Szimbolikus dolog, hogy megszállta a színházi évadkezdés a hetilapos borítókat. A Válaszban Dörner rögtön Csurkával sokkolja a liberális színházcsinálókat, a Mancs–ÉS-tengelyen viszont egységfrontban a „halálra ítélt” független színházakért aggódnak: ti. a 2010. évi költségvetéssel összefüggő egyik kormányhatározat értelmében a számukra pályázaton megítélt támogatási összegek 34 százalékát egyszerűen zárolták. Az indok: takarékosság. Így ma megnézzük, mi fán terem az alternatív teátrum és tényleg megfojtja-e a nemzeti együttműködés.
Az alternatív színházakról szóló vita indulhat rögtön címkézéstől. Mert ugye mi az, hogy alternatív? Esztétikai, stílusbeli, vagy finanszírozási kategória? Netán nézői/kritikai? Vagy egyáltalán: kategorizálni akarunk ezzel? Ugyanis a kortárs kunsztról szóló pengeváltások közben a kívánatosnál mindenképpen többször tűnik úgy, hogy az alternatív szócska tetszőleges művészeti ág megnevezése mellé csapva csupán érinthetetlenségi szkill-t generáló minősítő jelző. „Ez nem szar, csak nem érted. Alternatív.” Vagy: „Minek szapulod, ez kísérleti stílus! Ebből jön az ÚJ, vaze.” – és társaik.
Így annak ellenére, hogy persze 12 éve rendes színházbérlet-tulajdonosként értem én, hogy mit kéne jelentsen az alternatív (ami nem giccs, ami nem plebs és még vagy tucat dolog, ami nem), szóval mindennek ellenére igencsak fúr, hogy sokszor mégsem ilyen értelmezési keretben, hanem úgy dörren ez az alternatív, mint a posztmodern művészeti világ kissé arrogáns státusmegjelölése. Amúgy inklúzíve sugallja: mű, ami csak magasabb kóddal fejthető, ami az új szelet fújja, amitől illik beszarni, különben ódivatú maradsz, mint a válltömés.
Az alternatív társulatok – később még részletesen is tárgyalt – helyzetének nehézségét éppen az okozza, hogy kevesen nézik az előadásaikat. A legtöbb ilyen formáció csak vékony rétegkultúrákban véteti észre a dolgait. Nem is olyan régen viszont volt olyan eset, amikor az alternatív színház és a mainstream média szokatlanul nagy felületen találkozott: pont két éve, az ifj. Sebő Ferenc és Toepler Zoltán jegyezte Gecy c. darab botrányaikor. A zsidó pornókomédiának nevezett előadás készítői valóban ritkán látott, egyszerre extravagáns és baromi arrogáns szpotokkal hirdetve botránkoztattak és provokáltak – majd ártatlan haladóként ők maguk csodálkoztak a legjobban, amikor páran valóban megbotránkoztak/felületek a provokációnak. Mire a darab a nézőkig jutott, a liberóknál túlhypeolt Gecyről kiderült, hogy legyen bár alternatív, legyen bár művészi, leginkább mégis semmitmondó, kihagyható. Ez tökéletesen látszik a róla szóló riportban is:
Nagy elődei szégyenére ez a Sebő Feri végül is csak egy túlmozgásos hülyegyereknek tűnik, az azóta kevésbé exponált Toepler Zoltánról pedig az átlag hírfogyasztónak semmi más nem jut az eszébe, minthogy vízbe fojtott egy macskát. (Az elején még ment az alibizés, de a jelek szerint tényleg ő volt.) Nagy reklám ez a progresszív színjátszásnak.
Viszont legalább alkalom nyílt, hogy nagyobb nyilvánosság előtt is lehessen vitát folytatni az alternatív teátrum és a művészi blöff találkozási pontjairól. (Utólag is nagyon ajánlom ezt ill. ezt a pillanatfelvételt. Milyen nagyívű gondolatok!)
