A mandiner.blog.hu első posztja, Turul kollégától

Emlékeznek még 2006 nyárelőjére? Még az őszödi beszéd kiszivárgása előtt, de a második szocialista-eszdéeszes parlamenti választási győzelem után voltunk. Gyurcsány épp a topon, a jobboldal épp heveny fejvakarásban.

Nem tegnap volt. Tizenegy éve történt. Akkor költözött át elődlapunk, az UFi már működő blogja az UFi saját platformjáról az akkor elindult blog.hu-ra. Az ország egyik első, ha nem a legelső közéleti közösségi blogja voltunk − és 11-13 évnyi folyamatos működésével most már a legrégibbek közé tartozunk.

Ezzel a poszttal együtt 11 év alatt összesen 8010 cikket közöltünk a blogon, több mint 100 szerző tollából.

Blogunk most búcsút vesz ettől a felülettől.

De természetesen nem az olvasóktól.

Ellenforradalmárunk Párizs utcáit járja. Arcán alig titkolt döbbenet. Szereti a bort, de állapotán nem segít már néhány pohár Corton-Charlemagne.

Letagadhatatlan civilizációs átrendeződés tanúja. Tudja, a történelem tovább halad a megszokott útján. Úgy néz ki, egyszer majd franciák nélkül. Európaiak nélkül. Lebontott templomok. Vadonatúj mecsetek. Bevándorlókkal szinten tartott demográfiai mutatók. Emberi jogi kategóriákba erőszakolt természetellenes magatartások.

Így nem túl csinos az Egyház legidősebb leánya, noha még sosem volt rajta ilyen drága a viselet.

A Szajna irányába siet. Pár perc múlva végre megpillantja a Sainte-Chapelle égbe törő vonalait.

A kápolna a keresztény középkor lenyűgöző emléke. Ahogy hatalmas festett üvegablakain átszűrődik a fény, élénk színek közvetítik a szenvedés és szépség, kereszt és dicsőség kettősségét.

Látogatónk első benyomása a teljes csodálat. Megérinti a csend mozdulatlan nyugalma. Nincs mit mondania, érzékeit egyszerűen hatalmába keríti a környezet hangulata. Szinte hallja, látja, érzi: Per crucem ad lucem.

Mégis, hogyan alkothatott egy sötét kor ehhez hasonlót?

Régóta foglalkoztat, hogy hazánk tanulhatna-e valamit az ázsiai „kistigrisektől”. Joe Studwell How Asia Works című könyve nyújtja a téma egyik legérthetőbb összefoglalását.

Adva voltak szegény, elmaradott, alapvetően paraszti országok, ahol a falusi gazdálkodók, zsellérek mindig is az éhínség szélé tántorogtak. Az első számú feladat a mezőgazdaság fejlesztése volt − egyrészt, hogy a lakosság ellátása után exportra is fussa, mert ebből lehet az ipar fejlesztéséhez szükséges valutát beszerezni; másrészt, hogy a hatékonyabb termelési módszerek révén kevesebb ember tudja megművelni a földet, így legyen, aki az új gyárakban majd dolgozni fog.

A mezőgazdaság hatékonysága még csak nem is elsősorban a gépesítéstől függ, hanem a földmunkás motiváltságától. A földmunkás többnyire akkor motivált, ha övé a föld: nem cseléd, hanem gazda. Az első lépés tehát a földreform volt, elvenni a földesuraktól a földet és odaadni a parasztoknak. Mivel többnyire nem kommunista országokról volt szó, valamennyire próbálták a földesurakat kompenzálni, de jellemzősen sohasem volt erre elég pénz, így érthető, hogy a földesurak általában igyekeztek visszaszerezni a földjeiket. Igazság szerint ez gyakran nem is volt nehéz, hiszen a volt cselédeknek lövésük sem volt róla, hogyan lépjenek fel hirtelen gazdaként és üzletemberként, míg a földesuraknak a tudásuk is, a kapcsolatrendszerük is megvolt hozzá, hogy piaci manőverekkel sarokba szorítsák a botcsinálta konkurenciát.

A földreform tehát ott volt sikeres, ahol az állam létre tudott hozni egy, az új parasztságot kiszolgáló struktúrát: garantált árú terményfelvásárlókat, műtrágya-gyárakat, megfelelő hitelkondíciókat, hogy több család együtt meg tudjon venni egy traktort, és így tovább. A kommunista országokban gyakran egyszerűen csak megölték vagy elűzték a földesurakat, de ez nem volt annyira okos megoldás, mert azok (relatív) műveltségére és kapcsolatrendszerére az új iparnak szüksége lett volna. MacArthur tábornok járt el okosan Tajvanon: az új ipar részvényeivel kárpótolta a földesurakat, így érdekeltté téve őket, hogy kitanulják a dolgot.

