Ferenciek tere, 1902
Kedvenc Fortepanom egyik legkedvesebb képe a fenti fotográfia: egy életkép 1902-ből, a budapesti Ferenciek teréről. Az épületek ugyanazok mint most, de a miliő, az valami egészen más. És ugyan a Ferenciek az elmúlt egy-két évben óriási fejlődésen ment keresztül és már nem az a belvárosi autópálya-csomópont, mint a korábbi évtizedekben, ez az egyszerű kép számomra tökéletesen összefoglalja ezt a polgári időszakot, az európai civilizáció fénykorát, ami örökre letűnt az első, aztán a második világháború, majd a kommunizmus felfordulásában. Legnagyobb sajnálatunkra.
Világot megrázó tragédiák, nyomasztó légkört teremtő világpolitikai fejlemények idején rendre felbukkan magánbeszélgetéseinkben egy kérdés: mikor élnénk, mikor éltünk volna legszívesebben? Az állandó fejlődésben hívő hurráoptimisták és a hanyatlás jeleire gerjedő kultúrpesszimisták összecsaphatnak a felvetésen: vajon most éljük az eddigi legjobb világot, vagy pedig régen minden jobb volt?
Irigylem azokat, akik erre az egyébként nyilván játékos kérdésre egyértelmű választ tudnak adni. Én ide-oda csapongok a két véglet között. Én örülök annak, hogy most élhetek. De van egy másik korszak, amit szívesen megéltem volna.
Nos, nem ülök egy szoba sarkában azon búsongva, hogy miért ebben a korban kell élnem. Sőt: számos, az életet materiális értelemben kényelmessé és biztonságossá tévő dolog miatt a lehető legjobb most élni. Soha nem éltek ennyien, ilyen magas arányban ennyien jól a világban, mint manapság − mondom én is Tim Montgomerie-vel.
Az elmúlt húsz-harminc évben az ökokonzervatívok és a balos antiglobalisták vélekedésével szemben nem csak a környezetszennyezésről és a kizsákmányolásról szólt a globalizáció − épp ellenkezőleg: a világméretű globalizációba időben és nagy mértékben bekapcsolódó harmadik világbeli országokban beindult a középosztályosodás, Délkelet-Ázsiától Latin-Amerikáig. Aki pedig teljes mértékben elzárkózott a globalizációtól, az saját szegénységébe, versenyképtelenségébe, elaggott diktatórikus rendszerekbe vagy anarchikus szétesésbe zárta be magát, lásd Észak-Korea, Kuba vagy egy-egy közel-keleti bukott állam példáját. És persze, mi magyarok is sokkal szabadabb körülmények között és nagyobb jólétben élhetünk ma, mint a teljesen elszúrt 20. század nagy részében.
Európában élve azonban nem tudok optimista lenni a jövőt illetően: ahogy a minap is írtam, a fokozódó terrorizmus és az ellene folytatott külső-belső háborúk, az integrálatlan idegen tömegek miatti társadalmi szétesés, a demográfiai válság miatti elöregedés, az elkorhadt jóléti-szociális rendszerek és a gazdaságot korlátozó bürokrácia miatt növekedő versenyképtelenség − egyáltalán, Európa alapvető meghasonlottsága − mind-mind pesszimista jövőképet vetít elém. Annak örülök, hogy az elmúlt 10-15 évben fiatal felnőtt fejjel végigjárhattam Európát északtól délig, kelettől nyugatig: harminc-negyven-ötven évvel később már minden bizonnyal egy nagyon megváltozott öreg kontinensen tekinthetünk majd mi és utódaink végig.
És ha valami miatt elgondolkodok azon, mikor élnék szívesen, ha nem épp most, akkor az európai jövőt illető optimizmus hiánya ennek az oka.
S hogy mikor is élnék, ha nem most? Személy szerint a klasszikus európai civilizációnk abszolút fénykorában, a 19. század második felében, mondjuk az 1. világháború előestéjéig. Születhetnék bárhol, egy dunántúli kisvárostól kezdve az akkor épp feltörekvő Svédországon vagy régi dicsősége romjain éldegélő Portugálián át a világot akkor uraló Nagy-Britanniáig: önazonos, büszke, optimista, rendezett, a földgolyót felfedező és meghódító egységes, de sokszínű európai civilizációnk fénykorában élhetnék. Nem, nem kell mondani, hogy az sem volt tökéletes: a korai kapitalizmus embertelen munkavégzési gyakorlata és az akkor ugyan már nagyon fejlődő, de a maihoz képest még mindig kezdetleges egészségügy miatt az akkori élet sem volt játék és mese.
De képzeljünk el egy olyan életet, amiben mondjuk lennének gyerekkori emlékeink az 1848-as európai lövöldözésekről, de egyébként az életkörülményeink állandó javulását, a stabil és kételyek nélküli európai civilizáció áldásait, a tudomány és technika újabb és újabb csodáit, a nagyvilág teljes feltérképezését hozó évtizedeket élhetnénk végig. Robusztus gazdasági növekedés, növekedő jólét, semmiből felépülő modern városok Magyarországtól Németországon át az Egyesült Államokig; távíró, telefon, villanyvilágítás, mindent behálózó vasút, az autó és a repülőgép feltalálása, a távolságok lerövidülése, a Föld utolsó fehér foltjainak felfedezése, az európai civilizáció szétterjesztése a világban − évről évre, évtizedről évtizedre. És lehunyhatnánk úgy a szemünket mondjuk 1914 nyárelőjén, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jól, és mindennel meg vagyunk elégedve.
„A civilizáció szó 1914 előtt az európai civilizációt jelentette. Európa volt a világ. A Föld más tájain vagy európai gyarmatok vagy korábbi európai gyarmatok voltak, ezen kívül csak távoli, jelentéktelen szögletek voltak még” − mondta nekem nemrég Antonio Martino, az egyik utolsó klasszikus liberális olasz politikusdinasztia sarja, az EU egyik alapító atyjának fia. Hogy eurocentrikus a világképe? Igen, az. És ez baj lenne? Kérjünk ezért elnézést, mi, európaiak − különösen azok, akik a kontinens innenső fertályán élve a gyarmatosításból és annak sötétebb fejezeteiből is kimaradtak?
Emlékezzünk gyerekkorunk Verne- és Jókai-regényeire, az azokból áradó polgári (ön)bizalomra és a nyugodt optimizmusra. Nos ez az, ami mai világunkból, a mai Európából hiányzik. De nagyon.
És önnek?
