Konstantinápoly a 18. században

  Részletek a levelekből, a Mikes Év alkalmából, halálának 250. évfordulóján.

1
Gallipoliból, Anno 1717. 10. octobris.

Édes néném! Hálá légyen az Istennek, mi ideérkeztünk ma szerencsésen, Franciaországból pedig 15. septembris indultunk meg. A fejdelmünknek Istennek hálá jó egészsége volna, hogyha a köszvény búcsút akarna tőlle venni, de reméljük, hogy itt a török áer elűzi. Édes néném, mi jó a földön járni! Látja kéd, még Szent Péter is megijedett volt, mikor a vízben sipadoztak a lábai. Hát mi bűnösök, hogyne félnénk, amidőn a hajónk olyan nagy habok között fordult egyik oldaláról a másikára, mint az erdélyi nagy hegyek. Némelykor azoknak a tetején mentünk el, némelykor pedig olyan nagy völgyben estünk, hogy már csak azt vártuk, hogy reánk omoljanak azok a vízhegyek. De mégis olyan emberségesek voltanak, hogy többet nem adtak innunk, mintsem kellett volna. Elég a', hogy itt vagyunk egészségben. Mert a tengeren is megbetegszik az ember, nemcsak a földön, és ott ha a hintó megrázza, elfárad, és jobb egyepegyéje vagyon az ételre. De a hajóban az a szüntelen való rengetés, hánkodás a főt elbódítja, a gyomrot felkeveri, és úgy kell tenni, valamint a részeg embereknek, aki a bort meg nem emésztheti. A szegény gyomromnak is olyan nyavalyában kelletett lenni vagy két első nap, de azután úgy kellett ennem, mint a farkasnak. A fejdelmünk a hajóból még nem szállott vala le, hogy a tatár hám, aki itt exiliumban vagyon, holmi ajándékot külde és a többi között egy szép lovat, nyergelve. Itt a fejdelemnek jó szállást adtak, de mi ebül vagyunk szállva. De mégis jobban szeretem itt lenni, mintsem a hajóban. Édes néném, a kéd kedves levelit vagyon már két esztendeje hogy vettem; igazat mondok, hogyha az esztendő egy holnapból állana. Reménlem, édes néném, hogy már ezután, minthogy egy áerrel élünk, gyakrabban veszem kedves levelét. De minthogy egynehány száz mélyfölddel közelebb vagyunk egymáshoz, úgy tetszik, hogy már inkább is kell kédnek engemet szeretni. Én pedig ha igen szeretem is kédet, de többet nem írhatok, mert úgy tetszik, mintha a ház keringene velem, mintha most is a hajóban volnék.

30
Békós, 16. augusti 1719.

Látja kéd, hogy Ázsiából írok kédnek, ha Ámérikában volnék, Missisipiából is írnék kédnek. Minket már úgy tekintsen kéd, mint ázsiai magyarokot. Elég az, édes néném, hogy már öt naptól fogvást itt sátorok alatt vagyunk. A mellettünk való várost, mind azelőtt, mind mostanában Békosnak híják, amely város ama híres Bithiniában vagyon. Tudja kéd, micsoda híresek valának a rómaiak idejében a bithiniai királyok. De azon nem tőrödöm, hanem azon tőrödöm, hogy nem Háromszéken vagyok. De ott jobb volna-é az Isten, mint itt? Nem, mindenütt egyaránsú az ő jósága, itt akarja az Isten, hogy légy, azért itt sétálj ezen a szép réten. Az igaz, édes néném, hogy szép helyt vagyunk, a sátoraink a tengerparton rendiben. Ezt a gyönyörű kanálist végig látjuk, a Fekete-tenger zúgását jól halljuk. Azok a nagy rettentő sajkák előttünk mennek el a Fekete-tengerre. Ilyen kanális nincsen az egész világon talám: ennek a széllye mindenütt vagyon egy jó ágyúlövés, a hossza vagyon öt mélyföld, mindenik végin egy nagy tenger. Hol lehetne másutt ilyen kanálist találni? A' való, hogy ha más nemzet bírná ezt az országot, csudát csinálna ebből a kanálisból: kétfelől városokot, szép kastélyokot, házakot építenének. Való, hogy Európa széllyin elég város vagyon, de másutt csak faluknak hínák azokot. A többi között Jénikő, ahol mi lakunk, igen rút város, a többi ilyen sincsen. Ázsia felől pedig csaknem mindenütt puszta. A császár parton lévő házai éppen nem császári házak. Micsoda nagy kár olyan szép és kies helyeket pusztán hadni, de én ugyan meg nem építtetem, lássák ők. Lehetetlen, édes néném, annyi halat látni, mint ebben a kanálisban vagyon; egynehány ezeret vonnak ki egyszer a halászok. Hány ezer kél el abban a császári városban, és hány százezret száraztanak meg csak Jénikőben? Hát még a rettentő sok disznóhal mennyi benne. Nem örömest hazudnék, a szükség sem hozza magával, azért elmondhatom, hogy egyszer a többi között láttam egyszersmind legalább ezeret, mintha annyi nagy sereg sertést hajtottak volna le a vízen. Az igaz, édes néném, hogy itt mi jól vagyunk, a szép réten sétálunk, a fejdelem általhozatván a lovait, gyakorta fog vadászni menni. Aztot már észrevettem, hogy itt Ázsiában is úgy szeretem kédet, mint Európában. De gyakran kell nekem írni és egy kevessé hosszabb leveleket, és az egészségre kell vigyázni, főképpen mostanában. Mert azt mondják, hogy ott kéteknél nagy pestis vagyon.