„Sírásó, milyen szépek is a városromok; de még szebbek az emberek romjai!”
(Maldoror énekei, Bognár Róbert ford.)

Ha Lautréamont grófja gátlástalan, kokaintól elkockásodott fejű tévés programigazgatóként születne újra, pont olyan műsort csinálna, mint a The Learning Channelé, avagy téelcéé, ahogy képmutató meszeltsír-értelmiségiek (incl. e sorok szerzője) szokták borzadállyal a hangjukban emlegetni.

A tévészolgáltatók nem nagyon reklámozzák, hogy csatornakínálatukban a halász-vadász meg a lakberendezési adók között maga a burjánzó kárhozat is helyet kap, pedig! A varrógép és az esernyő mellé Honey Boo Boo-t is a boncasztalra csapó TLC vég nélkül sorakoztatja fel a groteszkebbnél groteszkebb képzeteket és juxtapozíciókat. Egy olyan világba enged betekintést, melyet törpék, leszbikus óriásnők, transzneműek, lecsúszott sorozatsztárok, gyerek-szépségkirálynők, kuruzslók és mániákus kuponozók népesítenek be, ahol szobaméretűre hízott proletárok ecsetelik bizarr szexuális praktikáikat, ahol vajúdó asszonyoknak rendeznek kvízestet, ahol a kétfejű lány társkeresési viszontagságai a nagyvárosba utaztatott amis fiatalok görbe kalandjaiba és latinó arák hajtépős idegrohamaiba csorognak át.

A TLC-kozmoszban megbomlik az összes axióma és törvény, talán még a gravitációé is: a dolgok a legvégletesebb aránytalanságban lebegnek, túl minden józan mértéken és nagyságrenden (kezdve a kényszeres gyűjtögetők zsúfolásig cuccolt házaitól egészen a minden szabad testfelületüket piercingekkel teliaggató bolondokig). A szabad akaratnak nyoma sincs, az ember a zsigereiben tenyésző ínyenc hóbortok és fétisek tehetetlen játékszere; a testek csak mint hiperritka betegségek hordozói, mint makacs rendellenességek vannak jelen. Hiába is keresnénk arcokat, a személyesség jeleit: csupán elfuserált plasztikai műtétek után maradt roncsokat meg iszonyatos tumorokat találunk.

Nehéz nekifutásból megfejteni a TLC-t. Először mellbe vág bennünket a beteges hajlamok és torzulások áradó bőségével, képtelen kombinációval. Idővel azonban fakulni kezdenek a szürrealista lázálmok, annál is inkább, mert megismerjük azt a mechanizmust, mely ezt az igazából meglehetősen szegényes fantáziát működteti. Lassacskán belefásulunk, meg is unjuk az egészet.

A csatorna egyfelől természetesen arra a kíváncsiságra játszik rá, melyet az ember a különféle aberrációk − szakállas nők, sziámi ikrek stb. − irányában ősidők óta tanúsít; és teszi ezt példátlanul visszataszító módon. A kommercializált perverzitás nem új jelenség, de ennyire szégyentelen tálalásban még aligha fordulhatott elő. Másfelől a csatorna a posztmodern kisebbségpolitika eszközeként is funkcionál: az elnyomó társadalom és a menthetetlenül retrográd természet elvárásait áthágó önmegvalósítás sablonjait tárja elénk. (Ékes példája ennek az I Am Jazz című progreál tanmese, melyből egy Jazz Jennings művésznéven futó kiskorú „transzlány” mindennapjait ismerhetjük meg.)

A TLC jelképe lehetne annak a folyamatnak, mely során az abnormalitás az uralkodó fogyasztói és politikai struktúrákba olvad: a kereskedelmi tévézés ortodox, merev formanyelvét ölti, hézag nélkül beépül a reklámoktól szaggatott, soha meg nem torpanó, időtlen látványáradatba, miközben az ideológiai-morális hatalmi komplexumot legitimáló elbeszélésfüzérként is szolgál. Másképp fogalmazva: az abnormalitás mára a hivatalos kultúra szerves részévé vált, elválaszthatatlan, mi több: megkülönböztethetetlen tőle. Minden bizarrságával, minden otrombaságával együtt akadémista ötlettelenséggé, közérdekű ájtatossággá lényegült át.

