Tágas belvárosi lakásban, ódon bútorok, hatalmas festmények és könyvrakások között, a szellem emberéhez illő enyhe rendetlenségben ül és magyaráz a világ dolgairól egy idős úriember, közelében egy hatalmas papagájjal. Ez az emlékem Csicsery-Rónay Istvánról. A napokban búcsúzik családja, számos barátja és tisztelője egy tipikus huszadik századi magyar sorsot végigélő, a szabadság és a józan politizálás arany középútját oly hitelesen képviselő, 95. életévében elhunyt kisgazda, nemzeti demokrata homo politicustól.

  Csicsery-Rónay István 1917-ben született Budapesten somogyi birtokos családban, anyai ágon Zichy Mihály dédunokájaként. Több diplomát szerzett: Bécsben a Konzuli Akadémián, Budapesten a Jogtudományi Karon, majd a Műszaki Egyetem Mezőgazdasági Karán. A sokoldalúság a közélet iránti érdeklődésben összpontosult, ami egész életére meghatározó jellemvonása lett.

  Csicsery-Rónay származásával és kialakuló világnézetével is egy változóban lévő társadalom metszés- és fordulópontjában állt. Erről vallott az Európai Utasnak adott életút-interjúban is. „A földbirtokosság – noha nem volt közvetlen élményem – befolyásolta a jövőmet. Nagyon világosan láttam a magyarországi szociális helyzetet, a hárommillió koldus országát, s ez volt az egyik ok, ami a forradalmi gondolatok mellett kötelezett el. Hozzájárult ehhez neveltetésem is a piaristáknál. Sík Sándornak, a Piarista Cserkészszövetség elnökének mondása jelszavunk lett: »Ez a világ nem az én világom, forradalmár vagyok a szó szent értelmében«. Ezt nemcsak ilyen általánosságban, hanem nagyon is konkrét formában átéreztem: szociális kérdésekben szemben álltam az egész akkori rendszerrel, a »neobarokk társadalommal«, ahogyan Szekfű Gyula nevezte.”

  A felismert társadalmi problémák – s az akkori korszellem – ellenére viszont nem csatlakozott sem a szélsőbalhoz, sem a szélsőjobbhoz, és ennek meg is lett a böjtje a következő években. Az ancien régime hibáinak józan kritikusa egyfajta nemzeti liberális demokrata nézeteket vallott, ha már fel kell címkézni Csicsery világlátását. Nézeteire gimnáziumi tanulmányai is rányomták bélyegüket. „A piarista nevelés mindig a legpozitívabb volt. Én ugyan református vagyok, de ezt a szellemet tettem magamévá, amit ott kaptam. Piarista diák volt Teleki Pál és Antall József is, hogy két nagy államférfit említsek.”

  Érettségi után bekapcsolódott a Piarista Öregdiákok Szövetségébe, ahol egyre többet foglalkoztak a politikai és a társadalmi reformok szükségességével. „Földreformot, titkos választásokat, demokráciát akartunk, szabadulást az osztályuralomtól, mert az a bizonyos neobarokk társadalom egyetlen osztály: a dzsentri uralmát jelentette, akkor is, ha ezen belül parlamentárisan kormányoztak. A mi gondolkodásunk képviselte a magyar szellemi fejlődés fő irányát, amely a XIX. századi reformmozgalomtól Ady és Bartók szellemi forradalmáig ível. Ehhez a demokratikus, a magyar nemzeti hagyományokat tovább vivő és a függetlenséget mindennél fontosabbnak tartó szellemi irányzathoz a Független Kisgazdapárt programja állt a legközelebb. A függetlenség kérdése volt az a pont, amelyben a nagy öregekkel értettünk egyet: Telekivel, Keresztes-Fischerrel, Kánya Kálmánnal és egy sereg konzervatív öreg diplomatával, ami nem jelenti azt, hogy belpolitikai elképzeléseink is azonosak lettek volna. Az inkább a népi írókéhoz állt közel, csak az ô romantikus parasztpolitikájukkal nem lehetett volna semmire sem jutni, ezért tartottunk mi 1945-ben a kisgazdákkal és nem a Parasztpárttal."