Nem nagy titok, hogy – bár a felháborodás indokolt volt – azért a padlószint alatti színházasdi frontján a Sebő–Toepler-produkció szóhasználatát, alpáriságát tekintve tényleg nem számít kivételesnek. Csakhát erről a hétköznapi kultúrafogyasztó annyira nem tud.
Önkéntes Színháznéző
Hogy bármilyen képünk legyen az alternatív színjátszásról, azt javaslom, nézzünk meg néhány olyan független produkciót, mely az utóbbi években részesült minisztériumi (korábban OKM, jelenleg NEFMI), valamint az NKA által juttatott pénzekből.
A Nemzeti Kulturális Alap a hozzá beérkezett pályázatok alapján, a Színházi Szakmai Kollégium bírálata után, évente ítél támogatásokat az arra érdemes társulatoknak, daraboknak. Hasonlóan bírál a minisztérium is, saját szakmai kollégium alapján. Nagyságrendileg természetesen az utóbbi által folyósított összegek jelentősebbek. (Az előadó-művészeti szervezetekről szóló törvény egyébként a VI. kategóriájába sorolja a független [/alternatív] színházakat.)
A visszatérő támogatottak között találjuk a TÁP Színházat, melyet 2008-ban 1,4 millió forinttal, majd 2009-ben 900 000 forinttal jutalmazott az NKA, minisztériumi forrásból pedig 2010-ben a zárolás ellenére is 14 520 000 forintot fognak kapni általános működési költségre. 2009-ben ez az összeg zárolások nélkül szintén 14 milka volt, 2007-ben pedig 2.
A TÁP-pal néhány éve egy nyári fesztiválon találkoztam először. Egyperceseket, valamint aktív közönséget is igénylő élményszínházat produkáltak – számomra valami borzalmas ripacsfaktorral, erőltetett jópofiságokkal. De hát biztos kényes az orrom. Íme néhány előadásuk, közelről: (Előre szólok, a felvételek alapján rögtönítélet, moralizálás nem lesz. A Kedves Olvasó dönt. De rögzítsük: támogatott színház következik.)
TÁP Színház: Kurátorok – Szecsuáni vérengzés (részlet)
TÁP Színház: Parasztfitnesz
TÁP Színház: Free Polanski (utcai performansz a botrányos rendező, Roman Polanski mellett.)
Szintén a visszatérő támogatottak körébe tartozik a Szputnyik Hajózási Társaság - Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet (a Katona József Színházból ejtőernyőzött Bodó Viktor vezetésével). A Szputnyik munkáját az NKA 2009-ben 1 millió forinttal támogatta, 2010-re is ugyanekkora összegről szóló döntés született. A minisztérium idén 38 millió forintot ítélt meg számukra, ebből a zárolás után 25 millió forint maradt; 2009-ben zárolások nélkül a megítélt összeg 27 millió forint volt. A Szputnyik (egyik) bemutatkozása itt látható:
(„...a VI-os kategóriába sorolt színházakat, kulturálisan és társadalmi szempontból is különösen fontosnak tartjuk” – részlet az „Aláírásgyűjtés a VI-os kategóriába sorolt független színházak működésének törvényben rögzített biztosításáért” című petícióból.)
Untitled from szputnyikszinhaz on Vimeo.
A Szputnyik egyébként idén az Alternatív Színházi Szemle egyik díját is elvitte, Kockavető című darabjával.
