Bokros Igazikonzervatív Lajos magyar hangja, Béndek Péter túl korán jött meg a szabadságról – vagy el sem ment –, így aztán nem volt módja kipihenni az elmúlt öt év megpróbáltatásait. Ebből kifolyólag újabb blogbejegyzést készített, mindőnk okulására. A jeles rétor már a címben tétovázás nélkül kivágja a magas c-t: „A magyarok gyűlölködésének százezermilliárdos kára” Így egyszerűen. „A” magyarok. Azt ugye beleverték és verik a fejünkbe, hogy általánosítani nem szabad. Tilos „a” zsidókról, „a” cigányokról, „a” négerekről, „a” bevándorlókról beszélni, mert az csúf általánosítás, mi több rasszizmus. Ellenben „a” magyarokról – láthatóan – lehet. Kétféle megoldás lehetséges ezen ellentmondás megoldására. Az egyik az, hogy a magyarok olyannyira tökéletesen egyformák, hogy lehetetlen megkülönböztetni őket egymástól, ezért csak többesszámban lehet beszélni róluk. A másik megoldás pedig, hogy magának Béndeknek nincs meg a megfelelő érzékszerve a magyarok megkülönböztetésére, amint mi is egyformának látjuk a kínaiakat. Továbbá felmerül az a probléma is, hogy amennyiben a béndeki általánosítás helyes, úgy Béndek – amennyiben magyar – maga is gyűlölködő, a saját logikája szerint, és kivette részét a „százezermilliárdos” kár okozásában. Esetleg fizethetne kártérítést.
A szerző a folytatásban tudomásunkra hozza, hogy a „magyar társadalom alapélménye a gyűlölködés már jó száz éve legalább”. Nem egészen pontosan értem, hogy miért gondol 1915-re, és nem is indokolja, talán akkoriban történt valami máig ható a Béndek-családban. Mindenesetre szerintem a gyűlölködés – ha egyáltalán – 1919-től alapélménye a magyar társadalomnak, addig ugyanis nem volt példa arra, hogy hazug hitekkel és az irigység vörös zászlaja alatt rátámadtak volna valakik az ország lakosaira. Végül pedig a gyűlölködés érzésének végső győzelme 1949-re tehető, mikor megérkeztek azok, akiknek már megadatott, hogy elemi gyűlöletüket ki is éljék mindenen és mindenkin, aki és ami magyar. De legyen. Gyűlölködőek vagyunk mi, szittyák. Lássuk, mi sül ki belőle!
A következő bekezdés lehetővé teszi, hogy megértsük az üzleti élet alapját, ami a szimpátia és tisztelet. Hogy én ezt csak most, ilyen későn tudtam meg! Én mindeddig azt hittem, hogy a közös érdek az üzlet alapja. De nem. Csak az zavar picit, hogy a világkereskedelem pénzforgalmának nagyobb része a tőzsdén keletkezik, ahol nagyrészt számítógép programok kereskednek valutákkal, államadóssággal és értéktelen papírokkal, melyekkel aztán jól tönkreteszik egymás – meg minket. Mármost a számítógépek között nyilvánvaló a szimpátia és tisztelet – hogyan lenne másképpen – de hogy a terminálok előtt ücsörgő spekulánsok is így éreznek egymás iránt, az új és megható információ. Elképzelem Sorost, amint a legnagyobb tisztelet és szimpátia érzésétől áthatva tesz tönkre kisebb-nagyobb országokat. Nem bírom visszafojtani a könnyeimet.