32
Jénikő, 10. octobris 1719.

Micsoda szép állapot az: tegnap ebédet Ázsiában ettem, vacsorát pedig Európában. Ide pedig nem a levegőégben hoztak, hanem a vízen. Mindezekből megüsmeri kéd, hogy ide visszájöttünk, és a táborozást elvégeztük. A' bizonyos, hogy nem az ellenség elől jöttünk el, hanem a sok eső elől, amelyet el nem lehetett űzni, noha két generális vagyon velünk. A mindennapi mulatság már itt abból fog állani, hogy vagy Bercsényi uram jő mihozzánk, vagy mi megyünk hozzája. A vadászat sem múlik el, de a' sem múlik el, hogy ellenünk ne vadásszanak a portán. Mert a német követi legtöbbet azon elmélkedik, hogy nekünk árthasson; mi pedig legkisebben sem ártunk néki, és nem tudom, mivégre kívánja üldözni ezeket a szegény bujdosó magyarokot, akik itt a tengerparton csak dohányoznak suhajtással. Édes néném, vajon az olyan világi üldözők olvassák-e az évangyéliumot? Gondolják-é azt, hogy még bé is kell a szemeket hunni egynehány száz esztendőkig. Akkoron nem a kamaraszék eleiben citáltatunk, sem nem annak törvényje szerént mondják ki a sentenciát, hanem aszerént a kegyes évangyelium szerént, amely azt parancsolja a császároknak is, hogy megbocsássanak az ellenségnek, és a rosszért jól tegyenek. Az olyan ítélőszék, ahol az allégációt bé nem veszik, nem is az ország törvényit, hanem az évangyeliumot teszik ott a fejdelmek eleiben. Akkoron egy fejdelem hejában fogja azt allégálni, a ministerim jovallották nékem, hogy a bujdosó magyarokot bujdosásokban is üldözzem, és a politica ratio arra vitt, hogy őket olyan állapotban vessem, amelyben jövendőben se árthassanak. Az ilyen mentségre csak azt felelik, nem kellett volna azon igyekezni, hogy elvegyed tőllök azt a kenyeret, amelyet én rendeltem nékik idegen országban, minekutána már elvetted volna az örökségeket; a politica ratioért nem kellett volna jövendőbéli bizonytalan rosszért bizonyos rosszat követni felebarátidon. Ha mások is így gondolkodnának, békességben maradnánk. Talám gondolkodnak, de az ilyen gondolat csak általmégyen rajtok, valamint a purgáció.

