Vendégszerzőnk, Bödők Gergely írása. Fotó: Fortepan.
Kilencvenhat éve, 1919 augusztus elsején bukott meg a Magyarországi Tanácsköztársaság. Legfőbb vezetői – a külügyi népbiztosként a hazai kommunista kísérletet irányító Kun Bélával – emigrációba vonultak, a maradók és az elfogottak perekkel és hosszabb-rövidebb börtönbüntetéssel néztek szembe, a legrettegettebb Lenin-fiúk közül pedig többeket kivégeztek.
A hazai kommün rövid regnálása ellenére a legnagyobb törést okozta az újkori magyar történelem folyamatosságában, hosszú árnyéka pedig rávetült minden későbbi időszakra. Hogy állunk ma ezzel az örökséggel?
„Mindenkihez”
A pár nappal korábban még a budapesti gyűjtőfogház celláiban a jövőt tervezgető hazai kommunista mozgalom ezzel a címmel hirdetett radikális programot március 22-én. A kommün vezetői, a népbiztosok és támogatóik a századelő demokratikus reformtörekvéseit gyurmázták radikális, türelmetlen és erőszakos programmá.
Jobb sorsra érdemes szociáldemokraták, baloldali intellektuellek, radikális mozgalmárok, újságírók, a kényszerű hadifogság alatt „áttért” hadifoglyok, utópikus álmodozók, progresszív értelmiségiek, naiv ködlovagok, a forradalmi hullámok által többnyire felszínre kerülő szadista felelőtlen elemek és agresszív szélhámosok egyaránt voltak soraik között. Eszközük az erő, céljuk a változás, eszméjük pedig a küszöbön álló világforradalom volt. Mindenáron le akarták bontani a háború előtti „békeidők” számukra nagyon is békétlen struktúráit, igazságtalan és egyenlőtlen világát.
„Féktelen elemek garázdálkodtak”
– olvashattuk Böhm Vilmostól, aki szocializálási majd hadügyi népbiztosi posztja után a Vörös Hadsereg főparancsnoka is volt. A bukás után született egyik első reakcióban (ami más korabeli munkákhoz hasonlóan nem történeti szakmunka, hanem visszaemlékezés voltak) Böhm a kudarc okát abban látta, hogy az erőszakos akciók miatt – amik közé különösen a túsz-szedést és a forradalmi törvényszékek barbarizmusát sorolta – a tömegek elfordultak a proletárdiktatúrától.
Az októbrista emigráció tagjai közül nem spórolt a kritikával a polgári radikális Jászi Oszkár, volt nemzetiségügyi és a szociáldemokrata Garami Ernő, volt kereskedelemügyi miniszter sem. Míg az előbbi az erőszakos módszereket és a szervetlenséget, utóbbi leginkább a „gazdasági amatőrizmust” és Jászihoz hasonlóan a szélsőséges terrort hozta összefüggésbe a bukással.
„A forradalom krátere”
Az ellenforradalom győzelmét követően a berendezkedő „keresztény-nemzeti” rendszer hívei elhatárolódtak nemcsak a kommüntől, de az őszirózsás forradalom vezetőitől is. Múltértelmezésük egyik közös eleme a háborút követő összeomlásért és a területi veszteségekért a Károlyi-kormányzatot és a Tanácsköztársaságot terhelő kizárólagos felelősség hangoztatása volt.
A bűnbakképzés példája Tormay Cécile Bujdosó könyve. A sokak szemében – sajnálatosan – mindmáig megfellebezhetetlen igazságokat közvetítő írónő értelmezése szerint ebben az időben a „csatornák söpredéke” és a „saját szemetünkből nőtt férgek” irányították az országot. A „hivatalos” historiográfiai hagyományt alapvetően meghatározta a korszak vezető történészének, Szekfű Gyulának történetpolitikai esszéje, a Három nemzedék.
