés maga: „A Tragédia nem csupán a világról szól, hanem saját magunkról is. Ádám én vagyok. Aki veszi a bátorságot, hogy hozzányúl ehhez a darabhoz, annak úgy kell felfognia, hogy ő maga Ádám, de ő lehet Lucifer és Isten is” – véli Jankovics. A filmben éppen ezért dominánssá válik a tagadás, az örök kérdező és megkérdőjelező, Lucifer – egyébként szenzációsan megrajzolt – karaktere. Ő szimbolizálja Ádám terheit és kételyeit, a vásznon pedig ezt egyfajta a belső párbeszéddel jelenítik meg: ilyenkor Lucifer és Ádám szájmozgás nélkül kommunikál egymással.

 A rajzfilm műfaja megkönnyíti az utazást, teret enged a fantáziának, nincsenek térbeli és formai korlátai, melyek a színpadnak határt szabnak. Megteheti például, hogy a szereplők aktuális sziluettjében felvillanjon korábbi önmaguk, ezzel is árnyalva a darab lineáris időfelfogását. A film a történelem színtereit az adott kor ábrázolási konvencióiból leképezett, átértelmezett stílusban ábrázolja. A munkálatok megkezdése óta eltelt 23 év alatt az animáció technikáját forradalmasította a számítógépes animáció, a stop-motion és a 3D. Az átalakulás Az ember tragédiáját nézve nem tűnik fel, Jankovicsnak ugyanis esze ágában sem volt utólag egységesíteni a külön-külön felvett színeket. A kézzel festett hátterek, a skicc, a ceruzarajz, a statikus képek keverednek a számítógépes technikával. A cselekmény a görög vázákon, egyiptomi freskókon, bizánci mozaikokon, elmosódó Űrben bontakozik ki, mindig a vonatkozó kornak megfelelően. A prágai szín vizualitása például egy megelevenedett fametszethez hasonlít, mely remekül passzol Ádám, mint a kiégett Kepler lelkiállapotához, az utoljára elkészített londoni szín színpompás, mozgó vásári forgataga pedig az új kort szimbolizálja és így tovább.

 A rendező előszeretettel használja az álom-technikát: a cselekmény sűrítését-tömörítését, a repülés, a közel és távol gyors snittekben történő váltakozását. Az eredeti darab maga is egy anakronisztikus álomutazás, melyet bő két és félórában kellett elmesélni. Szó se róla, ez a film nehezen emészthető, filmvászonra talán túlontúl hosszú, azt viszont sikeresen elkerülte, hogy a színdarab illusztrációjává váljon. Saját jelentést ad a soroknak, a képek és a zene új dimenziókba helyezik az író mondanivalóját. Az alkotók körülbelül három tucat zeneszerző műveit használták fel a filmben, de szerepel benne nevesíthetetlen afrikai népzene is. A két legjellemzőbb és legmonumentálisabb dallam minden kétséget kizáróan Mozart Requiem-jének Lacrimosa és a Dies irae című tételei, melyek visszatérő motívumai Az ember tragédiájának – elmélyítik, még nagyobb súlyt adnak Madách Imre sorainak.

   Az ember tragédiája meglehetősen tömény animációs film lett. Ugyan Ádám korról-korra, lineáisan utazik az időben, valamint saját lelkébe és elméjébe, a nézőnek viszont egyszerre kell értelmeznie az archaikus szöveget, mely a hol pszichedelikus álomképekhez, hol statikus egymásutánban váltakozó kockákon elmesélt jelenetekhez kapcsolódik, továbbá befogadni a számtalan szimbólumot, metaforát és világtörténelmi utalást. A filmen kiütközik a 23 év, a sok várakozás, a kemény munka, a személyes történetek, váltások és veszteségek, az anyagi gondok, a küzdelem. A hullámzás azonban nem a film tempóján, és nem is a minőségén érzékelhető: ez adja a mű eklektikusságát.

  Jankovics Marcell Madách-adaptációjának világpremierjét az Uránia dísztermében tartották november 27-én, az Anilogue fesztivál budapesti vetítéseinek zárónapján. A vetítés után a stábot vastapssal köszöntő nézőknek a rendező csak annyit mondott a mikrofonhoz hajolva: Megérte.

  Hiszünk neki.