A magyar jobboldal elmúlt tíz évét és jelenlegi folyamatait elemző Mi a jobb? sorozatunkban Schöpflin György európai parlamenti képviselő, a Londoni Egyetem és a Bolognai Egyetem tanárának írását olvashatják.

  Mi a jobb? Az együgyű válasz: az, ami nem bal, amelyet a bal nem fogad el, illetve támad, az lenne a jobb! Csakhogy ezzel a jobboldal egyértelműen átadná saját identitásának, stratégiájának megfogalmazását a baloldalnak. Utóbbi ennek persze kimondottan örülne, „mindig is mondtuk” felkiáltással, hogy minden, ami tőle jobbra áll, az egy nagy jobboldali egyveleg, magába foglalván a nem demokratikus jobboldalt is. A jobboldal önmegfogalmazása természetesen másból tevődik össze, mégis elkerülhetetlenül a kontraszton keresztül érthető meg – ha nincs baloldal, akkor a jobbnak sincs sok értelme. Most tekintsünk el a jobb-bal fogalmak tagadása körüli vitától, hiszen jobb és bal nagyon is létezik Magyarországon, illetve kapcsolódik a hozzá közelálló európai pártcsaládhoz.

  A kommunizmus utáni világban a konzervatív jobboldal nehéz feladattal állt szemben: ha mi konzervatívnak definiáljuk magunkat, mi az a múlt, amelyet mi konzerválunk?

  A kommunista múltat nem használhatjuk, de a kommunizmus előtti múlt sem ér sokat, mert a kommunista évtizedek radikálisan átalakították a társadalmat, kegyetlenül megoldották a parasztkérdést, erőszakkal létrehoztak egy ipari munkásosztályt, ill. kialakították Milovan Gyilasz új osztályát: nevezzük ezt a nómenklatúrának.

  Miből lehetett tehát 1989 után megteremteni, újraképzelni a magyar jobboldaliságot? A kereszténység, a keresztény demokrácia csak kis mértékben segített, mivel a magyar társadalom csupán részben vallásos (szemben a lengyel mintával), és nálunk is szerepet játszik „a hit hovatartozás nélkül” jelensége. Maradt a nemzet. Ez egy egész sor újabb problémát vetett fel: a 15 millió magyar, és a határon túliak kérdését, a magyar állam szerepét, a diaszpórák kötődését, de legfőképpen a nemzeti mivolt ádáz tagadását a baloldalról. Külön kérdés, hogy a magyar baloldal eleve elvetette egy baloldali nemzetfogalom meghatározását, és ezzel komoly szívességet tett a jobboldalnak: átengedte a nemzetet ellenfelének és figyelmen kívül hagyta a nemzeti mivolt autentikus élményét. Szögezzük itt le: a nemzeti mivolt egy pillanatra sem azonos a nacionalizmussal, illetve a kirekesztéssel - de ennek a kérdésnek az elemzése már más irányba vinne.

  Ezekből az elemekből el lehetett kezdeni a jobboldaliság újjáépítését, és bár lehet ezeket szükségesnek nevezni, de önmagukban még nem elégségesek. A hiányzó elem, szerintem, a magyar modernség kialakítása. De mit is jelent a 21. században a modernség? Világos, hogy itt eltérhetnek egymástól a válaszok és hogy a kortárs modernség esetleges: más manapság, mint mondjuk 30 évvel ezelőtt, arról nem is beszélve, hogy a kommunizmus torz modernsége komoly tehernek számított és számít a mai napig is a modernség újrafogalmazásában. Innen nézve a magyar jobboldal vállalkozása nagyon komoly kihívással nézett (néz) szembe. Igaz, itt is volt egy kisegítő körülmény. A baloldal teljesen elhanyagolta kérdést, némileg leegyszerűsítve egy általa elképzelt „nyugati” modernséget szeretett volna ráerőszakolni a magyar társadalomra. Érdekes itt a párhuzam: a nómenklatúrából kialakult baloldal hajdanában Moszkvából táplálkozott; később Moszkvát felcserélte a Nyugattal. Az, ami ebből a konstrukcióból kimaradt, maga a magyar társadalom aspirációi, illetve az elmúlt húsz év társadalmi változásai, amik mindezt csak tovább bonyolították.

