Vendégszerzőink, Békés Márton és Böcskei Balázs esszéje

„Minden elmozdult a helyéről s most

mindennek új alapot kell vetnünk.”

(Kassák Lajos: Az igaz költőkhöz)

„A nyolc az új hét” – ez nem a Népszínház Karnevál jelszava (bár azé is lehetne), hanem a Negyed7Negyed8 Fesztivál beharangozója. Ha a szófordulatot gyártó digitális alpinista arra gondol, hogy a nyolcadik kerületben is hasonló, a helyi közösség organikusságát „paypass-szal mehet” kultúrába taposó gyarmatosítás, dzsentrifikáció, hunvaldiánus állagmegóvás, indusztriális ingatlan spekuláció, lakosságcsere („csóró” ki, fogyasztásképes, rendezett, pacifikált, polgárság „attitűdből” felmentett új „polgár” és airbnb-imperialista be), továbbá a kerület történetiségét betakaró fogyasztói kolonizáció fog érvényesülni, akkor esélyes, hogy lájkolva tapsol a (még) nem ott lakó, oda (még) csak szórakozni járó kozmopolita új „egyediség”. 

A „nyolc” eleve már a régi „hét”, amennyiben a fenti jelszó szerzője azt érti alatta, hogy a Józsefváros olyan, mint a hatodik és hetedik kerület körúton túli részei. De nem azt érti. Az ugyanis fel sem merül, hogy a hosszas történeti fejlődés, társadalmi harcok, a talpon maradás érdekében meghozott mérhetetlen egyéni és közösségi áldozat nyomán száz évig „nyolcnak” maradó „nyolc” pár év alatt ne essen el abban a háborúban, amelynek frontvonala egyfelől a határokon való átlépést poénból, üzleti érdekből és tiszteletlenségből szorgalmazók, másfelől azokat identitásuk és helybéliségük okán féltőn szeretők között húzódik.

Józsefváros földrajzi és mentális területére már most is gyakran behatolnak azok, akik oda bentről jönnek ki. Azokon a pontokon zajlik a határátlépés, amelyeken a legkönnyebb behurcolni a bulinegyed vírusát: a Madách tér visszavonhatatlanul átalakult, most a Népszínház utcán a sor, hogy szövevényes kulturális és szociális tradícióját feladva kopottságukban is méltóságos házai közé óvatlanul beengedje a homogenizáció jópofa erőit. 

Arra gondol tehát a tartalomfejlesztő, hogy a VII. kerület kulturális sokszínűsége beköltözik a nyolcadikba is, közvetlenül a Bérkocsis utcai kifőzde, az Auróra utcai rendelő végeláthatatlan beteglistái, a szürke szemmel járók, a lézengők, az egy négyzetméterre eső szotyizók versenyében legyőzhetetlen józsefvárosiak mellé. Mindezt kedveskedő kényszerrel és fesztiválnak szánt iránymutatással jelzi. De nem egy nyelvet beszélünk, nem egy helyre járunk: ti ott vagytok bent, mi itt vagyunk kint.

Ha így folytatódik, akkor azoknak, akiknek nincs hova menniük, akiknek a Népszínház utca nem egy egynapos karnevál, hanem egy karnevál nélküli élet betonbiztos lenyomata, azoknak hamarosan takarodniuk kell. Ennek ciklikusan alakulnak már jogszabályi lehetőségei is – és ha nem lenne az AVM, akkor már rég elmélyült volna (ha még van hova) a kerület lakhatási válsága (pardon: „haladna a rehabilitáció”, „a kerület fejlesztése”). Az angyalföldi felmenőkkel bíró, magát fiatalon az államkapitalista–kommunista rezsim elleni tiltakozásból felgyújtó Bauer Sándor autószerelő-tanulóról elnevezett utca után hevenyészve felcímkézett Bauer Residence-ben sem a helyi, szociális bérlakásba beköltözni akarók fognak jövőt verni. Az egy dolog, hogy mártírról elnevezni egy falakkal, kerítéssel környezetétől elzárt nyolcadik kerületi társnélküli társasházat maga az ahistorikus érzéketlenség és féktelen irtózás az Ész és Érzelem egyébként is nehezen kivitelezhető harmonikus találkozásától, de annál inkább jelzésértékű az ügyben a környéken workshopozó és „mulató” posztliberális közösség ordítóan csendes hallgatása. Akiket elfeledve most elhallgatnak, azoknak később csak a csend jut. 