A reakciós gondolkodás alapvető meglátása szerint a világ valami jóvátehetetlen káoszba csúszik bele. Ehhez én csupán azt az óhajt kapcsolnám, hogy legalább lenne ez a káosz érdekes. (Hogy mindjárt azt ne mondjam: kreatív.) A jövőnek, még ha nem is tartogatott semmi jót, korábban az az ígérete megvolt, hogy izgalmas lesz; ma már tudjuk azt, hogy a csőd lehet rémesen szürke és egyhangú is. „Not with a bang but a whimper”, ugyebár. Ásítozva zuhanunk.

Bayer Zsolt egy reggel nehéz álomból arra ébredt, hogy ágyában újságíróvá változott. 

Félálomban még kurvaanyázott egyet rutinból, de aztán kitörölte a csipát a szeméből, fogmosás közben pedig tényleg újságírót pillantott meg a tükörben. Pártos újságírót, persze, de olyan publicistát, akit érdekelnek a tények. Aki legalább használni akarja őket. 

Az átváltozás kicsit megijesztette és még az sem nyugtatta meg, hogy annak oka felől szemernyi kétsége sem volt. Néhány sor, néhány varázsigeként működő sor, egy rissz-rossz bökvers néhány sora. Egy bizonyos Kiss Tibor nevű rocksztár agyszüleménye. Az hatott ráolvasásként és indította be a csodával határos reakciót.

De beindította, s ha már így esett, Zsoltnak, aki immár újra tények iránt érdeklődő, rendszerező, tájékoztató újságíró lett, nem volt más választása: nekiült tényeket gyűjteni és írni. Három hosszú részben válaszolt a rocksztárnak. Hogy olvasóit ne veszítse el, magára erőltetett azért némi fennhéjázást, kioktatást, személyeskedést, de azok immár csupán cifra szalagok voltak a tények, kimutatások unalmasnak gondolt, valójában mindennél fontosabb csomagján.

Minthogy a rocksztár hevenyészett utalást tett az egészségügyre, Zsolt először ennek a témának ült neki. Részletesen megírta, hogy a varangykirályként versbe faragott miniszterelnök alatt mi változott várólista-ügyben. A cél tehát nem változott: megvédeni a barátot. Az eszköz azonban – s az sokszor fontosabb a célnál – a „kurvaanyád” helyett hirtelen egy már-már feledésbe merülő valami lett: a tény. 

Hojdák Gergely írása

Itthon hivatalosan 2015 végén tört ki a nagy babaháború, amivel a magyar népesedéspolitika új korszakba lépett. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, nehéz megmondani, ki tüzelt először. A vezényjelet kétségtelenül Kövér László szavai adták meg az év végi Fidesz-kongresszuson: „Szeretnénk, ha lányaink az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, ha unokákat szülhetnének nekünk”.

A kijelentés a magyar nőtársadalom köreiben (különösen a generációs szakadék innenső oldalán) finoman szólva sem aratott osztatlan sikert. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy amikor a kérlelhetetlen házelnök két nappal később az Inforádiónak adott interjújában érvelő és többé-kevésbé „polkorrekt” módon nyilatkozott a népesedési helyzetről (bölcsen felmérve, hogy az ország közvéleménye nem csak 50 pluszos férfiakból áll), az a balliberális média ingerküszöböt egyszerűen nem érte el.

Kövér kapitány tehát, aki ugye nem ma kezdte a szakmát, minden bizonnyal tervszerűen indított frontális támadást az emancipációs „érzékenykedés” ellen, a Fidesz-kongresszuson a népesedéspolitika új korszakát hirdetve meg. Nála is nagyobb port kavart azonban Ákos őrmester kozmogóniai eszmefuttatása a női és férfi princípiumokról, amivel egyébként a saját táborában idézte elő a legnagyobb zavart. Úgy tűnik, hogy ebben a kérdésben még a jobboldal ikonikus poplegendájának sem sikerült áthidalnia a nemzedéki szakadékot. Akárhogy is, a kormány kommunikációs agytrösztjei élesben tesztelhették, milyen stratégiával tudják legsikeresebben célba juttatni AZ üzenetet: a népesedéspolitikai szemléletváltás egyre sürgetőbb szükségességét.