  A fiatalember körül az első felnőtt évektől ott hullámzott a történelem: „egyetemista lévén, kaphattam volna halasztást, egyetlen fiúutódként pedig teljes felmentést, de ezt sem szüleim, sem én nem tartottuk volna helyesnek, tehát bevonultam”. 1943 elején a voronyezsi csatában az első vonalban volt ugyan, de az oroszok másutt törtek át, ők pedig három nap múlva visszavonult. Visszavonulás közben, bekerítve, Osztrogozsszkban megsebesült, és nem könnyen, de hazajutott. Nyárra gyógyult csak fel, akkor kiment a genfi nyári egyetemre. Ott volt, amikor az olaszok kiugrottak a háborúból. „Azt hittem, hogy ez a németek összeomlásához vezet, és féltem, hogy az oroszok előbb érnek majd Budapestre, mint én, tehát otthagytam csapot-papot, és siettem haza.”

  Itthon azonban nem a demokrácia, hanem egy sötét korszak várta. Először a nácizmus idején vonult a föld alá: 1943-1947 között a Teleki Pál Munkaközösség ügyvezető alelnöke, 1944-ben a Magyar Függetlenségi Mozgalom politikai bizottságának tagja, a Rákóczi partizánszázad parancsnok-helyettese, s közben illegális írások szerkesztője, kiadója volt. „Megszámoltam, hogy az október 15-i nyilas puccs után nyolc különböző ok is volt, amiért kivégezhettek volna, ha elfognak. Mert a statárium még a plakátragasztásra is vonatkozott. Persze a plakátragasztásnál volt komolyabb is: Mészáros Istvánnal együtt szerkesztettük az Eb ura fakó című földalatti lapot, Jaczkó Pál angyalföldi KISKA-századával pedig zsidókat, katonaszökevényeket bújtattunk, egyszóval sok mindent csináltunk.”

  A háború után rögtön a diplomácia berkeibe került: 1945-1947 között az FKGP külügyi osztályának vezetőjeként dolgozott. A magyaron kívül franciául, németül, angolul és kicsit oroszul is beszélt. „Jellemző, hogy amikor a Külügyminisztériumban a felvételin vizsgáztam a nyelvekből, akkor elém tették az aznapi Magyar Nemzetnek egy cikkét, hogy olvassam franciául. Ez felért egy szinkrontolmácsolással.” A fiatal diplomata újra a magyar történelem alakulása körül serénykedett. „1945-ben elsősorban a csehszlovákiai magyarüldözést próbáltuk ellensúlyozni. Azt már a háború befejezésekor értésünkre adták, hogy az 1937-es határokra kell visszavonulnunk. Ami a jövendő béketárgyalásokat illeti, pártunk eleve az etnikai határok mellett foglalt állást. Év végén megalakítottam a párt béke-elôkészítő bizottságát. Nagy Ferencet kértük fel elnöknek. Kidolgoztuk a párt békejavaslatát, amely Erdélyt olyan nyugat–keleti irányban haladó vonallal javasolta kettéosztani, amelynek révén a Székelyföld Magyarországhoz tartozhat, s a határ két oldalán a románok és a magyarok aránylag egyenlő számban élhetnek. Csehszlovákia esetében a magyarok jogainak helyreállítását kértük, ha azonban ez a benesi dekrétumok miatt nem valósulhat meg, az anyaországhoz való visszatérésüket, de a földdel együtt, amin élnek.”

  A józan javaslatok azonban hiú ábrándnak bizonyultak. Csicseryéknek, a kisgazdáknak s az egész magyar nemzetnek csalódniuk kellett lehetőségeikben. És hátra volt még a feketeleves: 1947-ben összeesküvés vádjával letartóztatták a kommunisták. „Az volt a vád, hogy részt vettem egy köztársaság-ellenes összeesküvésben, mely a kormány – tehát mi magunk! – ellen irányult. Eleitől kezdve nyilvánvaló volt, hogy a többségi Független Kisgazdapárt szétzúzását tűzte ki célul ez a koncepciós per.”