Úgy tűnik, akik tavaly még húzódoztak beismerésétől, idén már látják, hogy mi zajlik körülöttünk: merthogy „Budapestet, amelyben a lakosság a pénzes turisták cselédjének és macájának a dicső szerepét játssza” (nocsak), átalakul, méghozzá a legvédtelenebb helyeken. A Józsefvárosban eddig ott élőknek kevés olyan lapot osztottak, ami egyáltalán benne volt abban a pakliban, amellyel a jövőjükről kártyáznak. Bár tele van mindenük a kerülettel, és a kerület is tele van velük, de minden kiúttalanság ellenére – mert a Népszínház utcából nem indulnak sorsok – ők meg akarnak tapadni ott. Hogy ez ne következzen be, muszáj számukra csúszóssá és érdesség nélkülivé tenni a falakat, helyeket, lépcsőházakat és utcasarkokat, nehogy a megkapaszkodás esélye növekedjen. És ők ott maradjanak. A helyükön. 

Természetesen nem a Negyed7Negyed8 Fesztivál és a Népszínház Karnevál fontossága itt a kérdés. Mindez csak szimbólum, talán nem is a legfontosabb, de jó, ha tudjuk: nem mi teremtjük a szimbólumokat, hanem azok minket. Ha valaminek referenciának kell lennie a globális és lokális (identitás)krízis során, az éppen a szolidaritás intézményesítése, a hagyomány, a gyökerek keresése, amelyet a fesztiválok szervezői is célként jelölnek meg. De úgy tűnik, nem ugyanott keressük a le- és begyökerezettség eszközeit és fundamentumát: a miénk és a mieinké sötétebb, kifürkészhetetlenebb, tömörebb, helyhez kötött, a tiéteké légies, átlátszó, s bárhol lehetne. A gumó és az ördögszekér áll itt szembe egymással. Egy ilyen fesztivál akár én-, hely- és emlékezetkereső projekt is lehetne. Lehet jobb- vagy baloldali az egyén (és közösség), lehet apolitikus, lehet mérsékelt vagy bármiben is ortodox (és soha ne legyen semmiben se fundamentalista), a hagyomány ma válasz. A tradíció otthon, hazatalálás, mindenkinek van (ha nincs, megtalálhatja, felfedezheti magában, a Másikban), akár vallási, akár politikai értelemben. Mint tavasszal az ősszel elásott tulipánhagyma kihajtása: így lehetne a gyökereztetés is a múlt sűrű esszenciájának jelenbe áradása. De ez esetben nem erről van szó. A kertész helyett itt a befektetést kereső hideg esze dolgozik, ha egyelőre multikulti-ruhában is táncolva. 

Éppen ezért e sorok szerzői csak keresztényi értelemben tartják megbocsátható bűnnek azt, amelyet a bulinegyedként elhíresült Nagy Érzéki Éhség tesz az egykori gettó területén (lásd az ennek kapcsán megjelent rövid kivonatot). A zsidó és magyar identitás számára oly fontos tér, ahonnan elindították azokat a honfitársainkat, akiknek halála nem saját halál, hanem „Auschwitz-halál” (Adorno), ma kreatív kapitalista megszállás alatt van. Holott az egykori gettó véráztatta falai nem múzeumi tárgyak, nem romkocsma WC-jében támaszkodási felületek, hanem a történelem és a Holokauszt láthatóságának időtlen valóságai. Ez nem közép- és kelet-európai bohém díszlet, a centrum által meggyötört (fél)periféria veszélytelenül nosztalgikus miliőjében, hanem a Vészkorszak előszobája, az embertelenség tornáca. Instapest helyett jelenbe torkolló tragikus múltunk mementója. Itt minden vakuval együtt a szégyen is megvillan. 

