- Szia, brutális a nap, kezdek leégni, bekennéd a hátam?
- Persze! Engem is kikészít ez az idő, látod, ez is klímaváltozás,
és az olajlobbi miatt van!
- Micsoda?! Te ilyen idegesítő klímahívő vagy?
- Mi az, hogy idegesítő? Talán a környezetvédelem idegesítő?
- Biciklid is van, mi, köcsög?!
- Hülye konzervatív!
- Ócska zöld!

Képzelt beszélgetés, 2010 nyár

  Döbbenten figyelem, amikor amúgy művelt, tiszta tekintetű fiatalok először öt perc alatt megállapodnak abban, hogy ugyan tényleg van itt valami gebasz a levegőben (ha már évek óta minden júliusban rákvörösre égnek félóra napon jaffázás után, vagy ugyanennyi idő alatt kifacsarodik az orruk a bűztől tetszőleges pesti buszmegállóban), aztán második lépésként órákra képesek beragadni olyan érvekbe, hogy de hát a zöldek, azok milyenek már, meg a hagiografikus merabiliák, meg az episztemologikus felfogásbeli különbségek, amik miatt itt ugyan semmit sem lehet tenni. Félreértés ne essék, sokszor szeretve tisztelem és követem az elméleti vitákat, de jelenleg meglátásom az, hogy ez az irány a környezetvédelemmel kapcsolatos kérdésekben inkább zsákutca.

  Hajlamosak vagyunk felosztani a világot klímaváltozás-hívőkre és klímaszkeptikusokra. Pedig a világon csak egyféle embercsoport létezik: akik szopnak a bármilyen szintű környezetszennyezés különféle hatásai miatt. Táplálkozásban, utcai szemétben, egyre keményebb napsugárzásban, tüdőrákban.

Kanada, 2009 nyár**

  Ugye eleve fontos lenne észben tartani, hogy a klímaváltozásnak nincsenek hívői, mivel a klíma változik. Emberi beavatkozás nélkül is, azzal együtt is. A változás tehát nem hit kérdése. Az a kifejezés pedig, hogy „klímaszkeptikus”, szóelemzésileg és szemantikailag sem stimmel. (Kételkedni az éghajlatban? Hogyan?) Magyarán az állandóan használt alapfogalmaink sincsenek rendben. (Arról nem is beszélve, hogy a globális felmelegedés [global warming] sem túl pontos kifejezés, még ha átlagolt adatok alapján meg is állná a helyét, de helyesebb globális éghajlatváltozásról beszélni, hiszen ez néhol felmelegedést, néhol lehűlést hoz, leginkább pedig az időjárási szélsőségek szaporodását. A 2009/2010-es hazai télnél például nehéz lett volna elsütni a global warming kifejezést, mert medvebuzerálóan hideg volt.)

  Előfordul, hogy nem hiszünk a figyelmeztető számolgatásokban, hogy csupán az egyik lehetséges, vagy a legrosszabb lehetséges kimenetelnek tartjuk a médiában gyakran előbukkanó drasztikus jövővíziókat. Ilyeneket már mindenki hallott: 2020-ra elfogy az olaj. 2050-re nem lesz víz. 2060-ban már csak sós homokot zabálhatunk stb.

  Rendben, mondjuk, hogy ezek találgatások, soroljuk őket nyugodtan a vélemény kategóriájába. Viszont egy nappal sem kell tovább mennünk jelen pillanatunknál, hogy ezer és ezer tarthatatlan, végtelenül káros, vagy csak egyszerűen ésszerűtlen rendszert találjunk magunk körül. Vagyis az elrettentő példák nem a jövőben következnek be, hanem körülöttünk léteznek, zajlanak. Rögtön hozható példának az aktuális Heti Válasz Tengernyi szemét c. cikke az ELTE tanszékvezetőjének tollából, mely arról mesél, hogy évente 26 millió tonna műanyag szemét köt ki az óceánokban, majd úszik szigetekként a pólusoktól az Egyenlítőig, ráadásul az aktuális kísérletek szerint a szálasan bomló szintetikus anyag, és felszabaduló vegyületként a biszfenol-A vagy a sztirol durva pusztítást végez az óceánok élővilágában, mely hat a tápláléklánc számtalan szereplőjére, végső soron pedig ökológiai katasztrófához vezet. (Tök véletlenül most olvastam azt is, hogy a brit National Statistics nyilvántartása szerint csak Londonban évente [!] 1,6 milliárd [!] nejlonszatyrot használnak el – el, vagyis ezek töredéke kerül vissza újrahasznosítással a rendszerbe, a többit kidobják, mondjuk néhány közvetítő lépés után éppen az óceánba.)

