Grósz András cikke a Kommentár folyóirat Tizenkét téves mítosz c. összeállításából.

*

„Amit csak akartam
S vívtam szent hevülettel
Kudarcos csődre került:
Sok nagy szándékomból,
Jaj, semmi se sikerült.
Jaj, semmi se sikerült.”

(Ady Endre: Ki elveszti harcát)

Károlyi Mihály az 1918/19-es magyarországi politikai változások jelképeként van jelen a hazai közgondolkodásban. Ez az értelmezés többféle módon mutatkozik meg a vele kapcsolatos diskurzusokban: a tudományos közélet Károlyi polgári demokratikus forradalomban vitt szerepét átfogóan, teljes életútjára fókuszálva, a dualista Monarchián belüli pályafutásának, a forradalom utáni emigrációs tevékenységének, illetve 1945 utáni hazai szerepvállalásának tükrében értelmezi. A szélesebb közvélemény és a rá befolyást gyakorló, szakmán kívüli, nem ritkán szűk táborszemléletet tükröző irányzatok számára viszont Károlyi Mihály a történelmi Magyarország felbomlásának jelképes alakja, a trianoni diktátum traumájának hordozója és elsődleges okozója. Más interpretációk szerint Károlyi az első magyar (nép)köztársaság ikonja, aki a „régi, avítt” társadalmi viszonyok helyett az „új és haladó” politikai rendszer alapjait vetette meg, hosszú távú programot adva az ún. „progresszív erőknek”.

A több évtizedes kutatási eredményeket magában foglaló különböző tudományos megközelítéseket lényegében ez utóbbi két, általunk kissé elnagyoltan ábrázolt nézet szorította háttérbe hamis elméleteivel és hatalmi szándékokat is tükröző legitimációs igényeivel. Így Károlyi Mihály körül már életében kialakult az a mítosz és ellenmítosz, amely nemcsak utóéletét, hanem egész pályáját végigkísérte. Jelentőségét gyakran más politikusokkal szembeállítva, mesterségesen kreált szimbolikus térben kívánták értelmezni, sajátos viszonyrendszer megteremtésével elferdítve a történelmi hitelességet. Így lehetett ellenpólus a legnagyobb politikai ellenfelek egyike, Tisza István, mint az ún. „úri reakció” megszemélyesítője, a „vad, geszti bolond”, akivel szemben Károlyi Mihályt a hazai progresszió képviselőjeként és a demokratikus értékek őrzőjeként ábrázolták. Más alapállásból szemlélve így válhatott Károlyi a hadsereget szétzüllesztő, területvesztő, az antant játékszerévé váló politikussá, ezáltal a döntően német akaratból revíziós sikereket elérő, területgyarapító Horthy Miklós ellenpólusává. E például hozott törekvések célja nem az objektív történeti valóság és a múlt lehetőség szerinti legpontosabb feltárása, hanem szinte kizárólag a saját hatalmi legitimáció megteremtése volt, illetve ma is az.

Károlyi Mihály ellenmítosza korábban alakult ki, mint az alakja köré szőtt mítosz: a Horthy-rendszer kezdetén az ellene zajló hazaárulási és hűtlenségi per jelentősen hozzájárult személyének Trianon miatti bűnbakká nyilvánításához. Radikális reformtörekvései pedig a káosz időszakát jelentették az ellenforradalmi rendszer jelképtárában. Bár a II. világháború utáni új hatalom Károlyi érdemeit a második köztársaság kikiáltásával egy időben törvénybe iktatta – érvénytelenítve egyben az ellene korábban hozott bírósági ítéleteket –, mítosza mégsem elsősorban ehhez az időszakhoz kötődik. Sokkal inkább az 1975-ben, születésének századik évfordulóján, a Kádár-rendszer második felében az Országház előtti szobrának felállításával szökkent szárba. Az államszocialista vezetés a népfrontpolitika jegyében Károlyi alakjának felhasználásával diktatórikus keretek között is megnyilvánuló pluralizmusát és a baloldali irányzatoknak egy párton belüli megférését kívánta hangsúlyozni.

