A PLT cikkére reflektáló, Mi lesz veled, fiatal középosztály? című cikkünk sok visszajelzést, nagy visszhangot kapott. Úgy döntöttünk: vitát, párbeszédet, beszélgetést indítunk a témáról egy cikksorozat formájában, amire elsősorban magukat megszólítottnak érző olvasóink írásait vártuk. Az eddig megjelent írásokat itt olvashatják.

Olvasónk, Kele László közgazdász, egyetemi hallgató írása.

*

Van alternatíva? Igen, mi

Kezdjük a legfontosabbal: ma Magyarországon fiatal, értelmiségi középosztály nem, vagy csak alig létezik. Ha van is, nem tartja magát annak, nem foglalkozik az öndefinícióval. A középosztályi identitásánál jobban érdekli, hogy ő értelmiségi, a fiatalságánál nagyobb szervező elve a politikai hitvallása. Az elmúlt 24 év dilettantizmussal vegyes politikai kútmérgezése csakis arra volt jó, hogy felnőjön egy újabb generáció, amelyik képtelen meghaladni a hagyományos politikai törésvonalak mentén történő általánosítást: még mindig ott tartunk, hogy liberális-konzervatív, jobb-bal, népi-urbánus, radikális-mérsékelt.

Ahogyan a politikai elitnek nincsenek közös kérdései és válaszai, úgy a mai magyar fiatal középosztály sem képes a hagyományos kereteket meghaladó, azokon túlmutató érvrendszerekben gondolkodni. A rendszerváltás sikertelenségét, a magyar út tökéletlenségét jelzi, hogy egy negyedszázad is kevés volt egy önszerveződő, magát definiálni és megkülönböztetni akaró fiatal középosztály kialakulásához. Ha létre is jött ez a réteg, nem akarja magát láttatni, nem érdeke a politikai aktivitás, nem lát lehetőséget a közéletben, nem keresi a változás és a változtatás lehetőségét.

*

A rendszerváltás óta eltelt időszak végzetesen kirekesztő és sarkos politikai diskurzusának eredményeképpen a fiatal középosztály is végzetesen kontraszelektálttá vált. Akit érdekelt a közélet, a hagyományos értelemben vett politikai diskurzus, az beállt a sorba, és az egyre inkább megmerevedő pártcsatornákon keresztül kereste az érvényesülés útját. Könnyebb volt magukat a hivatalos politikai irányvonalhoz, a menthetetlenül együgyű formában tematizált kommunikációs sablonokhoz igazítani, mint kialakítani egy saját, karakteres hangot és aztán azt menedzselni.

A hivatalos nézetüket nemhogy 20 évente, de 20 percenként is váltani képes karrierpolitikusok megjelenése és térnyerése jól mutatja, hogy a mai magyar politikai érvényesülés útja nem a saját és szabad véleményben, hanem a lojális végrehajtásban és az egyéni érdekek mentén kötött, legtöbbször elvtelen, de szükségszerű kompromisszumokban rejlik. A fiatal, magát középosztálybelinek valló értelmiség politikai szólamokra könnyen rezonáló szelete hamar megérezte ennek a folyamatnak az irányát, és nem is habozott a főáramba vetni magát. Látjuk az eredményét.

A fiatal magyar középosztály másik része sosem volt kapható ezekre az egyszerű szólamokra. A rendszerváltás utáni magyar út sikerességébe vetett hit nekik mindössze annyit jelentett, hogy egyszerűbb lesz majd a boldogulás, könnyebben tudnak vállalkozni, családot alapítani, gyarapodni. Egy jól működő piacgazdaságban ez a réteg az, amelyik bár rendszeresen eljár szavazni és igyekszik naprakész maradni a politika fő irányait illetően, sosem válik a közbeszéd részévé, pláne alakítójává. A XXI. század hajnalán ez a törekvés adekvát, és meggyőződésem, hogy a rendszerváltás sikerét leginkább az mutatná, ha nálunk is érdemben létezne, sőt, boldogulna ez a csoport.

*

Ehhez képest mi most arról vitázunk, létezik-e egyáltalán ez a csoport. Ha elfogadjuk, hogy létezik, akkor is nyilvánvaló viszont, hogy nem boldogul. Fontos kérdés lenne vizsgálni, hogy miért nem, de esetünkben nem ez a leglényegesebb vizsgálati szempont, hanem hogy ő maga mit gondol arról, miért nem képes boldogulni.