 
Kenya, 2009 ősz

  Túl azon, hogy ország-méretű olajfoltok, valamint szemétszigetek úsznak az óceánok felszínén, nemcsak hibák és tudatos szennyezések, de ésszerűtlen rendszerek is az ember számlájára írhatók. Például az, hogy a vízöblítéses vécében a vizelés után keletkezett néhány dl folyadékot 6 (vagy 9) liter ivóvíz minőségű vízzel öblítjük. Vagy hogy a házi elektronikus készülékek meghatározó részében teljesen feleslegesen működő stand-by üzemmód miatt világszerte többmilliárd kWh áram megy kárba. (Kitérő. Nemrég két hétre elutaztam vezetékes víz nélküli, és elektromosságmentes helyre. Erre az időre csak a legszűkebb életteremben – utólag megszámoltam – hét darab készüléket áramtalanítottam, ami addig senkinek sem kellett, és ami pedig enélkül stand-by-ban világított volna 14 napig. Némelyiket vissza sem dugtam, mert rájöttem, hogy tulajdonképpen fölösleges. A stand-by-t elvileg pont energiatakarékosságra találták ki, paradox módon meg már éppen ezzel folyik el döbbenetes mennyiségű áram, rohadtul hiába.) Bár ez eddig épp’ csak a semminél volt több, a szembesítést ezzel lezárom; a szomorú példák sora végtelen, az interneten is milliónyi oldal foglalkozik ezzel a témával, teljesen józan hangvételben.

  Van tudományos bizonytalanság a klímaváltozás sebességét, lehetséges kimeneteleit, hatásait illetően? Van. És vajon álságos (vagy legalábbis: hibás) magatartás-e a lezáratlan vitákra mutogatva, az időjárási szélsőségek tapasztalatát és a fentebb említett, nyilván ember okozta károkat és ésszerűtlenségeket lazán elfelejtve karba tett kézzel ülni, a témát leszarni, néha biciklistákat fikkantani? Az. A tudományos bizonytalanság egyáltalán nem elegendő ok arra, hogy az emberiség ne tegye meg a tőle leginkább telhető, sőt, elvárható intézkedéseket. Nem csak a környezetszennyezés bűn: a nem cselekvés is. A mai fejlett társadalmak hibája, hogy sokkal kevesebb megoldási stratégiát alkalmaznak ahhoz képest, hogy milyen gazdag képességrendszer állna rendelkezésükre.

  Sokan mondják: „a viták ideje lejárt, azonnal cselekedni kell”. Én azt mondom: a viták ideje nem járt le, DE sok területen azonnal tenni kell. Tenni ugyanis lehet viták közben is.

 
India, 2009 nyár

  Megmondom, mi a tényálladék: társadalomszervezési, vagy például logisztikai szempontból ugyan a takarékosság és a környezetváltozás közösségi és állami kérdések, viszont végső soron minden (vagy majdnem minden) az egyénnél, az egyes embereknél dől el. Ugyanis minden család és ember naponta végzett bevásárlása, utazása, életműködése, rutinja során is rengeteg olyan döntést hoz, amely hatással van az éghajlatváltozásra. Ezért kell belátni, hogy például a szelektív hulladékgyűjtés az egyéneknél/családoknál már a cselekvési minimum kategóriájába tartozik. (Hatékonyságáról lehet vitatkozni, de hazánkban bizonyítottan működik, magam pedig Franciaország északkeleti részén láttam példaértékűen megszervezett hulladékfeldolgozót, aminek fenntartásában mindenki érdekelt, hiszen jövedelmező anyagbázist lehet működtetni viszonylag kis befektetéssel. Itthon is inkább a permanens lomtalanítás-jellegét lenne érdemes megszűntetni a hulladékszigeteknek, hogy vonzóbb alternatívát nyújtsanak.)

  A helyes emberi magatartásnak több iránya létezik, mint azt például Bartus Gábor környezetgazdász is rögzítette a Kommentárban megjelent cikkében: mitigáció, vagyis az emberi beavatkozás, terhelés csökkentése egyéni és társadalmi szinten (megújuló energiaforrások bevonása, takarékosság stb.), valamint adaptáció, vagyis alkalmazkodás az elismert és elszenvedett változásokhoz (felkészülés radikálisabb áradásokra, melegre).

 Egy valamire viszont biztos nincs szükség: ideológiai árokásásra környezetvédelmi viták közben, minden előkerülő kérdés bepasszírozására a jobb-bal/konzerv-bal koordinátarendszerébe. Továbbá nem LMP-s gőzhenger kell ide, pláne nem valamiféle frontbarátkozás konzervatívok és zöldek/zöldbalok/balzöldek között. Ha valakinek feltétlenül szükséges, akkor biztosan talál szellemi alapokat a környezetvédelemre, úgymond a saját oldalán. (Konzervatív oldalról, hogy mást ne mondjak, ott van a 2008-as fejlemény, hogy az apostoli szentszék kiegészítette a főbűnök lajstromát: az alapvető emberi jogok megsértése mellett többek között a környezetszennyezéssel is.)

  Nyilván nem látunk a jövőbe, így jóslásokon rágódni felesleges, illetve egy nem létező futurológiai tanszék dolga. A jelen problémáival foglalkozni, intő jelekre figyelni, takarékosságra, ha kell, életmód-változtatásokra törekedni viszont kötelességünk. Környezetünk nem élettelen nyersanyag, hanem élő szervezet - mérhető eredmények eléréséhez talán csak ennyi belátás, közös alap szükséges.

*a szerző tanú, gátőr
** a képek a The Wall Street Journal fotóblogjából származnak