Arisztokrata származását mindkét interpretáció felhasználta: az ellenforradalmi rendszer az osztályához és az ország történeti hagyományaihoz hűtlen személyt, míg a koalíciós időszak és a Kádár-éra a származása dacára a haladás útjára lépő, az „úri reakció” tespedtségéből kitörő politikust láttatta benne. A körülötte kultuszt kialakítani igyekvők 1918/19-es részbeni tehetetlenségét és a romló kül- és belpolitikai helyzet alakulásában viselt felelősségét az ideálokat követő politikus képének megkonstruálásával a szimbolikus térbe kívánták menteni. Oda, ahol minimalizálható a bírálat ereje.

Károlyi esetében nem elsősorban az 1918/19-es tevékenysége vitatható, hiszen a korabeli vezető politikai elit a Monarchia összeomlásának pillanatában maga sem rendelkezett lényegesen jobb eszközökkel a kialakult soktényezős válsághelyzet kezeléséhez. Az adott körülmények között arisztokrata társai számára is az egyetlen élhető alternatívának számított az a rendszer, amely az őszirózsás forradalom nyomán létrejött. „Mihályt erősíteni, mert utána jön a bolsevizmus” – mutatott rá találóan a helyzet fonákságára Batthyány Ilona grófnő 1918 novemberében. Az antanttal megkötött belgrádi fegyverszüneti egyezmény sokak szemében nem elsősorban az ország elveszejtése felé tett lépés volt, hanem a frontról hazatérő lerongyolódott hadsereg, a csőd szélén álló gazdaság és a belső társadalmi feszültségek közepette időt és hivatkozási pontot jelentett a szárnyait bontogató kisantant által körülvett magyar államnak. (Más, a történészekre tartozó kérdés, hogy Károlyi és kormánya tudott-e, és ha igen, mennyiben élni ezzel a lehetőséggel.)

Ugyanakkor Károlyinak a győztes hatalmak és a wilsoni elvek iránti bizalma azzal a fajta végtelen naivitással párosult, amely az 1919-es köztársasági elnöki bukását követő emigrációs évtizedekben lett rajta végletesen úrrá. A számára a feudális viszonyok visszatérését jelképező Horthy-rendszer iránti gyűlölete, a kapitalista világrenddel szembeni fokozott kritikája, a náci Németország elleni küzdelme a sztálini Szovjetunióval és a kommunizmussal rokonszenvezők táborába sodorta. A társadalmi igazságosságot megvalósító, humanitásra és egyenlőségre épülő világban való hite Károlyit egy olyan eszme felé terelte, amelynek egyik alapja – az emberi haladás jelszavának jegyében – népcsoportok és társadalmi rétegek módszeres kiirtása volt. Amikor például Károlyi emlékirataiban az 1931-es Szovjetunió-beli látogatását felidézve arról írt, hogy „a Szovjetuniónak sikerült megoldania a nemzeti kisebbségek nehéz és bonyolult problémáját”, bizonyosan nem a több millió ukrán államilag kitervelt mesterséges éhínség általi legyilkolására (holodomor) gondolt. Az 1946-ban parlamenti beszédét övező képviselői vastapsot hallva bizonyára nem gondolt arra sem, hogy a gyenge lábakon álló hazai demokratikus kibontakozás hattyúdalán vesz részt. Ugyan nem egyetlenként, de illúziói rabjaként valódi politikai súly nélkül Károlyi is szerepet vállalt a kommunista párt oldalán a demokratikus kísérlet rekviemjének szégyenletes levezénylésében.

Károlyi Mihály a dualista rendszer alkonyának és vezető politikai elitje bukásának a jelképe, személyében jelenítve meg azt a tragikus helyzetet, amikor egy ország számára sorsdöntő helyzetben az ő szerepvállalására volt szükség. A gróf megszemélyesítője annak a jószándékú amatőrizmusnak is, amely valós szándékától részben függetlenül – a nyugat- európai értelmiség egy részéhez hasonlóan – a szovjet totalitárius ideológia hívévé tette. Bár Károlyi Mihály öröksége egyes elemeiben ma is hordoz olyan értékeket, amelyek az ország demokratikus berendezkedése számára bizton vállalhatóak, ám az egykori államfő gyakorlati politikától távol álló elvont idealizmusa és ijesztő naivitása, valamint a kommunista rendszer iránti mély rokonszenve nem emeli őt az államférfiak sorába.

*

Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül (Magvető, Budapest, 1977)