A' talám tudva nincsen kédnél, hogy mi most is abban a szándékban vagyunk, hogy Franciaországban visszámenjünk, és ha csak a mi akaratunkon állana, ma indulnánk meg. De csak az akarat áll mirajtunk, a tehetség pedig máson, mivel a fejdelem ezen szándéka iránt a francia udvarnak egynehány rendbéli leveleket írván, arra egyenes választ nem vehetett még eddig. Az udvar se nem tiltja, se nem jovallja az oda való menetelit világosan, amelyekből kitetszik, hogy nem kívánja oda való menetelünket. Inimicus homo hoc fecit. Akik itt miellenünk vannak, ott is ugyanazok gátolták meg utunkot. Franciaországot Orleáns herceg igazgatván, mivel a király még nem arra való, mindenkor nagy barátságot mutatott a mi urunkhoz, az anyja pediglen, aki is egy házból való a mi fejdelemasszonyunkkal, úgy szerette, mint a fiát, mindholtig. De a fejdelmek között lévő atyafiság és barátság olyan, mint a nádszál, ha jól vagyon dolgod, mind az atyafiság, mind a barátság fent vagyon, ha pedig rosszul vagyon, és reájok szorulsz, csak azt mondják: nescio vos. E' már rajtunk bételjesedett, mivel Orleáns hercegnek az urunk még egy levelét nem vette; annyi sok szép ígéreti után legkisebben dolgait ebben az országban a portán nem segítette. Ilyen a fejdelmek barátsága, ilyen reménség nélkül lehet hozzájok folyamodni mindazoknak, akikre szükségek nincsen, és csak úgy bánnak az emberrel, valamint a citrommal, amelyből a levit kifacsarván, azután elvetik; ha a forrásból jól iszunk, azután annak hátat fordíttunk. Reánk pedig most nincsen szükség, az elmúltot elfelejtették, és a hatalom kezekben lévén, jövendőre nem hajtanak. A kéd mondása szerént, derék állapot a szerencsén fekünni. A' való, hogy az olyan ágy nem igen állandó, de amég tart, addig csak jó rajta fekünni. Meg nem kell, édes néném, az ígéretet másolni. A nemesvér, amit fogad, megtartja, ha magyarországi volna kéd, tartanék valamitől, de erdélyi lévén, ott a nemesasszonyoknak a szavok olyan állandó, valamint a brassai havas. Tartsa meg hát ígéretit, és három vagy négy holnapját a télnek töltse el kéd itt a magyar asszonyokkal. Való, hogy kéd lesz egyedül erdélyi, de egy erdélyi asszony nem ér-é annyit, mint tíz magyarországi? A rózsa többet ér a kórónál, a nap fényesebb a holdnál. Mikor Magyarországon fogyatkozás vagyon a napban, csak egy erdélyi asszonyt vigyenek oda, annak szépsége elég fényességet ád. E' nem dicséret, hanem igazmondás. Ha az Isten őket szebbeknek teremtette másoknál, ki tehet arról. Arról sem tehet senki is, ha lefekszem, mert tizenegy az óra. Ha a szerencsén nem fekszem is, csak jól aludjam, jobb az egészség annál. Ezután csak azt nézem, mikor fog kéd ideérkezni, de minden pereputyástól kell idejőni.

74
Rodostó, 16. junii 1726.

Szánj édes néném, szánj, mivel írni akarok, és nem tudom, mit. De micsoda hírt tudnék innét a sátor alól írni? Soha semmi idegent nem látunk, semmi hírt nem hallunk, egyik nap olyan, mint a másik. Hanem hogy egyik melegebb vagy szellősebb, mint a másik, mert itt az esőtől nem igen kell félni nyárban. Elég a', hogy végtire talám ellene mondunk a házaknak, és csak a sátorok alatt lakunk. Perzsia széllyin vagyon olyan nemzet, aki a pusztában sátorok alatt lakik, valamint nálunk a cigányok. Azok pedig mind tolvajok, és ezeket kürdöknek nevezik. Egyiptum széllyin is a szerecsenek mind sátorok alatt laknak minden pereputyostól. De minthogy ezeknek minden gazdagságok csak a szép lovakból áll, a pénzt a más ember erszényiből veszik ki, és mind magok, feleségek, gyermekek mezítelenek volnának, hogyha csak a más ember köntösével nem fedeznék magokot. Azért, amidőn valami útonjárót jó köntösben látnak, szépen elkérik tőlle, mondván: add ide azt a mentét, mert apádnak szüksége vagyon reá; azon magát érti. Vagy pediglen, ha valami jó portékát talál másnál, arra is azt mondja: az anyádnak arra szüksége vagyon, azért add ide; azon a feleségit érti. És így kételen meg kell a szegény útonjárónak az üsméretlen apját és kelletlen anyját ruházni. De mi, édes néném, nem követjük ezeket, ha sátorok alatt lakunk is, hanem inkább a pátriarchákot, akik megmutatták vászonpalotájokkal, hogy az ember ezen a világon csak szarándok, idegen és útonjáró. Való, hogy azok a szent szarándokok gazdagon bujdostanak, mi pedig szegényen maradunk egy helyben. És annyiban jól vagyok, hogy étszaka nem kell felkelnem, hogy enni adjak a marháknak.