Abban az országban, amelynek polgára és annak stábja megalkotta a Saul fiát, s ezzel láthatóvá tette újfent az emberi lét végső morális konfliktusát, abban az egykori gettó emlékének intenzívebbnek és jelenvalóbbnak kell lennie, mint maga a jelen. Az egykori gettó egy regény, amelyet a bulinegyed tervezői, kreatívjai és leleplezésre sem méltó ideológusai a raktárba tettek, ahelyett, hogy hagynának olvasni benne, megpróbálni elmesélni és elmeséltetni. Akinek a Gozsdu-udvar azt jelenti, hogy „megyünk a Gozsduba”, az magasról tesz rá, hogy az egykori gettónak, mint városi regénynek, a holokausztprózának „szerzője a halál, a holokausztnapló bizonyos befejezetlenségére a halál tesz pontot” (Sziklai László).

Visszatérve a Népszínház Fesztiválra, azok a látni tudás hiányára lehetnek válaszok (a feltételes mód egyelőre indokolt). Az identitás mint hagyomány ugyanis a felelősséget, a valódi egyéniséget, meg a szabadság korszellemnek megfelelő indoktrinált eszményének kritikáját, a vallási és politikai rossz elutasítását jelenti. Több tiszteletet tehát a tiszteletnek, több tiszteletet az eredet(ek)nek!

Józsefvárosnak saját hagyományai vannak, így az olyanokhoz, minthogy karneváli NGO-feszt, „gasztro negyed”, „fúziós jazz”, „Time Traveler konferencia”, „vízálló telefontok” fogyasztása, a helyiek csak akkor tudnának kapcsolódni, ha meg lenne hozzá a kódjuk, nyelvük és világuk. S ezek nincsenek meg. Más (politikai) tudással bírnak, amely semmivel sem értéktelenebb, mint az új kulturális elité, e sorok íróinál pedig talán jóval becsesebbek is. Értékeik vannak, amely értékek roncsolt állapotaikban is elismerésért kiáltanak. Ez az elismerés szociális alapon történhet, osztályok- és kultúrák köré szerveződő konfliktusok árán, nem a kulturális kolonizáció révén. 

Józsefváros ugyanis nem játszótér, nem vízpart nélküli Bánkitó Fesztivál, itt a „szabad mozgáshoz való jog” a társadalmi mobilizációért zajló egzisztenciális küzdelmet jelent. A Népszínház utcai karneválon lehet, hogy a helyiek is osztoztak az egynapos Sziget Civil Faluban, de a Népszínház utca a Budapesten is turistáskodó budapestiek elvonulásával akkor is a kádári és rendszerváltás utáni nyomor lenyomata fog maradni, amit megérteni, elbeszélni kell, és nem bevonni valami egészen mással, pláne nem élmények fala mögé rejteni. Az az utca, ahonnan úgy estek ki honfitársaink a magyar társadalomból, ahogyan a vakolat a házaikról: várhatóan, de mégis hirtelen, egyszeriben és soha nem visszatérően. 

Az ő közösségeik nem élménnyel reorganizálódnak, nem attól újulnak meg, hogy az ide bejövők átalakítják – akárcsak egy napra is – tereiket a hipszterizált Neukölln és Kreuzberg keverékévé, hanem hogy meghagyják Józsefvárosnak. Nem a romos, a pusztuló Józsefváros ilyen állapotban való konzerválására gondolunk, hanem identitásának megőrzésére. A kulturális kolonizálók viszont arra nem gondolnak, hogy a VIII. vagy bármely kerület karnevállá alakítása hogyan járul hozzá ahhoz, hogy az adott kerületben lágyuljon az ottani levegő, oszladozzon a félhomály, hogy a városvezetők esztétikai-kulturális értelemben középosztály-orientált önképét sugallja. Egy szó, mint száz: a bulinegyed betegségét spóráiban hordozó karnevál a dzsentrifikációt készíti elő a maga körmönfont módján. 

