Lányi András reagálása szerzőnk, Aristo felvetéseire.
*
Köszönettel tartozom névtelen bírálómnak, aki sorra rávilágított a Mandineren megjelent cikkem legkényesebb pontjaira. Élek az alkalommal, hogy amennyire tőlem telik, homályos vagy megalapozatlan kijelentéseimet érthetőbbé tegyem. Ezért, életemben először, válaszolok egy névtelen levélre.
Tudom, hogy a nyilvánosság előtt inkognito megjelenni a netizenek számára olyan természetes, mint kannibálnak az emberevés, a távoli utazó számára azért ez különös, barbár szokás marad.
1. Nem sérelmeztem, csak fájlalom, hogy 1989-ben nem vettük észre „a hagyományt hordozó intézmények és csoportok” (jó homályos, mi?) traumatizált állapotát. Tudja, kedves Ismeretlen, az első szabad választás évében én a Duna-mozgalmaktól eltávolodva – azt hittem, ezt most már bátran a politikusokra hagyhatom – visszamentem írónak, és hamarjában egy kötetnyi történelmi esszét hoztam össze. Nem olvastam még, de éreztem Alasdair MacIntyre igazát, aki szerint „a megfelelő hagyományérzék azoknak a jövőbeli lehetőségeknek a megragadásában nyilvánul meg, amelyeket a múlt a jelen számára elérhetővé tett”, s hogy a jövőnek „ha van meghatározható jellege, az a múltból származik”. Nálunk ezekben az években a félremagyarázott és kibeszéletlen, sebtében restaurált múlt roncsaiból épültek a bunkerek, amelyekből „urbánus” és „népnemzeti”, baloldali és jobboldali barátaim, sajnos, azóta is egymásra lövöldöznek. Kommunistáznak, fasisztáznak, zsidóznak, liberálisoznak, szentkoronáznak stb. Aki a rendszerváltozást megelőző fél évszázadban egyszer se volt üldözött vagy üldöző, vagy felváltva mindkettő, az nem Magyarországon élte át ezt a korszakot. Ezzel valamit kezdeni kellett volna, nem önigazolásra, karrierépítésre, mások feljelentésére és lebunkózására használni fájdalmas örökségünket. Ha már a rendszerváltoztatás nálunk értelmiségi belügy maradt, végezhettük volna értelmiségiek s nem belügyesek módjára.
2. Álarcos vitapartnerem a lepusztult falusi társadalommal, zömmel cigányok lakta községekkel példálózik, hogy vajon miféle közösségekre, milyen önrendelkezésre gondolnak a magamfajta értelmiségiek, „akik ilyen falvakat legfeljebb autóból láttak”. Az elmúlt években a fenntartható vidékfejlesztés kutatójaként igen sokat talpaltam ilyen falvakban, tapasztalataimat több tudományos és kevésbé tudományos publikációban, előadásban tettem közzé. Elmondhatom, hogy ami életképes kezdeményezéssel találkoztam, az kivétel nélkül helyi összefogásból született, s ha a többségük hamvába holt, annak fő oka az volt, hogy ezek a közösségek többé nem rendelkeznek az önálló kezdeményezés anyagi, jogi és kulturális eszközeivel. Az egymást követő bal- és jobboldali kormányok pedig, amelyek ezeket az eszközöket a saját oktrojált fejlesztési elképzeléseik szolgálatában központosították és központosítják, újra és újra kudarcot vallanak, mert nem veszik tudomásul, amit nagy történészünk, Hajnal István írt annak idején, hogy „az emberi társadalom építkezését nem felülről, elképzelt célokért kell kezdeni, hanem alulról, a kicsinyek biztosításával, különben a közjólétből a kevesek jóléte lesz”. Így is lett.