Édes néném, ha volna egy pásztorném, úgy tetszik, hogy szeretném az olyan pásztori életet. Mert azok a szent juhászok csendes életet éltek. A rettentő nagy pusztaság, mezőség övék volt, ott verték fel sátorokot, ahol akarták, és ott addig maradtak, amég marhájoknak eledelek volt. A' való, hogy ital dolgából kényes életet nem éltek, mert abban az országban az eső ritka lévén, a víz is szűk, azért is emlékezik az írás annyiszor a kutakról. Azzal nem volt bajok, hogy palotákat építsenek, azokot gazdagon felékesítsék. Az unadalmas sok perlekedéstől mentek voltak, a sok udvarbíró, számtartó, kolcsár nekik nem alkalmatlankodtak. Azon nem gondolkodtak, hogy a telet ilyen jószágban kell tölteni, nyárban vagy ősszel ilyenben kell menni; a sok hintó, társzekér nem kívántatott. A sok kies mezőben válogathattak, és mindennap újabb-újabb helyre építhették vászonvárosokot. A helyhez úgy kötelesek nem voltanak, mint mi. Gyermekségektől fogvást a közönséges eledelt megszokták volt. Közönséges ruhával fedezték magokot, kivált a férfiak, mert az asszonyok akkor is csak asszonyok voltanak, valamint mostanában; azaz, hogy a cifraságot akkor is szerették, aranyperecet, fülbenvalót küldöttenek nekik jegyben. Most megnevetnők, hogyha látnánk olyan pásztornékot, akik aranyfülbenvalót viselnének. Mostani időben aztot nem jovallanám. Egyszóval, mennyi sokféle baj nélkül éltenek, amely közöttünk közönséges, és amelyet már bajnak sem tartunk, mert hozzászoktunk. A' való, hogy ezeknek a pásztoroknak életek szent és ártatlan volt, és az Isten nem akarta, hogy városokban lakván, a több nemzetekkel esszeelegyedjenek. De énnekem úgy tetszik, hogy az olyan élet igen vándorló és henyénlő élet. Példa azok, akik mostanában is sátorok alatt laknak, akik a más ember kenyerét eszik, és a más ruhájával fedezik magokot. Az ilyen nemzet mi hasznára vagyon a többi emberi nemzeteknek; az olyan élet csak tunyaság és tudatlanság, való, gond nélkül való élet, de üres, és a lakóhelye puszta. Micsoda gyönyörűség pedig egy gazdaembernek a maga ültetett gyümölcsfáit és szőllőit gyümölcsösön látni, és fáradságit a természettől megjutalmaztatni.

Mindezekből észreveheti kéd, hogy a sátoros életen nem kapok. Így mégis mind meglehet, amint vagyunk, mert a városból ide halljuk a kakasszót. De ez is unadalmas lészen ha sokáig fog tartani, mert verőfényen süttetni valakinek magát szükség nélkül, nem tarthatom gyönyörűségnek. Az egész Európa most békességben vagyon, és házokban lakik, csak mi sátorok alatt. Hátha valamely ország bennünket akarna követni? Ítélje el kéd, mint átkoznának minket a kőmívesek és az ácsok. De attól nem kell félni, mert nehezen válnék meg ki-ki a szőllőhegyétől. Kenyeret szintén olyan jót lehetne enni, mint a városokon, abban nem volna fogyatkozás. Tudja-é kéd, hogy mit csinálnak a szerecsen asszonyok? Ott kemencét nem lehet a földben csinálni, mert mind föveny, se pogácsát nem lehet sütni, fa nincsen; hanem nagy fazakakot tartanak, abban kóróból tüzet csinálnak, és kívül tésztával vékonyon béborítják, és így sütnek magoknak pogácsát. Vajon amelyet nálunk kolduslábnak hínak, nem lehetne-é így megsütni? De megbocsásson kéd, ha többet nem írhatok, mert a nap is melegen süt. Azért nagy alázatoson elvégezvén levelemet, maradok, aki tegnap voltam.

