Sokan tudják Nyáry Krisztiánról, hogy liberális értelmiségi, aki kétszer is dolgozott Demszky Gábornak. Az is köztudott, hogy öt éve Facebook-bejegyzéseket kezdett írogatni híres művészek szerelmi életéről, ami aztán sikerszerzővé tette – most jelent meg Festői szerelmek című, harmadik ilyen témájú kötete. A marketingtudás és a siker a magyar irodalmi élet egyik csúcspozíciójába, a Magvető igazgatói székébe is felröpítette Nyáryt, aki – és ez újdonság – már az UFit is olvasta. Beteg dolognak tartja, amikor balos értelmiségiek a Kurucinfónál is jobban utálják a Mandinert. Irodalom és politika. Interjúnk.
„Ön mikor áll le a szerelemtémával? A friss Festői szerelmek után jön majd az Így szerettek a pékek? Netán a Mérnöki szerelem?
Dehogy. Ez, a Festői szerelmek a harmadik a témáról, de írtam közben másik kettőt is, másról. Amúgy ezek sem csak a szerelemről szólnak, hanem művészekről, az ő hátterükről. Azért írtam meg őket, mert érdekelt a téma, nem azért, hogy csengjen a kassza. Szerencsére az embereket is érdeklik ezek a történetek. Két ok miatt. A művészet önmagában is érdekli őket, csak nehezen találnak rajta fogást. A képzőművészetből végképp hiányzik a személyesség: rajzórán nem tanulunk életrajzokat sem. Szeretjük mondjuk Rippl-Rónait, de fogalmunk nincs, milyen ember volt, hogyan élt. A másik pedig az alapvető kíváncsiság.
A kukkolási vágy, amelyet ön kielégít?
Nem feltétlenül kukkolási vágy. Inkább sémákat akar az ember megismerni mások életéből, hogy aztán azokat a sajátjában hasznosíthassa. A Facebook-kommenteken látom ezt. „Hú, velem pont ez történt!” Nem arról van szó, hogy az ember be akar lesni Babits Mihály hálószobájába – inkább meg akarja ismerni, a saját életére vonatkozó következtetéseket akar levonni ezekből a személyes történetekből.
Nem úgy van ez, hogy ha már meghalt az illető, az művészettörténet, ha még él, az pedig bulvár?
Egyáltalán nem. Itt van, ebben az utcában a fa, amelyet Bächer Ivánnak ültettek. Ő volt olyan, hogy mire leszállt a vonatról, el tudta mesélni alkalmi utastársa egész életét, a magánéletét is, mégsem volt az bulvár. Emberi történet volt akár egy hentesről, aki neki megnyílt. Én is ezt teszem, csak én nem vagyok alkalmas arra, hogy interjúkat készítsek: inkább olvasni szeretek, aztán írni. De nem bulvár ez, csak itthon az akadémikus irodalomtudomány mellett nem nagyon van közérthető irodalmi ismeretterjesztés, olyan, amilyen az angoloknál a népszerű életrajz. Pedig van rá igény, ezért veszik az én könyveimet is, csak éppen nálunk német típusú elzárkózó tudományosság honosodott meg. A bölcsészeket általában frusztrálja, hogy nem olyan a tudományuk, mint mondjuk a fizika. Nem egzakt, nem mérhető. Ezért aztán legalább a körítése, a nyelvezete legyen nagyon tudományos. Ez német dolog, a francia és az angol esszényelv nagyon is közérthető.
Bölcsész-komplexus van az olvashatatlan művek alján?
Részben igen, és befelé beszélés, arisztokratizmus. Az életműveket, történeteket kiválóan feldolgozták, de ha az ember kíváncsi rájuk, át kell rágnia magát tudományos metanyelven írt súlyos műveken. Erre – érthető módon – kevesen vállalkoznak, leginkább csak azok, akiknek ez a szakmájuk.
Ön tehát erre vállalkozik helyettük.
Én csak mesélek, annak nincs köze a tudományhoz. Irodalom-művészettudomány szakon végeztem, úgyhogy nem okoz gondot ezek olvasgatása. Kiválasztok aztán egy szálat, amely szerintem fontos, megkeresem a történetben a drámát, aztán elmesélem magyarul. Szórakoztató ismeretterjesztés ez tehát, nem bulvár.”
Stumpf András interjúját híroldalunkon olvashatják.