Ebben a sorban az utolsó színházunk a Hólyagcirkusz Társulat, melynek Kant c. darabját 1,2 millió forinttal támogatta az NKA, a 2010-es működési költségre pedig 10 560 000 forint jár a minisztériumtól (ez már a zárolás utáni szám), mely összeg 2009-ben 27 millió, 2007-ben 9 millió volt. A Hólyagcirkusz független társulatok között felmutatott védjegye, hogy egyáltalán nem dolgoznak rendezőkkel egy-egy előadás elkészítése folyamán. Íme egy 15 perces videómontázs a már említett Kant c. műből:
A körkép és gyorstalpaló után két állítás következik:
1. Bár általánosságban igaz a kitétel, miszerint Magyarországon még mindig méltatlanul és aránytalanul kevés pénz jut kultúrára, az elmúlt évek pályáztatáson keresztül elnyert állami támogatásait nézve a színház, továbbá azon belül a VI. kategória – az ország lehetőségeit tekintve – egyáltalán nem számított más művészeti ágakkal összevetve kevésbé támogatott szakmának. (Az NKA-s adatbázis megítélt összegek pontjánál érdemes összevetni például a Képzőművészeti Szakmai Kollégium, vagy a Népművészeti Szakmai Kollégium számaival.) A fenti, színházankénti tallózásból az is nyilvánvaló, hogy a támogatás mértéke hullámzó. (Itt jegyzem meg, a belső elosztástól önmagában véve sem idegen az aránytalanság: a 30 fős Krétakör például hat éven át évi 100 milliós dotációban részesült, más társulatok ennyi gempát egyben legfeljebb játékpénzben láttak.) Így csak az erre az évre szóló állami forrásokat nézve mindenképpen túlzás a Befogadó Színházak Társasága és a Független Színházak Szövetsége által jegyzett sajtónyilatkozat felütésében igen bombasztikusan megjelenő „Végveszélyben a független színházak” szlogen, de Vári György MANCS-os publijában (2010.07.29.) sem igazán indokolható a tétel, miszerint „a nemzeti együttműködés kormánya szó és ok nélkül megfojtja a független társulatokat”.
2. Érdemes megfigyelni, hogy az alternatív műhelyek – mint azt talán a fenti pillanatképek is mutatják – megosztó, valamint megítélésem szerint baromi egyenetlen színvonalú produkciókat készítenek. Ennek egyik oka a kialakult gyakorlat, miszerint a pályázatokhoz bárki regisztrálhat, így indokoltnak látszik az éppen futó ÁSZ vizsgálat, mely a tervek szerint át fogja világítani a teljes színházi rendszert.
Kormánypárti színház, ellenzéki színház
Bár egyszerűsítés, de az egész vitára annyit is lehetne mondani, hogy tessék, ez van olyan helyzetekben, amikor a szegényes mecenatúra és a kevés (és fizetni amúgy is nehezen hajlandó) néző miatt a teljes művészvilág az állam lélegeztetőgépére szorul. Itt természetes módon fejlődik az esztétikai viták (vö. népszínház-művészszínház dichotómia) mellé még kormánypárti-ellenzéki széttartás a szakmai szervezetekben, kuratóriumokban, sőt, kialakulnak olyan kategóriák, hogy fideszes színész, meg nemfideszes rendező. (Van szerencsésebb vidék is, háthogyne. A briteknél például sokkal erősebb a mecenatúra és 60 éve jól működő rendszer, hogy a lottóbevételekből gazdagodó Ars Councilok támogatják a színházakat.)
Pedig a néző nem kék vagy narancs előadásnak tapsol, hanem ideális esetben minőség szerint válogat. A mindenféle világképpel bíró színházcsinálók közös problémája pedig az, hogy csökkenő nézőszám és színháztól idegenkedő fiatalabb generáció mellett baromi nehéz jövő elé néznek.
Egyelőre kár a liberálisoknak kultúrharcot vizionálni; az Országgyűlés feltehetően nemsokára előrukkol az új előadó-művészeti törvény tervezetével, és egyáltalán nem biztos, hogy az alternatívok rosszul jönnek ki a változásokból.
A tájékozott, kultúrapártoló befogadóknak (utalás az olvasóra – a szerk.) pedig tudatosan kell választani a színházi kínálatból is (mely Magyarországon – de legalábbis annak nagyvárosaiban – mindenféle összehasonlításban gazdagnak mondható) és fontos az értéket hordozó darabokat követni, megnézni, beszélni azokról. Mert a zene és a színház – ahogy Tolcsvay László mondta – mindig is törékeny lesz, hiszen olyasvalamivel foglalkozik, aminek az ég világon semmilyen gyakorlati haszna nincs. Azon túl, hogy az emberek lelkével kommunikál. Persze ennél nagyobb haszon nem is képzelhető el.
Az utolsó 100 komment: