A kárpátaljai magyar jövő régóta ácsolt koporsójába ütik éppen az utolsó szögeket a kelet-ukrajnai ukrán-orosz csatározások árnyékában. 2016 nagyhetén, ahogy Kárpátalján járunk, leszögezhetjük: itt már nem lesz magyar feltámadás. Épp elég feladat a túlélés. Riportunk a máltaiak segélyakciójáról, fiatal magyar háborús veteránokról és az égre néző, reménykedő kárpátaljai emberekről.
Beregszászon vagyunk, Kárpátalján. András egyike annak az állítása szerinti több ezer magyarnak, akiket a beregszászi járásból az ukrán hadseregbe soroztak és vittek az ország keleti részére. Harcolni az oroszok ellen. Ukrajnáért. A kölyökforma veterán kissé kapkodva meséli élményeit. Két és fél hónapja van újra itthon, de hogy a sokkon még sokáig nem lesz túl, az elsőre is nyilvánvaló. Egyenruhája a szoba sarkában, a földön hever. „Soha nem veszem fel. Talán elégetem.”
A szoba sarkában barátnője, a seszőke Angelika ül az ágyon, hallgatagon, leverten és tanácstalan arccal, miközben Andrásból folyik a szó. Zaklatott fegyelmezettséggel beszél két keze között meghalt magyar barátjáról, meg a másikról, az ukránról, akinek a darabjait úgy kellett összeszedniük. Dokumentumokat, katonakönyvet, fényképeket és röntgenképet mutat kérés nélkül is: arról beszél, hogy megy Kijevbe, a hadügyminisztériumba, addig nem nyugszik, amíg nem lesz változás „fent”, mármint a keleti fronton. Merthogy, mondja, ott semmibe veszik a katonát. Most is van olyan magyar barátja, akinek le kellett vágni a lábfejét, de ott tartják, nem kezelik. 1981-es konzervet kaptak – „a döglött halnak jobb szaga van” – meg némi kekszet és teafiltert, ez volt a koszt – hadarja.
Elképesztő történeteket hallunk orosz fogságba esett magyarokról, bénult kézzel is besorozott Vityáról, a magyar cigány srácról. Aztán buszban megbilincselt, diszkóban összefogdosott fiatalokról hallunk, akiket onnan vittek a kiképzésre és a frontra.
Stumpf András riportját híroldalunkon olvashatják.