81
Rodostó, 14. junii 1727.

Nénékám, mi itt tegnap kereszteltünk egy asinus zsidót. Vagyon már harmadnapja, egy zsidó hozzánk jött nagy titkon, és kérette a fejdelmet, hogy őtet kereszteltesse meg, mert kereszténnyé akar lenni. Vagy két nap a papok mindenkor véle voltak, és készítették a keresztségre. Tegnap megkeresztelték, a fejdelem volt a keresztapja, aki is ugyan könyvezett örömében. A zsidó pedig jól tudta magát viselni, és a keresztelés az egész ceremoniával ment végben. Tegnap a fejdelemnek izeni, hogy ő már keresztény lévén, a több atyafiai között nem lakhatik, se nem kereskedhetik, azért kéreti a fejdelmet, hogy segítse meg egynehány pénzzel. A fejdelem jó szívvel küld néki száz tallért. Ma reggel keresik a zsidót, hát nincsen; mindenütt tudakozódnak felőlle, és mondják, hogy több zsidókkal hajóra ült, és Constancinápolyban ment. Így csala meg minket az asinus zsidója, vagyis inkább magát. Itt pedig vannak olyanok, akik hogy megtudták a dolgot, mondották, hogy mint Smirnán, mint pedig másutt is követett el hasonló dolgot, s egynehányszor megkereszteltette volt már magát. Olyan jól is tudta ő magát viselni, hogy semmit nem kelletett neki mondani, hogy mit csináljon, mi azt csudáltuk. Hát az asinus, ő azt többször is próbálta volt. Csak azt akarám kédnek megírni, hogy a zsidónak nem kell hinni. Azt pedig bízvást elhiheted édes néném, hogy szeretlek. Amen.

105
Rodostó, 16. junii 1734.

Most hozák hírit, hogy a muszka és a saxo obsideálta Danckát, minden ösvényt, lyukat bedugott, hogy Stanislaus király ki ne repülhessen. A várost mind lőni, mind megvenni könnyű, de azt igen nehéz megoltalmazni, hogy a király onnét el ne mehessen, akinek és még arra kell szánni magát, mivel a francia hajók nem igen nyargalnak segítségire. Amely várat pedig meg nem segíttenek, megveszik, annál is inkább, hogy soha a danckai praesidium olyan játékban magát nem gyakorlotta. De hagyjuk el Danckát, úgyis ott most sok álgyúdörgések vannak, és sétáljunk Oloszországban, és nézzük meg, hogy ott mint vendégeskednek az odagyűlt sokféle hadak. Azt mondják, hogy ott már két vagy három várat megvett a francia, de ami legnagyobb, még Médiolánumban sem kiáltanak már berdót. Ilyen formában nem igen jól folynak a császár dolgai Oloszországban. Hogyha pedig a Spanyol Ház egyszer gyükeret kezd vetni Oloszországban, amint már elkezdette, félő, hogy a vendég ki ne vesse a gazdát házából. A spanyol király fia az anyjára maradott három hercegséget ment volt bírni Oloszországban, de ha szerencsés lehet, talám még felállítja a siciliai királyságot. De akármit csinálnak ők, csak nekünk is valami cseppenne hasznunkra. De szememmel nem hallok, se fülemmel nem látok olyat, ami arra fordulhatna, az is meglesz annak idejében. Édes néném, mi szép dolog sokáig élni. Ebben a saeculumban 33 esztendő tölt el, de azon kevés idő alatt igen nagy dolgok mentenek végben. Hát még ha élünk, mit nem érünk! Azt is megértem, hogy mikor valamit küld kéd nekem, megpanaszolja, de a panaszostól az ember hízik. Noha azt szokták mondani:

Nincs keservesb kenyér, kit adnak panasszal
bővön elegyítve van mérges kovásszal,
áztatni kell gyakran sok könnyhullatással,
és annak étele van nagy suhajtással.

De édes néném, ha panaszolod is, de nem háláadatlannal van dolgod, és azt ne tartsad, azonban:

Te nagy ajándékot ne adj barátodnak,
mert őtet csinálod háláadatlannak.

De én is utána teszem, ha el kellene egyik fülemet is vesztenem:

Ki ajándékjinak a számát felírja,
már azoknak többé érdemit ne várja.

Tudom, azt fogod mondani, hogy jól aluttam az étszaka, mert a jó aluvás után könnyebb verseket gyalulni. Elrakván hát a verscsináló szerszámimot, maradok édes néném, mindenkor etc.

112
Rodostó, 8. aprilis 1735.

Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közüllünk a mi édes urunkot és atyánkot, három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratni. Az Isten mára halasztotta halálát urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével, aki ma megholt érettünk. Amicsoda életet élt, és amicsoda halála volt, hiszem, hogy megmondották nékie: ma velem lész a paradicsomban. Hullassuk bővséggel könyveinket, mert a keserűségnek ködje valóságoson reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az Isten annyi szenvedési után a mennyei lakadalomban vitte, ahol a gyönyörűségnek és az örömnek pohárából itatja, hanem mi magunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk még csak a legalábbvalón is. Ítéld el, ha lehet, micsoda állapotban írom ezt a levelet, de mivel tudom, hogy örömest kívánnád tudni, mint esett szegénynek halála, mind téntával, mind könyhullatásimmal leírom, ha szinte azáltal megszaporítom is keserűségemet.