Milyen ironikus, hogy a Tőke – udvariasabban szólva: a fogyasztás és a nyereség – útját a progresszív-alternatív kultúra hordozói kövezik ki! A befektetés-barát környezet első lépése a liberális kulturális klíma megteremtése. Ahol ugyanis ilyen színes a világ (pontosabban ilyen kellemesen kavalkádszerű tud lenni), ott a piac, a kiszorítás, a „rendbe tétel” kapui nyílnak meg. Ott, ahol arról szólnak a hírek, hogy milyen nyugat-európai, mennyire multikulti az élet – és a dzsentrifikáció előfeltétele mindenhol ez –, oda (spekulatív) tőkét hozni nem teljesíthetetlen, hanem egyenesen kívánatos gazdasági és politikai projekt. Aki nem hiszi, járjon a Dob, vagy a Király utcában és környékén, sétáljon egyet a nem-hely Corvin negyedben vagy teraszozzon a Ferenc téren. Ami Józsefvárosban a Palotanegyeddel elindult, az sem fog megállni a Körútnál, a spekulatív felhő beteríti azokat is, akik a nyomor miatt már most sem kapnak levegőt. A Népszínház utca egynapos eltakarásával bátor tettre szánta rá magát a kolonizálók előőrse: bemerészkedik a körúton túlra. A körút, amely egyre inkább egy lappangó háború látens frontvonala, diffúzzá válva engedi át magán a látszólag jó szándékkal jövők akarnokságát. 

Akik itteniek, ők a ma még a lakóhelyükön zajló karneválokon hihetik azt, hogy „semmit, róluk, nélkülük”, a szervezők szándéka minden bizonnyal ez is, de azt is látni kell, hogy utóbbiak élményfesztiváljaikkal mennyire járulnak hozzá egy kerület imázsának megváltozásához, és hogy ez mit jelent majd egy oda beköltözni kívánó középosztálybelinek (vagy középosztálybeli szülők gyerekének). És annak, akinek a helyére beköltöznek. Ez a játék nem win-win, ahogyan a dzsentrifikáció és a turisták által foglyul ejtett város sem egy alapos Index-cikk.

Egy éve a Ki! c. kordiagnózisunkban már foglalkoztunk azzal, hogy mi történik akkor, ha egy várost eladnak élményként, ha szubkultúrákat arra és úgy használnak fel közösségkonstruálás és közösségépítés gyanánt, hogy más közösségeket öntudatlanul is elapasztanak. Az azóta történtek azt támasztják alá: igazunk volt. 

Valljuk, hogy sokféle igazságérzés van, de csak egyfajta rend. Ez pedig nem a diskurzusok diskurzusának rendje, hanem a valós, együtt, de egymással politikai antagonisztikusságban lévő közösségek rendje. A könyvet egyvalami szervezte: a város tulajdonságaitól való megfosztása fölött érzett harag (Utószó a KI!-hez). Ennek a kiáltvány formájú haragbanknak (Sloterdijk) újabb betéte ez az írás – és ki tudja, kik veszik majd ki a kamatot.

Továbbra is osztjuk a gondolatot, hogy „a liberális racionalizmus képtelen a politikai megragadására azon egyszerű oknál fogva, hogy minden következetes racionalizmusnak tagadnia kell azt, hogy az antagonizmus eltörölhetetlen természetű” (Chantal Mouffe). Így a racionalizmus univerzalizmusa és az arra való törekvés a totalitarizmus nyelve. A konfliktusok lehatárolása, elszigetelése és lépésenkénti pacifikálása a semlegesítés megannyi praktikájának alkalmazásával közismert: „A liberális gondolkodás fölöttébb szisztematikus módon kerüli meg vagy hagyja figyelmen kívül az államot és a politikát, s ehelyett az etika és gazdaság, a szellem és üzlet, a művelődés és tulajdon különnemű szféráinak tipikus ellentétességében mozog. Az állammal és a politikával szembeni kritikai bizalmatlanság könnyen magyarázható annak a rendszernek az elveiből, melynek számára az egyes ember terminus a quo és a terminus ad quem kell, hogy maradjon” – írja Carl Schmitt.