Még fel sem száradtak könnyeink, mikor érkezik a következő mondat: „Amikor egy társadalomban nincs (meg)szokáson alapuló késztetés az emberek közötti kölcsönös szimpátia és tisztelet kivívására (=civilizáltság), akkor nem jöhetnek létre életnek a (az utcai mosolytól a szolidaritásig húzódó) kölcsönös szívességeken és minőségi kapcsolatokon alapuló értékei sem”. Tekintsünk most el attól a képtől ahogyan az emberek „kölcsönösen kivívják” a szimpátiát és a tiszteletet; a derék szerző által nem lelt szó nyilván a „kiérdemel” – de abban nincs kardozás –, és vessük pillantásunkat a „minőségi kapcsolatokon alapuló érték” kifejezésre. Roppant elgondolkodtató. Én eleddig úgy tudtam, hogy a kapcsolatok alapulhatnak értékekre, és nem az értékek a kapcsolatokra. Úgy tűnik, tévedtem. Ezután megtudjuk, hogy az „életstratégiák bezárkóznak magukba” és a „másiknak való tetszeni akarás helyét átvette a másik megsérteni és lenyomni akarása”. Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Tudott dolog, hogy szerzőnk megsérteni és lenyomni akarja OV-t és kormányát, nem akar neki tetszeni. A fenti szövegből nyilvánvaló, hogy ez esetben életstratégiája már bezárkózott magába. Roppant sajnálatos. Megjegyzendő még, hogy én a magam részéről tudok egy csomó embert, akinek pont nem szeretnék tetszeni; itt van mindjárt Béndek Péter.
De kíméletlenül folytatódik a szellemi tűzijáték. „Mindent összevetve a gyűlölködés százezermilliárdos mérhető kár mellett óriási kézzelfoghatatlan károk okozója volt” A jeles gondolkodó nem vesződik a „mérhető” kár kiszámításának bemutatásával, el kell hinni neki becs' szóra. Legyen. „Amikor a politika nemcsak képtelen termékenyen belelépni ebbe az állapotba”. Itt ismét mélázzunk el egy kicsit azon, hogy milyen az amikor a politika termékenyen lép bele az állapotba, és mi az az állapot, amibe belelép, de nincs időnk, mert: „a társadalom alávetettsége (amely végső soron nem máson, mint saját káros késztetéseinek politikai felerősítésén alapul, és éppen ezért ördögi) teljessé válik”. A társadalom tehát alá van vetve a saját káros késztetéseinek, melyekbe aztán a politika kreatívan belelépett. Roppant kínos.
Mindez azonban csak bevezető az utolsó bekezdés kilenc soros mondatához. Évek óta hajtogatom, hogy a filozófiai oktatás – a szerző ugyanis filozófus, tudják, mint Hegel – a popszakma legkudarcosabb része, de hogy ennyire? E mondat-szörnynek értelme ugyan nincs, de legalább hosszú. „A gyűlölködés legitim fórumai egyre szaporodnak, a politika felkeni erre a médiát, a blogokat, ellepi az irányultságukat tekintve akár a legjobb sorsa érdemes, de gyenge emberek által vezetett szerkesztőségek felületeit, mint a Mandiner...” – így a kezdés. Tehát. A „gyűlölködés legitim fórumai”-ra „felkent” média ellepi a médiát. Önellepés. Majd: „...már régen kilépett az utcára, de a kisebbségekkel (a melegekkel, a bevándorlókkal, a nemzetből újra kitagadni megjelölt "baloldallal") szemben egyre inkább programmatikussá válik, miközben a politikai késztetésre szaporodni kezdő önszorgalmú állampolgári fellépésekkel az ötletgazda szélsőjobbos kormányzat láthatóan béketűrően viselkedik -- amíg a program után egyszer csak majd eljön a pogrom ideje is ”. Most akkor tehát kiléptek az utcára a „gyülölködés legitim fórumai”, melyekre fel vannak kenve a „gyenge emberek által vezetett szerkesztőségek” . Képzeljük el, amint szembejön egy ilyen velünk, az utcán. Vajon köszönjünk neki? És mikor kilép, programmatikussá válik. Ott, az utcán? A hosszú és értelmetlen mondat felvezetésül szolgál ehhez: „program után egyszer csak majd eljön a pogrom ideje is.”
És itt jutunk el – nem kis fáradság árán – a lényeghez. Összefoglalóan megállapíthatjuk tehát, hogy mindez a stiláris és mondattani botladozás nem szolgál másra, mint egy ezerszer unt, lapos „poén” eldurrantására. Az írásból áradó valódi gyűlölködés már csak ráadás. Bagoly mondja a verébnek. Ennyire futja az igazikonzervatív szellemi muníció. Így megy ez. Vagy még ígyebbül.