Úgy tetszik, hogy az utolsó levelemet az elmúlt holnapnak 25-dik napján írtam vala. Azután szegény mind nagy bágyadtságokot érzett, igen keveset, de másként mindent a szokás szerént vitt végben, abban a gyengeségiben is az esztergájában dolgozott első aprilisig. Aznap pedig a hideg erősen jött reá, és annál inkább meggyengíttette. Másnap jobbacskán volt. Virágvasárnap a gyengeség miatt nem mehetett a templomban, hanem a közel való házból hallgatta a misét. A mise után amely pap odavitte neki a szentelt ágat, térden állva vette el kezéből, mondván, hogy talám több ágat nem fog venni. Hetfün jobbacskán volt, kedden hasonlóképpen, még a dohánt is megkívánta, és dohányzott. De azt csudálta mindenikünk benne, hogy ő semmit halála órájáig a háznál való rendben el nem mulatott, se meg nem engedte, hogy őérette valamit elmulassanak. Mindennap szokott órában felöltözött, ebédelt, és lefekütt, noha alig volt el, de mégis úgy megtartotta a rendet, mint egészséges korában. Szeredán délután nagyobb gyengeségben esett, és csak mindenkor alutt. Egynehányszor kérdeztem, hogy mint vagyon, csak azt felelte: én jól vagyok, semmi fájdalmat nem érzek. Csötörtökön igen közel lévén utolsó végihez, elnehezedék, és az urat magához vette nagy buzgósággal. Estve a lefekvésnek ideje lévén, kétfelől a karját tartották, de maga ment a hálóházában. A szovát igen nehéz volt már megérteni. Tizenkét óra felé étszaka mindnyájan mellette voltunk. A pap kérdette tőle, ha akarja-é felvenni az utolsó kenetet? Intette szegény, hogy akarja. Annak vége lévén, a pap szép intéseket és vigasztalásokot mondván neki, nem felelhetett reája, noha vettük észre, hogy eszin van. Azt is láttuk, hogy az intéskor a szemeiből könnyhullatások folytanak. Végtire szegény, ma három óra után reggel, az Istennek adván lelkét, elaluvék, mivel úgy holt meg, mint egy gyermek. Szüntelen reá néztünk, de mégiscsak azon vettük észre általmenetelit, amidőn a szemei felnyíltak. Ő szegény árvaságra hagya bennünket ezen az idegen földön. Itt irtóztató sírás, rívás vagyon közöttünk. Az Isten vigasztaljon meg minket.

149
Jász, 21. junii 1739.

Ideérkezénk mi, édes néném, szerencsésen, Foksánig úri módon jöttünk a vajda hintójában, talán még a legelső havasalföldi vajdáé volt, akármicsodás volt, de hintó volt. Foksántól fogva eddig nagy nyugodalommal kocogva, mert mindenütt hatalmas rossz posta lovak vannak. De micsoda gyönyörű utozásunk volt! Az időről nem szóllonk, mert mindenkor esők voltak, kivált Molduvában, olyanok voltunk, mint a megázott kakasok. De micsoda szép térségeken, micsoda helyeken megyen az ember Bukuresttől fogva egész Jászig, hogy a szem bé nem telhetik. Micsoda kár, hogy ezek a szép és jó földek pusztán vannak, mert két nap alatt egyszer ha találtunk valamely lakóhelyre. Én soha annál szebb földet nem láttam, gyönyörűség volt a mi utozásunk, és egy menyasszony gyönyörűséggel járhatott volna velünk, mert Bukutesttől fogva Jászig csak a sok különb-különbféle szép virágon járt volna. Mindenütt a mezők bé voltanak terítve virágokkal, hogy csak a szegfűre és a tulipántra léptek a lovaink. Egyszóval, mindenütt virágoskertben jártunk, de mit mondok, mert nincsen olyan kert, akiben annyi sokféle virág legyen. Hát ha még az elmúló gyönyörűségünk nem lett volna megelegyítve a félsszel, mert attól is kelletett tartanunk, hogy valamely tévelygő jó magok reánk ne üssenek. Megmutathattuk volna a török császár fermányát, de tudom, hogy ők arra nem hajtottanak volna, és hacsak erővel is, Labkovicshoz vittek volna ebédre, mi pedig éppen nem ohajtottuk azt a becsületet. A mi őrzőink pedig ha valami lovast láttak, mindjárt az erdőt tekintették. Elítélheted néném, micsoda suhajtásokot bocsátottam, mikor az édes hazám havasi mellett mentem el; örömest bémentem volna Zágonban, de az Úr béfedezte előttem az oda vivő utakot, mert az egész föld övé.