„Mi, az Y generáció tagjai, éhezzük a példaképeket, és bevallhatjuk, hogy olykor rossz helyeken keressük őket. (...) Pedig itt vannak előttünk. Vasvári Pál, a 12 pont megalkotója ott hagyta a nyugodt és biztonságos hivatalnoki állást, hogy a forradalom élére álljon. (...) Szerintem a tisztesség és a bátorság a mi generációnkban éppen úgy megvan, mint ahogy annak idején megvolt azokban a fiatalokban.”

A fenti mondatok Petneházy Dávid Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Fidelitas-elnök szájából hangzottak el egy március 15-i megemlékezésen, és azért idéztem be ilyen pontosan a Vasvári-párhuzamról meg bátorságról szóló elmélkedést, mert a megemlékezésről szóló videó utóélete ismeretében nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek-e rajta. 

Amint arról külön cikkben is beszámoltunk, az történt, hogy a Hegyvidéki Fidelitas kemény hangvételű levélben kérte tőlünk a videó levételét, mert abban szerintük visszaéltek a szervezet nevével. Így persze nekünk, újságíróknak is érdekes lett ez a zavaros ügy.

Petőfi Sándor: A szájhősök

Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szivében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?

Megvizsgáltuk Németh Szilárd fülét! Mindkettőt. Hogy miért volt erre szükség? A rezsibiztosként elhíresült, ma Fidesz-alelnökként és a Magyar Birkózó Szövetség vezetőjeként is vitézkedő politikus birkózó múltja miatt. Azt firtattuk először, hogy aztán mélyre ássunk 9 négyzetméteres albérletben indult életének részleteiben. Csepelen beszélgettünk, oda köti minden: ott alapította meg a helyi SZDSZ-t is 1989-ben. Most a Fidesz jó katonája, nem is kíméli Soros Györgyöt, az ellenzéket, az „álcivileket”. Nem akarja tudni, mi az a snüssz, de szerinte snassz. Nagyinterjúnk.

„Imént említette, hogy azt szerette a birkózásban, amikor félni kezdtek öntől. Politikusként is ez motiválja?

Hú, miket mondok... A félelem cseppet sem jó kifejezés. Az volt jó a birkózásban, hogy kiemelkedhettem, hogy előbbre kerülhettem.

A politikában is ezt szereti?

Persze. Ki ne szeretné? Fontos motiváció, hogy az ember ismerje a saját képességeit, és azokkal élni is tudjon. Pablo Casals mondta egyszer, hogy csak arra lehetünk büszkék, amiért megdolgoztunk, a talentum önmagában semmit sem ér. De a politika első sorban nem az egyéni ambíciókról szól. Leginkább a közösségről. Ezért tisztelem nagyon a miniszterelnököt.

Orbán találta ki az előző ciklusban, hogy ön legyen a rezsicsökkentés arca?

Ő a rezsicsökkentést találta ki, nem az annak az »arcát«. Ez nem így jött, hogy keresnek egy arcot, aztán ott ez a csepeli polgármester, a Németh Szilárd, ő majd jó lesz.

Kommunikációs szempontból jöhetett volna így is.

Mindenki tudja, hogy nem egy kommunikációs blöff volt a rezsicsökkentés, mert ön erre céloz, nem? A rezsicsökkentés megvalósult és folyamatos. Egyébként olyan embert kerestek, aki végig tudja vinni az egészet. Nagy tolongás nem is volt a rezsibiztosságra. 2012 decemberében beszéltem róla először a miniszterelnökkel, de még egy évvel később sem volt kapós a pozíció. Nekem nem volt egyszerű feladvány sok ezer e-mailt, levelet, sms-t végigböngészni, eljárni az emberek közé, meghallgatni őket, megoldásokat keresni, csatázni az ellenérdekelt szolgáltatókkal, bürokratákkal, birkózni a baloldali kijárókkal... A miniszterelnök részéről pedig nemcsak tudás, akarat, hanem bátorság is kellett hozzá.

Tudjuk, merjük, tesszük.

1990-ben az szuper jelmondat volt! Csak aztán kiderült, hogy ők mást tudtak, mást mertek és mást tettek.”

Stumpf András interjúját híroldalunkon olvashatják.

A száj mosolyra ritkán ragadtatja magát, mélabúsan konyul a bajusz is, gondterhelt homlokredők gyűrődnek a szigorú szemöldök felett. Bizonyos szögből nézve ez az arc − Áder Jánosé − mégis szép. Azaz: jó. A pártpolitika szemszögéből.

Áder János ugyanis nem más: ő a Fidesz jobbik arca. 

