„Magyarország kávéházi ország, jól fejlett kritikai szellemmel és kuruc ösztönökkel. (…) A demokrácia pedig leginkább egy kávéházhoz hasonlít, mindenkinek mindenről van véleménye, hangzavar uralkodik, nem mindig lehet tisztán hallani a mondatokat, csörömpölnek a csészék, és rendszeresen előfordulnak heves szóváltások.”
(Orbán Viktor, Magyar Nemzet, 2010. december 24.)
Igen. Magyarország mindig, minden körülmények között olyan volt, mint egy kávéház. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy számos történelmi eseményünk origója egy kávéházban, vagy egy kocsmában találjuk. Kávéházban szövegezték a 12 pontot, kávéházban születtek a magyar irodalom legjobb tárcái, viccei és novellái, sőt: állítólag van olyan írónk, aki innen küldözgette teleírt papírjaival a rikkancsot a szerkesztőségbe, hogy ki tudja fizetni a svejci kiflijét, meg a kávéját. Magyarország egyébként annyira kávéházi ország, hogy még az a veszedelem is egy kávéházból (na jó: az Astoriából, de abban meg van kávéház) indult el, amire támaszkodva később teljesen megváltozott ez a kávéházi jelleg.
Hogy hogyan? A legegyszerűbb az lesz, ha innentől magát az országot kezdjük magához a kávéházhoz hasonlítani. Ennek a presszónak (lám, már a neve is megváltozott) pedig az a lényege, hogy: kedves vendégek, egyfajta kávé van csak. Ha ugyan jobban megnézik, rájönnek, hogy ez közönséges cikória, de ez van. Ne menjenek át a körút másik kávéházába se: ott is ugyanezt fogják kapni, úgyhogy az ajtót, ablakot nyitogatni felesleges. Az pedig eszükbe se jusson, hogy valahol messze vannak (vagy hogy itt, ezen a helyen voltak) olyan helyek, ahol igazi, pörkölt kávét lehet inni. Még mit nem.
„Na de zacctársak, nem csak tiltás van itt” - csippentett szemével olykor a pultos -, eltűrjük ám, ha szép csendben tetszenek fogyasztani a sarokban, és támogatjuk, ha a vásárlók könyvébe beírnak valami szépet a mi kis népi demokratikus presszónkról. Sőt: egy évben két nap is rendelkezésre állt, amikor mindenki elmondhatta, hogy mennyire és hogyan szereti a kávét. Ilyenkor mindig kiderült, hogy mindenki ugyanannyira, ugyanúgy szereti. Ez így is ment vagy negyven évig. Néha kicsit kiborult a cikória, ilyenkor a rendetlenkedőknek megmutatták a kávégőz segítségével, hogy milyen forrón is lehet szeretni a hazát, de különben nem volt baj. A műbőr ülőgarnitúráról egy nedves szivaccsal le lehetett törölni. Nem maradt utána se folt, se lyuk.
Sokaknak ez tetszett, vagy mondjuk inkább úgy: elég volt nekik ennyi is. Mások viszont szerettek volna végre igazi kávét inni, és örültek volna annak is, ha bejön egy kis friss levegő. Elkezdték hát írogatni ötleteiket a habosabb feketéről mindenre, amit csak találtak: szalvétára, söralátétre, árlapra és az asztal alatt adogatták egymásnak. Aztán az egész körúton elfogyott a cikória, az öreg pultos meghalt, zacctársai pedig levették a kötényt és leültek az asztalokhoz. Jó ideig sűrűn váltogatták egymást a felszolgálók, kávé is volt ugyan, de sokszor még mindig kevertek bele cikóriát, hogy mindenkinek jusson. Ennél is idegesítőbb volt azonban, hogy a legjobb asztaloknál még mindig rosszul öltözött alakok ültek, akik folyton arról oktatták ki a kedves vevőket, hogy ne tegyünk sok cukrot abba a kávéba, mert elhízunk. Vagy: nem kell nekünk tej, jó lesz a tejpor is, mert attól nem lesz büdös a szánk. Ott ültek az ablaknál ezek az alakok a rosszul szabott, divatjamúlt kardigánjaikban, a lehetetlen színű garbójukban, a kopott térdű kordnadrágjukban és az aktuális tulajoktól kapott ingyenkonyakot rázogatva mondták, hogy mi is van odakint a körúton. És hogy az milyen jó, ellentétben azzal, ami idebenn van.
És csörömpöltek a tányérok, mindenki ordította hogy mit kér, amit sokszor meg sem hallottak a pultban. Az az igazság, hogy sokszor nem is akarták, mert teljesen mindegy volt. Ugyanis hiába kezdték el újra kávéháznak (vagy egyenesen cafénak) hívni a presszót, kedves vendégnek a zacctársat, nem volt más, mint cikória. Öt éve ez világos lett minden vendégnek, mikor a pultos hátul ordibálni kezdett a beosztottakkal. Csak azt felejtette el, hogy nyitva maradt az ajtó. Aki ezután ki akart menni az utcára, azt gumilövedékkel, vagy viperával fogadták.
A kedves vendégek ezt piszkosul megunták, új pultost, teljes személyzetcserét akartak és meg is kapták. Sejtették ugyan, hogy lehetnek ebből gondok, és lettek is: például a pultos szórakozott nagybácsiját bízták meg azzal, hogy ellenőrizze a vendégkönyvet; ezt sokan nehezményezték. Annak viszont örültek, hogy az ablaknál ülő, gyatrán öltözött huhogókat is ki akarták dobni. De mivel folyton csak civakodtak és amúgy sem figyelt már rájuk senki, ezért a vendégek úgy voltak vele, hadd hajtogassák a magukét ott a sarokban ezek a szerencsétlenek.
A teljes személyzetcsere bizony azzal járt: az ajtót szélesre kellett tárni, hogy mindenki beférjen. Mire eljött a tél, azon kapta magát a kávéház, hogy telefújta a szél hóval a helyiséget. A pultos most azzal nyugtatja magát, hogy a hó hamar elolvad. Lehet. De a hólevet, a sarat is majd neki kell feltakarítania. Ráadásul a vendégek azt is közölték: nem kell cikória, nem kell tejpor, nem kell édesítőszer. Csak egy jó kávé, úgy és akkor, amikor ők szeretik, tiszta csészében.
