Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren és az Üveghegyen is túl, volt egyszer egy kerek erdő. A kerek erdőben az állatok demokráciában éltek, s a Farkas volt a megválasztott elnökük. Volt is dolga bőven a Farkasnak: az előző elnök, a Róka nemcsak az erdő gyümölcseinek nagy részét lopta el és nemcsak az állatállományt ritkította meg, hanem jelzáloghitelt is felvett az Erdő nagy részére, amit persze a szavazói etetésére költött – s most nyögték a kamatokat az Erdő állatai.

  Valahányszor a Farkas valamilyen intézkedést hozott, rögtön felvonyított a Róka, s vele régi szövetségese és hűséges híve, a Varjú. A Varjúnak igen könnyű dolga volt. Csak annyit kellett mondania: „Kár, kááár, veszélyben a demokrááácia!”. Tudta, hogy nem járhat rosszul: ha tényleg veszélybe kerül, ő megmondta előre; ha pedig nem, hát az csakis az ő elővigyázatos károgásának lesz köszönhető.

  Az erdei állatok nem szerették a Rókát, mert büdös is volt, sokat is lopott, és be is csapta őket. Amikor tavasszal megválasztották a Farkast, az állatok többsége kórusban énekelte a Szarka költötte alkalmi versikét:

 „Tolvaj Róka, elverünk,
Farkas lesz az elnökünk!”

  Igaz, a második sort kevesebben énekelték, és azok egy része is lelkesedés nélkül, de az első sornál még valósággal harsogott az Erdő. Az is igaz, hogy senki nem tudta, mit akar a Farkas: a Bagoly a farkaséhségtől óvta az állatokat, a Harkály viszont rámutatott, hogy a Farkas jól kommunikáló, dinamikus, közösségi lény, aki tetterejével és az állatoktól kapott felhatalmazással az Erdő javára válhat.

  Az állatok nem tudták, mit akar a Farkas, de tudták, mit művelt a Róka – és ez elég is volt. Az is igaz, hogy a Farkas beiktatása óta lába kélt egy-két nyúlnak és pocoknak, de az állatok nem akartak utánajárni. Annyira elegük volt a tolvaj Rókából, hogy úgy gondolták, ennyit még megér, hogy végre megszabadultak tőle. Csak a Varjú károgott, de ő hamar megkapta a Farkas legodaadóbb híveitől: a Szarkától, a Hiúztól és a Muflontól, hogy bezzeg amikor a Róka lopott, nem károgott ennyire. Az állatok jogos méltatlankodással pisszegtek a Varjúra – hiszen a Rókára tényleg nem károgott, pedig lett volna miért. Sőt, még lakmározott is a Róka által neki vetett falatokból.

*

  A Farkas nyomban kinevezte az Erdő fő tisztségviselőit: régi cimborája, az Erdő tavában élő Harcsa lett a fagazdálkodási miniszter, a Borz az erdő illatáért felelős elnöki megbízott, a Kecske pedig a káposztaügyi szakhatóság elnöke. A Szarka és a Hiúz mint a baráti nyilvánosság képviselői kaptak egy-két kommunikációs megbízást (a Muflon nem, mert ő jámbor és jót akaró egyéniségként ingyen is bármikor megmagyarázott és megvédett bármilyen elnöki döntést). Első feladatuk mindjárt a Bagoly lehurrogása volt, amiért az aggodalmának adott hangot a kinevezésekkel kapcsolatban.
  – Érrrtelmiségi! – csörögte mérgesen kedvenc szitokszavát a Szarka. Mindig szeretett volna igazán értelmes lenni, de nem sikerült neki, és ezt soha nem tudta megbocsátani a Bagolynak.
  – A Bagoly roppant helytelenül nem vesz tudomást arról, hogy falkaforradalom történt – szögezte le a Hiúz, aki nagyon szeretett volna Elővonyító lenni az elnöki palotában.
  – Elég a huhogásból! – tette hozzá a jó szándékú, ám egyszerű gondolkodású Muflon – Már miért ne érthetne a Harcsa a fagazdálkodáshoz, és miért ne lehetne a Kecskére bízni a káposztát? És ki mondta, hogy a Borz nem illatozhat – megszagolták talán az összeset? Vagy kételkedjünk, csak mert az úgynevezett „szakértők” ezt mondják? Csak nem a Róka uralmát szeretnék visszahozni?

  Csöndben is maradt erre mindenki. A Harcsa, a Borz és a Kecske talán tényleg megérdemelnek egy esélyt. „Ez legyen a legnagyobb gondunk” – vélték – „A Rókáéknál rosszabbak biztosan nem lesznek!” Annál is inkább, mert a Róka hevesen tiltakozott, s vele károgott a Varjú. Senki sem akart a Rókával és a Varjúval közösködni.