A rosszabbik arc persze nagyobb arc és most, az államfőválasztásnál is megmutatta magát. Az ellenzéki jelölt Majtényi Lászlóról például kimondták: nem más ő, mint a Soros vezette háttérhatalom gyíkembere, aki „idegen érdekeket szolgál”. A „sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenfülkeforradalmár” így szó szerint nem hangzott el, de áttételesen azért igen, hiszen biztos több pénzt kap Sorostól, mint amennyit bevall, ráadásul a parlament pulpitusára is kiállt ma délelőtt rémhírt terjeszteni. (Ezt a Fidesz nem akadályozta meg, pedig megtehette volna, manapság pedig ezt is a jobbik arc rándulásának kell tekinteni, tehát köszönet érte.) Fölállt tehát Majtényi a pulpitusra, terjeszteni a rémhíreket alkotmányos deficitről, miegyébről. Hogy az idegen érdekeket szolgai módon szolgáló gyíkember hajtókáján kokárdával szónokolt, ne tévesszen meg senkit! Jó trükk, de minket aztán nem ver át!

Az ugyancsak kokárdát viselő − de ő szívből! − Áder János is szót ejtett mindenesetre Majtényiről. Megköszönte neki, hogy vállalta a megméretést. 

Szombatra virradóan, életének 92. évében elhunyt Kovács András Kossuth-díjas és kétszeres Balázs-Béla díjas filmrendező. A Kádár-korszak nagy filmes nemzedékének egyik legkiemelkedőbb alkotójára az 1984-ben készült Vörös grófnő című kétrészes filmjének elemzésével emlékezünk.

A szerencse fia

Kovács András az erdélyi Kidében született 1925-ben. Kilencéves koráig, mikor a kolozsvári református gimnázium elemijének negyedik osztályába került, még csak nem is látott filmet. A család mindig követte a vasúti hivatalnokként dolgozó édesapát, akit többször is áthelyeztek. A szegénységgel és adósságokkal küszködő család sorsa a második bécsi döntést követően látszott rendeződni: a családfőt Kolozsvárra helyezték, a család adósságát pedig elengedték Kovács pedig befejezhette a gimnáziumi tanulmányait. 1944-ben aztán fordult a kocka, az Észak-Erdélyből kelet felé özönlőkkel együtt egy vonaton eljutott Budapestre. Menekültigazolvánnyal előbb egy „hadiüzemben” vállalt munkát, majd „erődítés” céljából árkot ásott a főváros felé nyomuló orosz csapatok ellen. Budapest ostroma után hazatérhet Kolozsvárra, ahol beiratkozott a Bolyai egyetemre. 1946-ban olvasta a Szabad Nép felhívását a budapesti színiakadémián frissen induló filmrendező képzésről. Mivel a hivatalos törekvései nem jártak sikerrel, átszökött a határon, a fiatalember elszántságát és tehetségét látva pedig fel is vették a szakra. 1950-ben végzett, majd fődramaturgként dolgozott a Hunnia filmgyárban.

Első rendezése a nagy figyelmet kiváltó Zápor lett, 1960-ban, olyan legendás sztárokkal a főszerepben, mint a nemrég elhunyt Bara Margit és Bessenyei Ferenc. A későbbi nagy filmjei közül kiemelkedik a Cseres Tibor 1942-es regényéből készült, – az újvidéki vérengzést bemutató – Hideg napok (1966), a magyar beat-korszakról forgatott Extázis 7-től 10-ig (1969), az ötvenes évek önkényuralmi időszakába kalauzoló Ménesgazda című filmdráma (1978), valamint a Károlyi Mihály feleségéről készült Vörös grófnő (1984). Tavaly, a Kossuth kiadó jóvoltából jelent meg önéletrajzi könyve, A szerencse fia – Epizódok egy filmrendező életéből címmel.

Kidét, a Kolozs megyei kis magyar falut, ahonnan indult, és ahol az első világháború alatt Nyírő József szolgált katolikus plébánosként, ma százötvenen lakják.

hllndr írása

„A társas környezet elvárásai, reakciói, pozitív és negatív visszajelzései pedig észrevétlenül benne tartanak a valamiben, amit nem én választottam, ami nem rólam szól, amit készen kaptam. Pedig soha nem kértem. Soha nem tettem érte vagy ellene semmit. Az egész készen adatott." (Dívány.hu)

Ezzel a fajta feminizmussal − és éppen ez a divatos, az Amerikából jött fajta − egészen egyszerűen az a baj, hogy önző. Énközpontú. Egoista. Antiszociális. Szolipszista.