Bár általánosító és túlontúl leegyszerűsítő választ sosem célszerű adni, kár lenne tagadni, hogy ez a réteg vélhetően igencsak ambivalens érzéseket táplál az állam iránt. Nem mondjuk, hogy utálja, de szinte biztos, hogy felelősnek tartja azért, amiért képtelen a képességeinek megfelelő módon boldogulni. Úgy érzi, az állam megfojtja, kihasználja, aztán ellöki magától. Bár nem érdekli a politikum, kénytelen foglalkozni vele, de ez a foglalkozás többnyire kimerül a mélységes megvetésben és abban, hogy ahol csak lehet, igyekszik magát elhatárolni a politikai elittől. Mindentől undorodik, ami politika, mindent megvet, amiből a politikai felelősségvállalás kötelme árad.

A kérdés az, képes lesz-e, képes lehet-e ez a hagyományos politikai diskurzustól elforduló réteg kialakítani a saját közbeszédét? Képes lesz-e saját témákat találni, képes lesz-e az államtól elfordulva saját projekteket felkarolni és azokat sikeresen végigvinni? Ha igen, akkor be tudja-e majd csatornázni azokat, akik eredendően fogékonyak a politikumra, de undorodnak a jelenlegi politikai közbeszéd színvonalától és stílusától? Létrejöhet-e ennek a kettősségnek a vonalán haladva egy új, valódi civil szféra, amely nem csak lehetőségnek, de kötelességnek is érzi, hogy foglalkozzon az ország dolgával? Képes lehet-e ez az új civil szféra megújítani a hagyományos politikum keretrendszerét? Ez a következő 10-20 év legfontosabb kérdése.

*

Rövidtávon azt lesz érdemes figyelni, hogy a hagyományos politikai közbeszédet elutasító, de közügyek iránt érdeklődő fiatalokból mekkora tömeget képesek felszívni az anti-establishment pártok. A Jobbik kétségtelenül mutathat fel sikereket ebben a kérdésben, ami jól jelzi azt is, hogy a mai magyar fiatalok egy részéből a szélsőséges radikalizmus kisebb ellenérzéseket vált ki, mint az elmúlt 24 év többszörösen leszerepelt politikai elitje. Az is bizonyos azonban, hogy a Jobbik fiatal értelmiségi (vagy leendő értelmiségi, azaz egyetemista) szavazói csak egy töredékét képezik az általunk vizsgált csoportnak, ráadásul sokan közülük csak magukat tartják középosztálybelinek, valójában nem azok. A polgári középosztályhoz tartozás eszményképe azonban még most is sok, jellemzően vidéki fiatal értelmiségi számára jelent fontos ideológiai kapaszkodót, amit a Jobbik egyre sikeresebben és hatékonyabban képes kihasználni.

És, hogy tényleg kivonul-e a közéletből a fiatal magyar középosztály? Igen, a hagyományos politikai és közéleti diskurzusból valószínűleg igen, mert abból elege van. Akit mégis érdekel a politika, az vagy befogja az orrát, és belevág a karriercsinálásba (de ezzel koravén, tradicionális politikai szereplővé válik, és elveszti a jogot arra, hogy a fiatal középosztály tagjaként definiálja magát); vagy radikalizálódik, és abban látja a reményt, hogy el kell zavarni azokat, akik idáig süllyesztették a közbeszédet. Ez persze szükségszerűen még komolyabb konfliktust szít és még lejjebb csúsztatja a politikai diskurzus színvonalát, ami még kevésbé lesz vonzó és elfogadható a politikával felszínes viszonyt ápolók számára. A folyamat tehát öngerjesztő: minél aktívabb a fiatal középosztály politika iránt érdeklődő szelete, annál kevésbé lesz az a másik.

Mi a teendő? Kezdjünk el beszélni róla, kezdjünk el figyelni egymásra. Olvassuk, értsük meg a másik mondanivalóját. Vitázzunk, érveljünk. Hagyjuk a hagyományos politikai színpadot, és teremtsük meg saját magunk a párbeszéd lehetőségét. Kevesen vagyunk, igen. De pont elegen ahhoz, hogy közösen végre meghaladjuk a politikai közbeszéd kórosan alacsony szintjét, és megmutassuk, hogy igenis van alternatíva.

Jól gondolod, igen. Mi vagyunk azok.