  Egy napon aztán így szólt a Farkas:
  – Az nem járja, hogy a Kakukk más fészkébe teszi a tojásait és mással nevelteti fel a fiókáit. Ezért az Erdő elnökeként elrendelem, hogy a gyanús fészkek azonnali hatállyal elkoboztassanak, a tojásokból pedig rántotta legyen az Erdő lakóinak! Sőt, a biztonság kedvéért nemcsak a fészkek, hanem az üregek és barlangok is átkutathatók legyenek!
  Az állatok helyeseltek. Most végre megkapja a magáét a Kakukk! A Fecske és az Ürge viszont aggodalmaskodtak:
  – Mi lesz, ha kakukktojás után kutatva feldúlják a mi fészkünket és üregünket is? Körültekintőbb szabályozásra lenne szükség, Elnök Úr!
  – Fecsegő Fecske, csak nem a Rókának szeretne nyarat csinálni? – csörrent fel a Szarka.
  – Ha nem tetszik a szabály, neveljen kakukkfiókát! – tromfolt a Hiúz.
  – Az Ürge meg fogadja be a Rókát az üregébe! És különben is, miénk a többség – morogta mérgesen a Muflon, majd elrettentésképpen felolvasta a Róka és a Varjú nyilatkozatát, amelyben tiltakoznak a Farkas önkényes intézkedései ellen.
Elhallgatott erre a Fecske és az Ürge. Emlékeztek rá jól, milyen volt, amikor a Róka tojást lopott a fecskefészekből és elvitt egy ürgekölyköt, a Varjú pedig csak a fejükre piszkított, miközben már akkor is csak a Farkasra károgott. Nem akartak a Rókával és a Varjúval egy véleményen lenni.

  A következő napon ismét rendelkezett a Farkas:
  – Nem járja, hogy egyesek maguknak halmozzák a javakat a rossz időkre, miközben mások éheznek! Mostantól mindenki köteles az Erdei Közös Alap raktárába hordani a tartalékélelmét!
  Az állatok bólogattak. Így helyes, nem fog télen sem éhen halni senki! Csak a Mókus és a Méhek méltatlankodtak:
  – Mi kemény munkával teremtjük meg magunknak az ennivalót. Miért kelljen dolgoznunk másokra is? Ráadásul mi tudjuk a szakszerű tárolás módját. Ha bevisszük a közös raktárba, a mogyoró megrohad, a méz pedig szétfolyik!
  – Idegenszínűek! – gúnyolódott a Méhek sárga-fekete csíkjain a Szarka – Majd a rovargyűjteményben zümmögjetek!
  – A Rókára emlékeztet a bundád, kis vörös – vicsorgott a Mókus felé a Hiúz –, csak nem vagy rokona?!
  – Abszurdum, hogy a Mókus a magas pozícióját, a Méhek pedig a közismert kapcsolati előnyeiket kihasználva bújjanak ki a közérdek szolgálata alól – emelte fel intően egyik mellső patáját a Muflon – Különben észrevették, hogy a Farkasnak milyen szépen ondolált szőre van? Ez az kiegyensúlyozott és igényes magabiztosság jele!
  A vitát végül megint a Róka és a Varjú döntötték el. Újabb tiltakozásuk éppen időben érkezett, hogy a Mókus és a Méhek inkább nyeljenek egyet és csöndben maradjanak. Túl sok mézet nyalt a Róka álnok nyelve, túl sok mogyoróraktárat dézsmált meg a Varjú tolvaj csőre, hogy közösködni akarjanak velük.

  Harmadnap aztán újabb rendeletet adott ki a Farkas:
  – Nem járja, hogy a Róka egykori cinkosai, a Pióca és a Patkány hatalmas végkielégítéseket vegyenek föl. Mostantól ezért különadót vetünk ki azokra az állatokra, akiknek P betűvel kezdődik a nevük!
  Örültek az állatok, hogy végre fizetni fognak a Róka bűntársai, a gátlástalan Patkány és a hitvány Pióca! Csak a Pillangó és a Pocok reklamáltak:
  – Nekünk miért kellene fizetni? Mi becsületes állatok vagyunk, soha nem voltunk a Róka cinkosai!
  – Nyugalom – intette őket a bennfentes magabiztosságával a Hiúz – hamarosan beiktatnak egy módosítást, és akkor a törvény csak azokra a P betűs állatokra vonatkozik majd, akiknek A betűre vagy ipszilonra végződik a nevük.
  – Hát akkor velünk mi lesz? – jajdult föl erre a Pacsirta és a Pinty.
  – Rátok sem fog vonatkozni, hiszen ti nem harácsoltatok, mint a Patkány és a Pióca – csitította őket a Muflon – Vagy tán csak nem őket akarjátok védeni?!
  – Jobb lesz, ha meghúzzátok magatokat! - rikácsolt a Szarka, aki nem szenvedhette a nála szebben éneklő madarakat – Jól tudom ám, hogy egyiktekről a Nyugatos Kosztolányi, másiktokról pedig az istentelen Darwin írt!
  – Aki nem ért egyet a Farkassal, az a Patkányt és a Piócát védi! Az a Róka ügynöke! – hörögte a Hiúz.
  – Az állatok így szavaztak, amikor megválasztották a Farkast. Ez a többség akarata. – vonta fel a szemöldökét a Muflon.
  A Pacsirta már éppen felelt volna, hogy dehogyis, az állatok elsősorban azt akarták, hogy a Róka húzzon el, a Farkas pedig akkor olyan homályosan beszélt a terveiről, hogy abba szinte bármit bele lehetett látni, és még a szinte bármi is jobb volt a Rókánál – de akkor a távolból felharsant a Varjú károgása. Hallgatott inkább a Pacsirta és vele a Pinty is: jól emlékeztek, hány megbízást nyert meg előttük énekesmadár-pályázatokon a Varjú a Róka jóvoltából, és nem akartak velük egy dalt fütyörészni.