  Erdélyi Zsuzsanna a Magyar Művészeti Akadémián elmondott 2006-os laudációjában foglalta össze a kalandos életút további szakaszát: szabadulása után külföldre szökik, majd átmeneti osztrák, svájci és francia tájékozódás után 1949-ben az USA-ba emigrál. Washingtonban telepszik le, a Marylandi Egyetem könyvtárosa lesz. Éveken át a Szabad Európa Bizottságban dolgozik, Magyarország nemzetközi megítélése miatti aggodalma miatt szerkeszti és kiadja a Hírünk a világban című folyóiratot s annak nagy jelentőségű Bibliográfia című mellékletét. 1953-ban megalapítja és azóta is működteti az Occidental Press Könyvkiadót. Szüksége van ugyanis a mindentől és mindenkitől független saját megjelenési lehetőségre, mintegy önálló szócsőre. Utolsó amerikai évtizedében a Democracy International, majd a New York-i Bartók Béla Alapítvány főtitkára. Mindvégig megtartotta magyar állampolgárságát. 1990-ben hazatelepül. „Ha nem vettem volna biztosra, hogy egyszer hazajövök, akkor még Szibériát is megkockáztattam volna. Onnan talán hamarább jutottam volna haza. De 1990 előtt jönni erkölcsileg lehetetlen volt. Én kérjek tőlük vízumot? ők kérjenek tőlem, hogy a hazámban lehetnek!”

  A rendszerváltás után létrehozza és elnökli a Zichy Mihály Alapítványt, a Teleki Pál Munkaközösség Alapítványt, az 1945-ös Alapítványt, a Veress Sándor Társaságot, s alapító tagja a Magyar-horvát Baráti Körnek. 1992-ben elnyerte a Pulitzer Emlékdíjat, 1994-ben Nagy Imre emlékplakettet, 2002-ben Bethlen Gábor-díjat kapott. A Magyar Művészeti Akadémia „a fáradhatatlan önfeláldozó életpályának elismeréseként” ítélte oda Csicsery-Rónay Istvánnak 2006-ban az Aranyérmet, a közösség kitüntető díját, kifejezve köszönetét a magyarság érdekében végzett sokirányú tevékenységéért. Csicsery-Rónay az elmúlt húsz évben kitartóan küzdött azért, hogy a világháború utáni éveket a maguk mélységében és összetettségében tárgyalja a magyar közélet és a történettudomány. Részt vett a Teleki Pálról folytatott érzékeny vitákban is, kiállva a tragikus sorsú miniszterelnök legtöbb politikai lépése mellett. Csicsery-Rónay Istvánnak is köszönhető, hogy a politikai támadások miatt Budavár helyett végül Balatonbogláron sikerült fölállítani Teleki Pál bronzszobrát.

  „Nem gondolt arra, mióta újból itthon van, hogy valamelyik párthoz csatlakozzék?" - kérdezte Csicsery-Rónay Istvántól Cservenka Judit az Európai Utasban. „Nem, már csak azért sem, mert ez esetleg eltávolított volna mindazon barátomtól, akik más pártok tagjai. Don Giovanni nézetét vallom, akit amikor megkérdeztek, hogy miért nem hű egy nőhöz, azt válaszolta, hogy ha egyhez hű lenne, az azt jelentené, hogy az összes többihez hűtlen.” A magyar nemzethez viszont soha nem vált hűtlenné, pedig mindenoldali szirének között kellett végighajóznia egy szűk úton – az egyetlenen, amin érdemes végigmenni. E sorok írója az elmúlt években részt vehetett a Csicsery-Rónai István által saját lakásában szervezett összejöveteleken, hallgatva őt és társait a magyar és európai sorskérdésekről. István bátyánk nyugodjon immár békében, a világ körüli életút után a család ősi birtokán, somogyi földben.