  Miből állna a magyar modernség?

  1. Felismerése annak, hogy maga az ún. rendszerváltás (rendszermódosulás?) csupán kismértékben hozta létre a modernség előfeltételeit. Elsősorban azért, mert nem volt egy mély cezúra, a kommunista rendszer haszonélvezőinek túl sok hatalmat, befolyást, társadalmi tőkét sikerült átmentenie, tehát szükség volt a radikális törésre. Ez pedig szépen illusztrálja a kommunizmus utáni konzervativizmus paradox feladatát: ahhoz, hogy sikeres legyen, radikálisan kell gondolkodnia. Nyugat Európában ezzel szemben ennek nyoma sincs, bár az USA-ban a Tea Party is egyre radikálisabb vonásokat mutat.

  2. Európa nélkül nincs modernség: igen, de az európai „egység a sokféleségben” nem ad egyértelmű választ arra a rejtett kérdésre, hogy mit tarthatunk európailag elfogadhatónak, és mit nem. A 2010-ben megválasztott Fidesz-kormánynak ez nem egyszer komoly problémát jelentett, már csak azért is, mert Európa nem egységes, hanem sok Európa van. Ez gyakran inkoherenciákat teremt, nehéz az igazodás, illetve felmerülhet a kettős mérce problematikája is. Mégis, Magyarország strukturálisan része Európának, ebből kell kiindulni, akármilyen nehézségeket is jelenthet az igazodás. Végső soron az Európai Unió nem a Szovjetunió.

  Ebben a kontextusban Európa a demokráciát jelenti, a konfliktusok békés megoldását, a puha hatalom szerepét, a szolidaritást (elvben legalább is), de leginkább a gyors változások kezelését, a tudásalapú társadalmat, a hatékony államgépezetet, a formális és informális intézmények integrálását és nem utolsó sorban az önreflexivitást, a nem-lineáris folyamatok legitimitását. A modernség egy sokkalta összetettebb életmódot jelent, mint a kommunizmus, tegyük hozzá.

  3. A magyar nemzet problematikája Trianonnak köszönhetően egy külön fejezet. Akár tetszik, akár nem, a határon túli magyar közösségeknek előreláthatólag mindig is lesz valamilyen kapcsolata, kapcsolódása Magyarországgal. A probléma középpontja, hogy milyen ez a kapcsolat most, és milyen legyen a jövőben. Mivel a jobboldal felvállalta a nemzetet, kénytelen erre választ adni, ez pedig valamennyire szembemegy az átlag európai hozzáállással, mely szerint bár nyelvi kisebbségek léteznek, ezeknek a politikai, gazdasági, társadalmi létét és jogait a többségi állam „citizenship”-fogalma határozza meg. De mi van, ha a többségi állam ezt nem teszi meg, ill. nem kielégítő módon cselekszik? Erre Európa nem ad választ, így a mindenkori magyar kormány kénytelen-kelletlen szembesül a határon túliak amúgy is összetett, változékony célkitűzéseivel.

  Ezt a problémát leginkább talán úgy lehet érzékeltetni, hogy elképzelünk egy több-játékos sakktáblát, sok sakkfigurával és a játékszabályok gyakori módosulásával. Nem egy könnyű feladat, túl kevés a fix pont. Lehet, hogy ebben a komplexumban legfontosabb eltérés a következő: a magyarországi magyar társadalom számára a kulturális önújratermelődés adott, a határon túliak számára pedig nem. Ez jelenti a félreértések talaját. Innen nézve a kettős állampolgárság egy problémát megoldott, de sok másikat nem, illetve a magyar állam nem is képes megoldani ezeket, pl. a többségi társadalom intézkedéseinek következményeit.