A Horthy-rendszer ideológiai alapjainak lerakásában kulcsszerepet vállaló, „nemzedéki láncolatban” gondolkodó historikus ebben élesen elkülönítette a Tisza István-i „erkölcsi rendet” a Károlyi-kormányzattól és a Tanácsköztársaságtól, amiket „kóros anarchiaként” és a „forradalom krátereként” jellemzett.
A magyar nemzet történetének legkiemelkedőbb fejezete?
A világháborús vereség nemcsak a Horthy-korszak bukását és az újrakezdést, de radikálisan új múltértelmezést is jelentett. A magyar történettudomány vezető ideológusa, a Moszkvából hazatért Andics Erzsébet intencióinak megfelelően a Horthy-rendszer „fasizmussá” degradálódott, ezzel szemben a Tanácsköztársaság a magyar történelem csúcspontjaként jelent meg. 1959-ben a Tanácsköztársaság kezdőnapjának, március 21-ének az emlékét a magyar országgyűlés törvénybe is iktatta, a kanonizált emlékezet fentartására és 1919 eseményeinek rögzítésére a szimbolikus évfordulós ünnepségeket is rendre felhasználták.
Münnich Ferenc, a minisztertanács keményvonalas kommunista elnöke 1958-as beszédében a Tanácsköztársaságot, a Dózsa-, Rákóczi-, Kossuth-, és Petőfi- vezette szabadságharcok betetőzésének tartotta, egy évvel később pedig már tompította a rendszer árnyoldalaihoz tartozó vörösterror élét is. Ahogy ekkor fogalmazott: „A nemzetközi reakció és a magyar fasizmus a Tanácsköztársaság elleni rágalomhadjáratát azzal próbálta színesíteni, hogy az 1919-es terrorról harsogott” [...]„A valóság az, hogy a Tanköztársaság messzemenő türelmet tanúsított ellenségeivel szemben[...]Ha hibát követett el, akkor a hiba nem az volt, hogy túl keményen, hanem, hogy a kelleténél enyhébben járt el ellenségeivel szemben”.
Szakszerűsödés
Ugyan a Kádár-korszak tudománypolitikai diskurzusában a Tanácsköztársaság abszolút elsőségét sokáig nem fenyegethette veszély, a hatvanas évek végétől a szabadabb fogalomhasználat és a lassú szakszerűsödés jelei tapasztalhatók. Bár a hivatalos tankönyvekben és a reprezentatív összefoglalókban a Tanácsköztársaság még mindig „világraszóló eseményként” jelent meg és továbbéltek az ötvenes évekre jellemző apologetikus minősítések is, Hajdu Tibor 1969-es monográfiája már (amelyet – szégyen – azóta sem követett újabb!) elmozdulást jelent a korábbi sematikus, a marxista dogmatikus szempontokat kritikátlanul érvényesítő óvatos megközelítésektől.
A korszak legnagyobb horderejű történelemtudományos vállalkozása, a magyar történelem tízkötetesre tervezett összefoglalójának első, 1976-ban megjelent kötetében aligha véletlenül az 1918–1919 és 1919–1945 közötti időszakot mutatták be. Ebben a proletárdiktatúrához kötődő gyilkosságokról továbbra sem volt szó. Sőt egy helyütt azt is olvashatjuk, hogy a különféle „terroristákhoz” kötött gyilkosságok nem voltak többek „puszta rémhíreknél”.
A rendszerváltás óta végképp lehetővé vált az 1918–1919-es forradalmak higgadt, szakszerű, elfogultságoktól mentes értékelése. Az 1989–90-es fordulat óta megjelent szintézisekben – elsősorban Gergely Jenő–Izsák Lajos, Romsics Ignác, Ormos Mária munkáira gondolok – a Tanácsköztársaság kivétel nélkül törésként jelenik meg, és ha ennek egyes aspektusairól az említett szerzők máshogy is gondolkodnak (ami természetes), a korszakra történeti problémaként, a múlt egy lezárt fejezeteként tekintenek és azt komplexen, árnyoldalaival és eredményeivel együtt mutatják be.