Tegnap másfél mélyföldnire a várostól találók elől a vajda secretáriusát, aki is köszöntvén bennünket az ura nevével, azután a vajda hintójában helyheztetők magunkot, és pompával menénk a városba és a szállásunkra. Ma reggel a vajda megizenvén, hogy szembe lehetünk véle, és a hintóját küldvén érettünk, nagy ceremoniával fogada bennünket sátorok alatt, mert ez a vajda is táborban vagyon. Majd másfél óráig voltunk véle, inkább is tudja e' magát alkalmaztatni az idegenekhez. Nem is kell csudálni, mert a portán főtolmács volt. A beszélgetés után visszávivének szállásunkra. Ezek most így fogadnak bennünket, mert meg vagyon parancsolva nekik, de maholnap reánk sem néznek. Ilyen a görög, főképpen hacsak egy arasznira is felemelik a földtől, ha a közönségese meg vagyon spékelve kevélységgel, hát ligora hogyne volna, amidőn egy országnak parancsol. A muszkák közelítnek Molduvához. Most ezeknél többet nem írhatok, másszor másról. Maradok a jó nénémnek, ha egészségire vigyáz, jó szolgája.

159
Rodostó, 19-dik novembris 1740.

Micsoda nagy hír e' néném, cseng-é a füled. A római császár megholt 20-dik octobris. E' dupla nagy hír, a', hogy egy nagy császár holt meg, mind a', hogy az Austriai Ház elfogyott a férfiú ágról. Micsoda szép állapot élni, mert ha megholtunk volna, nem értünk volna meg ilyen nagy dolgot. Eztet a mi atyáink meg nem érték. Micsoda nagy változást okozhat ez a világban, ebben a nagy vendégfogadóban! Az ó törvényben, akik levelesek voltak, visszámehettek a főpap halála után. Hát mi várhatjuk-é azt? Erre a hírre nézve százféle gondolatok jőnek eszemben, de talám egyik sem leszen úgy, amint gondolom, azért hagyjuk arra a nagy cselédes gazdára. És ha a levél igen kicsiny, a hír igen nagy. Mint vagy, néném, az egészség jól szolgál-é? Vigyázz reá néném, mert látod-é mi jó élni! Majd elfelejtettem volna, hogy az Isten jó pápát adott, augustusnak a végin választották cardinális Lambertinit, most Benedictus 14-diknek híják, 64 esztendős.

160
Rodostó, 27-dik decembris 1740.

A kalendárium szerént már a tél elkezdődött, de az idő arra nem hajt, és úgy viseli magát, mint a nyár. Még eddig tüzet nem csináltunk, hogy is csinálnánk, micsoda melegek járnak, éjjel-nappal nyitva az ablakaink. Az elmúlt tél olyan nagy volt, hogy talám soha Európában nagyobbat nem értek, most pedig télben is nyári mentét kell viselni. Ki mondhatná meg annak az okát? Én megmondom, aki jobban tudja, mondja jobban. Az elmúlt télen nagyobb hidegek jártak, azért fára is többet kelletett költeni; a mostani télen jó idők járnak, fa is kevés kívántatik. Mindezekből tehát azt hozom ki, hogy most nem kell annyi fát venni. Miért? Mert nincsen hideg. Látod-é néném, micsoda jó filozófus öcséd vagyon, hát ha még tanultam volna. De ha nem tanultam is, üsmerek olyanokot, akik filozófusok. Nem elég-é a'? Ne beszéljünk csak a hidegről, hanem arról is, hogy az idén igen nagy rendeket kaszáltak le, és a halál megmutatta, hogy nemcsak a szalmaházakban kaszálhat, hanem még a palotákban is.