A normális társadalmi életnek ugyanis az a lényege, hogy készen kapott szerepeket töltünk be, amelyek nem rólunk szólnak, nem értünk vannak: szolgálat, amit másokért teszünk. Hogy nem minden rólunk szól, hogy többet kell adni, mint kapni.

Ennek fel nem ismerése antiszociális individualizmus. A „minden rólam szól”-felfogás neve szolipszizmus, és az egész felvilágosodás-gyökerű progresszív-liberális felállás pont ettől gyanús, hogy errefelé szokott tendálni. Már Kant is úgy fogalmazott, hogy ne csak eszköznek, hanem célnak is tekintsük egymást, ami eddig még talán rendben van; de amikor már csak célnak és nem eszköznek tekintjük magunkat, az már liberális-individualista torzulás. Hiszen például egy orvos: eszköz mások gyógyulásához. Aki mások számára semmiben sem hasznos, miből szerez önbecsülést?

Kölcsönös kiborulás az eredménye annak, hogy az ELTE-n gender-szak indul. A képzés szakigazgatója az Indexen bizonygatja a szak létjogosultságát, Antoni Rita marxista doktorandusz a polgári Magyar Nemzetben akad ki Puzsér Róbert kiakadásán, Puzsér pedig válaszol neki; a Kettős Mércén Pető Andrea, Kováts Eszter és Weronika Grzebalska elemzi progresszívként a progresszív eliteket is kritikusan megközelítő szövegben, hogy miért is lett szitokszó a „gender”.

Elmondom, miért.

A magyarázat a genderkutatók szerint az volna a világban és hazánkban tapasztalható genderellenességre, hogy a jobboldali-szélsőjobboldali politika sikeresen leegyszerűsítette és félremagyarázta a gendert, nyilván egyes értelmezések szerint pusztán a politikai haszonért, más értelmezések szerint szimplán csak gyököttagyúságból. Fene tudja, melyik a rosszabb. A szociológia tanszékeken és jakobinus egyletekben fejcsóválva ülnek a forradalmárok: ezek nem értik, hiába magyarázzuk, nem akarják érteni. Az értetlenség legalábbis kölcsönös. 

Forgács István írása

Nem, egyáltalán nem túlzó a cím. Ez az a döntés, amivel a rendszerváltás óta létező kormányok közül elsőként a mostani valóban tehet – és sokunk reménye szerint tesz is – azért, hogy az ország társadalmi és gazdasági viszonyai jó irányba változzanak. Nem túlzó a cím, mert aki olvas, hallgat és ért is engem, az tudja, hogy régóta hangoztatom: Magyarország jövője azon múlik, sikerül-e a hazai cigány közösségek felzárkózásának kérdését elsősorban gazdasági szempontból megközelíthetővé tenni.

De a gazdaságnak képzett emberekre van szüksége. A jól működő gazdaságra meg az ország egészének.

És most muszáj nagyon egyszerű keretek között, nagyon tiszta képet adni arról, hogy hogyan is állunk a hazai cigányok, az oktatás és a gazdasági kérdések összefüggéseiben.

Sayfo Omar írása

Pont egy éve volt, hogy írtam a Mandineren egy publicisztikát, melyben azt állítottam, hogy Európában nincsenek no-go zónák. Ma már nem tennék ilyen kijelentést.

Az egy évvel korábbi publicisztika az akkor rendelkezésre álló szakirodalom és személyes tapasztalatok nyomán született. Kiindulási pontnak vettem azt is, hogy az érintett országok hatóságainak és rendőrségeinek nyilvános tanulmányai sehol nem beszéltek „no-go zónákról". A nyugati közvélemény 80 százalékához hasonlóan pedig – hiszen ott általában ilyen magas a rendőrségbe vetett állampolgári bizalom, szemben a kelet-európai 60 százalékkal – magam is azt feltételeztem, hogy hinni lehet a kinti hatóságoknak és szakértőiknek.

Aztán a hazai sajtó szembesített azzal, hogy a hitelesnek hitt források valójában a „píszí” nevű nyugati államvallás nevében vezetik félre a közvéleményt. Ezen a téren elmúlt év során sem történt sok változás: azóta is mindössze csak egy francia rendőrszakszervezet mert „no-go zónákról” beszélni. Megtévesztő módon ők is csak 2016 októberében, mikor a kormánnyal az elkövetkező évi költségvetésének kibővítéséért vívtak médiaháborút.