Képzeljünk el egy Dánia – Portugália csoportmeccset a vb-n. 86. perc, egy góllal mennek a skandinávok, a luzitánok viszont nagyon nyomnak. Különösen Cristiano Ronaldo fickándozik. Morten Olsen nagyon izzad, aztán eszébe jut a megoldás: szóljatok Töftingnek! Csend lesz a stadionban, a mexikói hullám is abba marad. De mester, Stig most éppen megint a börtönben van – suttogja a segédedző. Nem érdekel – szól Olsen, jöjjön a Fűnyíró. És ki tudja honnan, de jön, negyedik játékvezető már olvassa is: NO REGRET. C. Ronaldóra közelít a kamera, térde elkezd remegni…
„Radikális változásokat akarok. A játékosok és az edzők felkészítésétől kezdve mindent meg kell változtatni, nem számít, hány embernek nem tetszik majd, ami történik. Kegyetlenül el akarom takarítani a futball környékéről azokat, akik belőle élnek, nem érte. Ez körülbelül a jelenleg körülötte lebzselők felét jelenti, ők kezdhetnek új munka után nézni.”
Csányi Sándor újdonsült MLSZ-elnök a Wall Street Journal blogjának adott interjújából az idézet. Elsőre nem is rossz belépő: tekintélyt parancsoló, mint Töfting. Plusz Csányi fellépne a huliganizmus ellen is, és átláthatóvá tenné a labdarúgást. Csak hát annyi benne a konkrétum, hogy akár Kari bá, a járás kettőben brusztoló Márton SC 70 éves törzsdrukkere is mondhatta volna.
Nocsak: a szavazófülkékben lezajlott forradalom hevéből jutott a Magyar Labdarúgó Szövetségbe is, ezerrel pörög a itt is az elszámoltató motor. Aztán megjelent egy, a WSJ által csak futball cárnak aposztrofált bankemberrel egy jóval hosszabb, higgadtabb (és alákérdezősebb) interjú a FourFourTwoban is, és az már kevésbé töftinges. Ami jó. Mert a magyar labdarúgásnak csak az egyik baja az, hogy a pályákon több a vakondtúrás, mint a szögletzászló, és hogy ellepték a sportmenedzsernek nevezett spekulánsok, akik shortolni is szoktak. Ezek megvannak mindenhol a környező országokban is, mégis van futballjuk. Okos szervezéssel hatékonyan fel lehet lépni ezen bajok ellen. A huligánokra szót se pazaroljunk: mindig is voltak és lesznek is, csak ha jó a foci akkor kevésbé érzékenyek (értsd: kevesebb széket tépnek ki a helyéről), és kevesebbet is foglalkoznak velük azok, akik szerint csak akkor több a labdarúgás, mint élet és halál, ha éppen megy a szekér.
Az is egyszerűen hangzik, hogy hát jön Sándor cár, a mi Abramovicsunk, Magyarország második leggazdagabb embere, és a „kis pénz kis foci, nagy pénz nagy foci” elv alapján Premier League-et csinál az NB I-ből és a selecaót a válogatottból. Hiszen maga Orbán Viktor is úgy véli: Csányi „jelenléte garancia az üzleti alapú labdarúgás megteremtésére”. Igen, csak akkor azért elkerülhetetlenül lesznek olyanok, akik bizony itt a futballból fognak élni. Elérni, hogy még a futballért is dobogjon a ketyegőjük, na az már igen. Az interjúból amúgy az tűnik ki, hogy az új elnök(ség) céljai meglehetősen szerények: pályaépítés, utánpótlás-fejlesztés, igazolt játékosok számának növelése. Pedig nagy dolgok lennének ezek, csak nagyon sokáig kell várni, mire lesz ezekből valami.
Ami viszont kimondatlan marad, az a hülye morál már megint, az. Azt kéne meggyógyítani. Mert valahol igaza van Véleményvezérnek abban, hogy a focisták ma már sztárok és nem hősök. Csakhogy a mai futball sztárjai valahol még mindig hősöknek hiszik őket és híveik, valamint a szaksajtó így is bánik velük. Persze, tudjuk, hogy ez nem igaz, Messi és David Villa nem egyenlő Achillesszel és Bem apóval, de a foci azért izgalmas, mert egyszerűsége miatt könnyű felépíteni egy ilyen mitológiát. De nekünk nincs hétről hétre alakuló futballmitológiánk. Szartapasztás jut helyette meg sárdagasztás. Vegyük a legutóbbi vb-t, ahová a mi sztárjaink, hőseink, szartapasztóink és sárdagasztóink megint nem jutottak el, ezért maradnak a közvetítésre meghívott szakértők. Két nevet mondok csak: Bánfi János és Sallói István. Előbbiről szavak helyett beszéljenek a tettek, íme. Utóbbi pedig egy vb-meccs szünetében elmagyarázta, hogy szerinte a fociban a műesést nem kéne sárga lappal büntetni, ő például tanítja is a fiának, hogy hogyan dobja el magát. Képzeljük ezt el – csak hogy a fenti példáknál maradjunk – Portugáliában, vagy Dániában. Nem lennének se hősök, se sztárok, se szakértők.
És ez nem pénz kérdése. Az sem, hogy a mai magyar játékosok alapvető műveletekre nem képesek. Pontosan passzolni, levenni a labdát, ritmust váltani, megfelelő ütemben érkezni a kapu elé, és így tovább. Ennek okát meg lehet tudni ebből az igen jó dokumentumfilmből kezdve az elcseszett edzéstervektől egészen odáig, hogy egy magyar lurkó miért nem akar focizni, és hogy a szerb meg miért igen. Nem feltétlenül (csak) pénz kérdése egyik sem. Van a filmben egy jelenet, amikor megkérdezik az U19-es magyar játékosokat, hogy lehet-e belőlük aranylabdás? Felröhögnek egytől egyig. És ez nem a szerénység mosolya, vagy a higgadtságé, hanem az igazi savas cinizmus vigyora és vihogása. Ezek után csoda, ha mi is röhögünk, ha elhagyja valaki száját a szókapcsolat: magyar foci?
Ez az alapvető baja a magyar focinak, és nem az, hogy játszik-e Gera, vagy hogy mennyit kapott zsebbe Koeman, miután kirakták, vagy hogy Egervári Sándor, az új kapitány játszatja-e majd Dárdait és elfelejti-e Torghellét. Rövid távon fontos dolgok ezek, mint ahogy hosszú távon már az az érdekes, hogy politikusok, közgazdászok és üzletemberek mellett az új elnökség tagja lett például Vizi E. Szilveszter.
Kinevezése és személye azt üzeni: itt akkora a baj, hogy azt már belterjes szakmázással nem lehet megoldani, vissza kell bontani mindent a játékosig, sőt: egészen az emberig. Onnan pedig már csak egy lépés, és máris a hülye morálnál vagyunk.
(Az illusztrációkat Muhi András Pires Magyarfutball, a 91. perc című filmjéből vettük.)