Legelőbbször 12-dik Kelemen pápát az Isten magához vévé; a prussiai király 31 maji meghala, egy özvegy spanyol királyné utána mene 6-dik; Károly császárt az Isten kiszólíttá 20-dik octobris, eztet a muszka cárné csakhamar követé 8 nap múlva. Mindezek nagy változásokot okozhatnak Európában. Vagyon több 4száz esztendejinél, hogy a császári korona ki nem ment az Austriai Házból amely háznak most lett vége. De már azt a puszta házat is hárman fel akarják osztani, a spanyol király, a bavarus és a prussiai király Siléziát akarja elfoglalni, már el is kezdette ez az utolsó a hadakozást. Ezenkívül is még tart a spanyol és az anglus között való hadakozás; a francia is segítséget adott a spanyolnak. Mindezek nagy dolgok, és egy esztendőben ennél nagyobbak nem történtenek. A fejdelmek mindenütt készülnek, és nagy mozgásban vannak. Csak mi vagyunk igen nagy bujdosó csendességben, mintha a mi dolgunk volna legjobban. De a gazdag akkor eszik, mikor akarja, és a szegény, mikor kaphatja. Már most mindennünen gyűlnek essze a követek Frankfurtumban a császárválasztásra. De a' nem lesz még olyan hamar meg. Meglesz, nem lesz, az ő dolgok. Mi csak imádjuk a teremtőt, akinek akaratjából vagy engedelmiből lesznek mindenek, és adjunk hálákot néki, hogy megadta eltöltenünk ezen esztendőt.

198
Rodostó, 1756. 15. januarii.

Kedves néném, micsoda irtóztató hírt hallánk, hogy első novemberben Lisbona városa a rettentő földindulásba elsüllyedett és elromlott volna. Egy nagy darab részit a földi tűz megemésztette. A templomok tele voltanak néppel, mivel innep volt, a templomok reájok estek. Az egész város cinteremmé változott egy órában, és eltemette a lakosit. Az utcákon hintók emberekkel, lovakkal elsüllyedtek. Az Istennek micsoda rettentő ostora volt azon a városon, mivel nemcsak a földindulás, hanem még a föld alatt való tűz kiütötte magát az utcákon, hát még a rettentő kincse annak a gazdag városnak örökké odalesz. Ami földből való, annak földdé kell lenni.

207
Rodostó, 20. decembris 1758.

Kedves néném, nemcsak mi, hanem az egész emberi nemzet olyan, mint a halálra ítéltetett rabok, akik nem tudják, mikor viszik ki a halálra. A mi sorsunk éppen olyan. Mennyi urakot, nemesembereket temettünk már el, kit egy, kit más esztendőben, úgyannyira, hogy már csak ketten maradtunk volt Zay úrral. Az Isten azt is kivevé a bujdosásból 22 octobris. Már most egyedül maradtam a bujdosók közül, és nem mondhatom, mint eddig, hogy hadd vigyék ki ezt vagy amazt előre, mert egyedül maradván, nekem kell kimennem az áldozatra. A Csáki úr halála után Zay urat tette volt a porta a magyarok fejévé, akik ebben az országban vannak a császár protectiója alatt. Halála után a portára kelletett mennem, hogy hírré adjam halálát. A szokás szerént engemet tettek básbuggá, mert azt jó megtudni, hogy akik ebben az országba az öreg Rákóczival jöttünk, azok közül csak én maradtam, hanem akik most velem vannak, azok újak. Micsodás a világ! Mennyi változáson mentem már által, de az Istennek gondviselése mindenkor velem volt és vagyon mindnyájunkkal. Egész predikációt csinálhatnék a siralomnak völgyében lévő változó életünkről, amely változást mindaddig próbáljuk, valamég az örömnek hegyére nem megyünk. Vagyon immár egynehány napja, hogy ide visszáérkeztem. Mit rendel az Úr ezután felőlem, az ő kezében vagyok, hanem azt tudom, hogy a pornak porrá kell lenni, és boldog az, aki nem az Úrnak, hanem az Úrba hal meg. Annyi hosszas bujdosásom után kell-é mást kívánnom annál a boldogságnál.

Az első levelemet, amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilencedikbe írom; ebből kiveszek 17 esztendőt, a többit haszontalan bujdosásba töltöttem. A haszontalant nem kelletett volna mondanom, mert az Isten rendelésiben nincsen haszontalanság, mert ő mindent a maga dicsőségire rendel. Arra kell tehát vigyáznunk, hogy mi is arra fordítsuk, és úgy minden irántunk való rendelése üdvességünkre válik. Ne kívánjunk tehát egyebet az Isten akaratjánál. Kérjük az üdvességes életet, a jó halált és az üdvességet, és azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól. Amen.