Nem a görög polisz képe lebeg a szemem előtt, kedves ismeretlen barátom, hanem a piacépítéssel, gyümölcsfa-telepítéssel, tájrehabilitációval, iskolaszervezéssel próbálkozó, paragrafusok útvesztőjében botladozó, földjeikről kitúrt, meggyanúsított, tönkrement falusi és városi újítók, civil kezdeményezések, fél lábbal a börtönben falufejlesztő polgármesterek, cigányokat pasztorizáló papok képe, engedelmével. Ami pedig a polgárháborús helyzetet illeti, azt sem az együtt élő helyi emberek idézték magukra, hanem az országos politika: a kíméletlen, de a saját létérdekeinkkel szemben kíméletlen neoliberális gazdaságpolitika, a „szociálliberális” társadalompolitika és a fejlesztési forrásokkal űzött korrupció abszurd keveréke.
3. Önt idézem: „az eltérő elveket valló közösségek együttéléséből fakadó konfliktusok rendezése külső hatalom után kiált”. Félek, hogy ezt komolyan gondolja, és akkor már értem, miért ellenzi a központi hatalom gyengítését „polgárháborús helyzetben”. Azonban ez nem úgy van, hogy amit a helyi (munkahelyi, lakóhelyi, kulturális, szakmai) közösségektől elveszünk, az az államot erősíti, ez éppen fordítva van. A nemzet csak közösségek közössége lehet, ha pedig nem az, akkor az állam kényszeredett és gyanakvó alattvalóinak alaktalan tömege lesz. Az államnak, amely nem a partikuláris közösségekre és lokális autonómiákra építi politikáját, egyre több olyan feladattal kell szembenéznie, amelyekkel nem tud megbirkózni, ezért egyre nagyobb bürokráciát fejleszt és egyre ingerültebben csap le a központi jóakarattal ellenkező polgárokra. Kérem, gondolja újra ezt, és mondjuk együtt: „az eltérő elveket valló közösségek együttéléséből fakadó konfliktusok rendezése nyílt párbeszéd után kiált”.
4. Végül szeretném tisztázni, hogy a fentiek szellemében én nem az egyének fogyasztási szokásaiba akarnék beleszólni, hanem a kínálatba! A mi környékünkön három élelmiszerbolt található. Mindhárom a CBA tulajdona. Ha hiszi, ha nem, én a CBA-nál vásárolok. Egyébként úgy vettem észre, hogy az emberek szívesen vásárolnak ízletes, egészséges, ellenőrzött forrásból származó hazai terméket, ha az kapható és megfizethető. Ez pedig kizárólag a gazdaságpolitikán múlik, mondhatnám, papirosmunka, amit a központi íróasztaloknál és a törvényhozásban lehetne elvégezni. A többit nyugodtan bízzák ránk, kicsiny, helyi emberekre. És ugye, nem én avatkoztam bele durván a budapestiek fogyasztási szokásaiba, hanem azok a várospolitikusok, akik büntetlenül hagyták, hogy az egykor legendás budapesti vendéglátóipart húsz év alatt kivásárolja, lehengerelje, felszámolja az amerikai coffee shop, a török gyros-maffia, a McDonald’s, az olasz pizzeriák és cukrászdák, kínai gyorsétkezdék siserehada.
A hazai piacok és hazai vállalkozók érdekeit a jogállam a megfelelő törvények megalkotásával szolgálja, nem a folyamatok kézivezérlésével. És tapintatos diplomáciával, igen. Adott esetben olyan eurokonform módszerekkel, amelyeket könnyen eltanulhatunk más, piacaikat, földjeiket, munkavállalóikat, gasztronómiai kultúrájukat sikeresebben védelmező európai országoktól. Multi is sokféle akad, és ha nem a nemzetközi üzletláncok és autógyárak kedvét keresnénk, talán a magyar gazdaság jövője szempontjából kedvezőbb befektetéseket vonzanánk. Az üzleti világ egyébként rugalmas, valószínűleg több patrióta intézkedést lenyelnek, ha közben kevesebb orbáni szónoklatot kell végighallgatniuk.
Barátsággal,
Lányi András