Ezzel szemben – és ezt látjuk Józsefváros „várt” kreatív kapitalista fordulata előtt már évtizedek óta itt élő közösségén is –, hogy az egyes közösségek önazonosságának forrása saját közösségük, saját történelmük, tapasztalati mezőik és annak percepciója. Számukra a „kultúrák együttélése” nem attól kérdés, hogy a II. János Pál téren egy nyáron át szembesültek a globális krízis lokalizálódásával, hanem évtizedeken át együtt élnek csendben, NGO-nyelven kívüliségben, önmagukkal. Gondolnak egymásról sok mindent, jót és rosszat, de kölcsönösen elismerik egymást. S mindegyik igényt tart saját identitásának reprezentációjára. Sok van, ami egymással összeköti, és számos akad, ami elválasztja őket. És ezt be kell látni, ezt respektálni kell, nem lehet univerzalizálni ott, ahol egyesek elismerése eleve hiányzik. A bombákkal közvetített demokrácia-exportnál – morális értelemben – alig valamivel jobb illatú a mézes-mandulás latte machiatóval terjesztett civilizáció. A helyben lakók sokrétű kulturális és szociális identitását és ezek szakadékait egyetlen rohammal próbálják most átlépni, és – akár tudottan, akár nem – szembesíteni őket azzal, hogy mennyire le vannak maradva a fogyasztói kosarat illetően, amely immár nemcsak konkrét árut, de nyelvi kódot, viselkedési mintát, a diskurzusokban való részvétel képességét is tartalmazza.

Józsefváros nem egy „szeressük egymást gyerekek” meghívásos workshop terepe, hanem a kemény osztály- és a nem ellenséges, de elismerésért küzdő kultúrharc egyik kerülete. Itt a politikai konfliktusok leginkább elosztási kérdések és a különállóság fennmaradása körül forognak, s nem az emberjogi diskurzusok valamelyik metadialektusának időleges primátusáért és a társadalmi nemek dekonstrukciója körül zajló, egymásra reflektáló kurzusok ösztöndíjainak megszerzéséért. Itt a valóság lakik, s nem annak reprezentációja. 

Lesz-e majd olyan fesztivál, amely a most kiszorításra várók „lokalitásával” is foglalkozik, és csak azzal. Számíthatnak-e arra, hogy a kívülállók nem előírt, individuális kategóriákkal írják majd le közösségeiket? Ahhoz ugyanis ők nem tudnak kapcsolódni, az a tőke és a már érvényesültek nyelve. 

Mi igaz a Ki!-ből? Szerintünk minden. De annál inkább fontos arról értekezni, hogy miért. Erre vállalkoztunk most: a városban folyó jószándékok neoliberalizmusának tetten érésére, amikor kijelentjük, hogy a kognitív kapitalizmus pokoli útja univerzalizmussal van kikövezve. E jótékony kulturális hegemónia a rejtett beszivárgás eszköze, nyomában pedig az egyneműsítés vámszedői érkeznek. 

A város a harc terepe, ahol gyakran a békét elhozni akarók gyorsítják fel a frontvonalak erősítését és változását. A pacifisták hangoskodása többnyire csak arra jó, hogy elnyomja a fegyverkovácsok keze nyomán születő pengék csengését. Egy küzdelemben nem lehetünk egyszerre a saját és az ellenfél oldalán is. Ami kint és ami bent van, óhatatlanul farkasszemet néz a konfliktus felsejlő mezsgyéjének két oldalán. 

Dönteni kell, aki nem dönt, dezertőr. 

***

Nyitófotó: K.I. Panoramio