*

  Másnap viszont felkeresték a Medvét. A biztonság kedvéért velük tartott az aggódó Pillangó és a Pocok is. Az Erdő törvénye szerint a Medve nem vett részt az Erdő irányításában, de döntőbíró lehetett vitás ügyekben. A Medve úgy döntött, hogy a P betűs állatokat nem lehet külön megadóztatni. Ha a Patkány és a Pióca tisztességtelenek voltak, úgy kell őket megbüntetni, hogy annak a Pillangó, a Pocok, a Pacsirta és a Pinty ne láthassa kárát.

  Megdühödött a Farkas, amikor ezt meghallotta:
  – Nem járja, hogy a Medve akadályt görgessen az Erdő igazságosabbá tételének útjába! Holnap befalazzuk a Medvét a barlangjába: csak egy kis lyukat hagyunk, ahol enni kap, és csak abban lehet bíró, amit mi elé terjesztünk!

  Felbolydult erre az Erdő. Az állatok egy része suttogva találgatta, mi lesz most.
  – Talán hagynunk kellene a Farkast, hadd tegye, amit jónak lát – morfondírozott a Szarvas és az Őz – A lényeg, hogy télen is legyen széna az etetőben.
  – Különben is, a Patkány és a Pióca tényleg megérdemli – dünnyögött a Sün.
  – Ma a P betűsök vannak soron. Holnap a Róka jön! – reménykedett a Nyúl.
  – Ugyan, ez a P betű csak valami tévedés lehet. Csak nem sérti meg a derék Farkas az állati jogainkat! – buzdították egymást a P betűsök, persze a Patkány és a Pióca kivételével.
  – Ha elveszik a Patkánytól, amit összeharácsolt, nekem is több jut – bizakodott az Egér.

  A Farkas és a Róka, valamint lelkes híveik elemükben érezték magukat. A Farkas már a következő lépését tervezgette. A Szarka átkot szórt és örvendezett, hogy aki tiltakozni mer, az most maga iratkozik fel önként a Farkas étlapjára. A Hiúz elégedetten somolygott. Már kész volt a vezércikke a Medve haszontalanságáról. Szinte csak a neveket kellett kicserélni abban a néhány évvel korábbi vezércikkében, amelyet a Medve védelmében írt az akkori elnök, a Róka ellen. A Muflon akaratosan toppantott a patájával és rókalelkűnek bélyegzett mindenkit, aki vitába szállna a Farkas döntésével. Közben az Erdő végében is volt öröm. A Varjú diadalmasan károgott, a Róka szemében pedig újra felcsillant a remény: talán elpártolnak majd az állatok a Farkastól, és megint eljön az ő ideje.

  Egy tisztáson összegyűltek azok az állatok, akik helytelenítették a Farkas döntéseit, de nem kértek a Róka és a Varjú szólamaiból sem. Mérgelődtek, mivel a Farkas olyasmiket kezdett művelni, amikért – sok más egyéb, súlyosabb dolog mellett – a Rókát elzavarták. A Fecske nem bízott a Farkasban. Már amúgy is költözni akart, így bejelentette, hogy talán vissza sem jön. Igaz, nem először mondott ilyet. A Mókus maradt. Elhatározta, hogy levelet ír a Farkasnak, biztosan tud hatni rá – de a mogyoró nagy részét azért új rejtekhelyre ásta. Az Ürge úgy döntött, hogy alámerül és kibekkel. A Bagoly erre halkan tett egy csípős megjegyzést, amiben szerepelt a „kiönteni” szó, de aztán visszavonult és nem szólalt meg többet: nekiült, hogy befejezze a könyvét az Erdőben tett megfigyeléseiről. Remélte, hogy a Farkas jobb belátásra tér, de hogy bízhat-e benne, azt nem tudta. Arra gondolt hát, amit a Méhektől hallott és látott, amikor a tél közeledtét látva elbúcsúzott tőlük.

  Hogy mire is? Hogy mit zümmögtek a Méhek a Bagolynak és mit csináltak utána?

  Ezt zümmögték: „Műveljük kertjeinket!” Majd elindultak, hogy még időben összegyűjthessék a nektárt az utolsó őszi virágokról.