  4. A hatalom és a cselekvőképesség, az „agency”, kérdése sarkalatos eleme a modernségnek: hogyan lehet az egyedek, a polgárok egyéni aspirációit úgy maximalizálni, hogy a társadalom koherenciája ne boruljon fel; hogy a rendszer és az alrendszerek működése ne keresztezze egymást túlságosan – tökéletes rendszer nincsen –; hogy megőrizze az élet kiszámíthatóságát; hogy a hatalom ne keltsen félelmet egy olyan kontextusban, amelyben elvben minden egyes polgárnak joga van egyenlő alapon viszonyulnia a hatalomhoz. Nem könnyű és nem csak nálunk nem nem könnyű.

  A magyar valóságból kiindulva lehet, hogy a legnehezebb feladat a hatalom számára elfogadni a pozitív kritika létjogosultságát. Az elmúlt két év (2010-2012) a radikális átalakításról szólt, de a most kezdődő konszolidációnak meg kell teremtenie a szélesebb, talán a lehető legszélesebb társadalmi vitának a létjogosultságát, és a jobboldalnak is el kell ismernie a saját összetettségét és az ebből fakadó nézetkülönbségeket. A probléma valójában abból származik, hogy az elmúlt húsz évben a mindenkori kritika majdnem mindig rosszindulatú volt, a lejáratást célozta meg, és nem a hatalom hatékonyabb működését vitatta meg. Azonban a vita, még a parázs vitát is beleértve, elengedhetetlen tényező a demokráciában, még akkor is, ha a jobboldal ahhoz van hozzászokva, hogy a kérdőjelek eleve a jobboldal destruálásáról szóltak. Ez nem lesz egyszerű, de ha nem fogadjuk el saját sokféleségünket, akkor könnyen belefulladhatunk saját önteltségünkbe. A szavazók ezt ritkán jutalmazzák.

  5. Innen nézve örvendetes az új, kritikus jobboldali értelmiség ébredezése (ez a sorozat is részének tekinthető). Ennek az értelmiségnek több feladata is van, több talán, mint aminek tudatában van. Nyitottnak kell lennie az innováció felé, beleértve az újonnan keletkező nyugati és nem-nyugati gondolkodást. Másrészt egy, a mostaninál jóval aktívabb szerepet kellene vállalnia a nyugati baloldallal szemben, mert ezt a terepet nagyrészt a magyar baloldal foglalta el, ezáltal a magyar gondolkodás értékes része hang nélkül marad. Ehhez még hozzájárul a magyar társadalommal fenntartandó kapcsolat. Némileg ez a budapesti átok, vagyis hogy a főváros magába szívja az értelmiséget és nem ad neki rálátást az ország négy-ötödére (csak megjegyzés, hogy Budapest, mint „vizfej” problémája sem választható el Trianontól). Hozzáteszem, ez a baloldaliak Achilles-sarka...

  6. A Budapest-nem-Budapest problémája már hallgatólagosan felmerült a nemzet-fogalommal kapcsolatban is, de ennek van egy kizárólag magyarországi vetülete is: a társadalom, a szavazók négyötöde nem budapesti, és nem szereti azt, hogy nevében mindent a főváros döntsön el. A mindenkori jobboldal ezt nem veszítheti el szem elől, mert ha igen, akkor a szavazók ezért megbüntetik. Jogosan.

  Ha ezekkel az egyáltalán nem könnyű feladatokkal szembenézünk, akkor megtalálhatjuk a magyar modernség lehetőségeit. Amennyiben sikerül a jobboldalnak ezt a magyar modernséget – hangsúly egyaránt a magyaron és a modernségen – fenntartani, karbantartani, fejleszteni, akkor hosszú távon is megőrizheti a szavazópolgárok támogatását.