Mi a helyzet ma?
A szórványos szakmai vitákon kívül a Tanácsköztársaság megítélése ma leginkább két vonatkozásában merül fel a közbeszédben és az internetes fórumokban. Egyfelől ma is „hasít” a vörös- és fehérterror „között” zajló számháború, és előszeretettel idézik a vörösterror áldozatainak számáról – jobb híján ma is használt – Váry Albert koronaügyész által összegyűjtött, 590 fős adatgyűjtés (pedig nem volt ennyi). Pedig jó lenne tudatosítani, hogy az első világháború utáni erőszakhullám messze nem hazai, hanem európai- és világjelenség volt, a paramilitarizmus különböző formái pedig még a győztes államok némelyikében (pl. Nagy-Britanniában és Olaszországban) is megjelentek. Azzal együtt, hogy minden ártatlan áldozat veszteség, fontos látni, hogy az évekig tartó orosz polgárháború tízmilliós, de akár a finn polgárháború 30–40-ezres áldozataihoz képest, különösen pedig az első nagy világégés szomorú veszteségeihez hasonlítva ez az arány régiós szinten a legalacsonyabb.
A másik a sokat hangoztatott, ma is reneszánszát élő „antiszemita hagyomány”, amelynek apostolai és felkent papjai „ultima ratióként” a népbiztosok zömének zsidó származásából vélnek minden atrocitást megmagyarázhatónak gondolni. Amellett, hogy a vidéki direktóriumok szintjén a zsidóság magas aránya már nem is jellemző, elég sok helyütt olvasható az is, hogy többen megtagadták származásukat vagy kiléptek a gyökereiket jelentő hagyományból, identitásukat pedig leginkább kommunistaként határozták meg. Ehhez hasonlóan Kun Bélát és elvtársait a világforradalom eszméjének támogatása vezette a Felvidék egy részét visszafoglaló „északi hadjárat” során is – aminek az eredménye a Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltása lett –, és ez még akkor is igaz, ha a hadvezetés egy meghatározó részét és a közkatonák zömét nemzeti revíziós célok és valódi felszabadító eszmék motiválták.
A közelmúltban kirobbant ún. Gerő–Romsics „vita” mutatja, hogy ezen a fronton bőven maradtak még adósságai a történettudománynak. Ahogy köztudott, a Habsburg Történeti Intézet igazgatója, Gerő András Romsics Ignácot előbb antiszemitának, majd antiszemita beszédmódot használónak titulálta, a „vita” későbbi szakaszában pedig szövegeinek lehetséges antiszemita olvasatát kérte számon (ezen a ponton aztán elveszítettük a fonalat). Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a súlyos – és tegyük hozzá: teljességgel alaptalan – váddal a 21. századi magyar történelem egyik legfontosabb és leghasznosabb történészvitája halt meg éppen az indulása pillanatában. A személyeskedés és az inszinuáció helyett igazi értelme az lehetett volna, hogy azt tisztázza, miképpen írhatunk a Tanácsköztársaság népbiztosainak zsidó származásáról, vezetőinek gyökereiről, esetleges zsidó-kommunista identitásáról úgy, hogy ennek ne legyen, semmiképp se lehessen antiszemita olvasata.
A közelgő centenárium
Mi várható a pár év múlva esedékes centenáriumtól? A historiográfiára általában jótékonyan hatnak az „évfordulók”, ebből adódóan a következő években feltehetően megszaporodnak majd az alapkutatások. A Tanácsköztársaságnak a magyar történelemben elfoglalt helyéről és szerepéről rendezett történész-konferenciák hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a rengeteg feszültséggel terhelt korszakról egy reálisabb, elfogultságoktól és egyoldalúságoktól mentesebb kép alakuljon ki minél szélesebb körben. Ha valóban sikerülne ebbe az irányba elmozdulni, már megérné. Szerintem ez sem kevés, ennél többet kívánni viszont irrealitás.
