Kommentszűrés
’15 máj
24
10:51

Tér, történelem, tradíció: az út Keizersbergbe

Írta: Fekete Balázs .

keizersberg.jpg

Tér. Amikor valaki megérkezik Leuvenbe, a szabályos vonalú, szürkésfehér, klasszicista stílusú állomásépületből kilépve elsőként egy teret lát meg. Ez szinte hívogatja a város felé. Közepén egy felfelé törő, fehéres, katonákat ábrázoló bronz képekkel díszített világháborús emlékmű áll. Ha körbenéz, többszintes szorosan egymás mellé épült, eltompult szürkés és vöröses színű flamand polgárházakat láthat félkörben. E házak földszintjein mindenhol kávézók és éttermek, előterükben pedig székek és asztalok sorjáznak. A figyelmes szemlélő a vendégek és a téren áthaladók kavalkádjában még a ládákba ültetett pálmákat is észreveheti. És, természetesen, a tér egyik felén hosszú sorokban és oszlopokban állnak egymás mellett a legváltozatosabb módokon le- és egymáshoz lakatolt kerékpárok.

Innen indulunk Leuven sugárútján a főtér felé, ahol a város legismertebb épülete, a városháza áll. A nagypolgári házakkal és néhány modernebb áruházzal szegélyezett, visszafogott eleganciát sugalló Bondgenotelaan nyílegyenesen vezet befelé. Egyszerűen lehetetlen elvéteni az útikönyvek első számú leuveni úticélját. Különösen azért, mert a középkori városház tornyainak csipkés sziluettje pár perc séta után már tisztán kivehető a sugárút végén – esőben, ködben vagy szikrázó napsütésben. Egy rövid sétát követően máris a macskakövekkel borított főtérre érkezünk. Itt a középkor szimbolikáját hosszasan felidéző, szobrokkal és hat apró toronnyal díszített, a teret kisebb mérete ellenére is uraló városháza látványa egy ideig biztosan nem engedi, hogy magára a térre is vessünk pár pillantást. Pedig érdemes, a városházával szemben áll a Szent Péter templom, Leuven befejezetlen tornyú katedrálisa. Miközben jobbra fordulva a katedrális mellett áthaladunk a téren, mediterrán hangulat hívogat, ha süt a nap. A teret ugyanis kávézók és éttermek veszik körül és előterükben sokan beszélgetnek, söröznek, vagy éppen ebédelnek.

Magunk mögött hagyva a fényképező turistákkal, csoportosan beszélgető diákokkal és visszafogottan üldögélő leuveni polgárokkal teli nyüzsgő teret egy Dirk Boutslaan nevű, a zöldes-szürkés vizű városi csatornát csendesen követő úton folytatjuk utunkat. Ez az út szinte észrevétlenül vezet ki a nagypolgári Leuvenből, amit a vörös tégla egyre erősödő dominanciája is jelez. Egyre több olyan épület mellett haladunk el ezen a széles jobb kanyart vevő, a csatorna partján fákkal szegélyezett úton, amely a Belgium védjegyének is tekinthető vörös téglából épült. Tovább követve a már kékes-zöld vizű, itt-ott beledobott kerékpárokkal tarkított, kacsa-családoknak is otthont adó, kissé kiszélesedő csatornát, egy rövidke utcán kell még áthaladni. Itt már a modern, a legcélszerűbb együttélés céljainak megfelelően kialakított, dobozolt, funkcionális lakóépületek dominálnak, míg a középkori hangulat egyszerűen eltűnik. Ezen a környéken reggelente és esetenként találkozhatunk másokkal, a zajos diáksereg és a turisták elkerülik. Az utca legvégén elhagyjuk a csatornát és balra fordulunk.

Egy meglehetősen jellegtelen útra érünk, amit nagyobb lakóházak, majd hatalmas, kietlen gyárépületek szegélyeznek. Leuven ipari részén haladunk át, és itt, lassan porladó monumetalitásában, békésen várva lebontását minden a hajdani belga nagyiparról mesél. Felnézve az úton, ahol, bármelyik irányból is jövünk, télen és nyáron is, mindig szemből fúj a szél, elsőként egy fákkal sűrűn borított, a város teréből kissé kiemelkedő dombot vehetünk észre. Majd egy, a fák mögül kitekintő, a domboldalból látványosan kitörő Mária szobor vonja magára a figyelmünket, és közvetlenül mögötte egy fehérkeretes ablakokkal mintázott, többszintes épület sziluettjét is megláthatjuk.

Az út, ami eddig kellemesen lejtett hirtelen emelkedni kezd, sőt kifejezetten meredekké válik, majd enyhén jobbra kanyarodik. A baloldalon kisebb vöröstéglás házak, a jobb oldalon pedig valami várfalszerűség, mely mögött sűrűn egymás mellett álló, összenőtt és összegabalyodó lombozatú fák mindenhol. Hirtelen egy kis leágazás újra jobbra fordul és az addig közvetlen közelről alig észrevehető és nem is teljesen kivehető nagyobb, sokablakos épület felé vezet, egy kisebb vörös téglából épített, itt-ott omladozó várkapun keresztül. Felfelé haladva ezen a rövid úton, fokozatosan tárul elénk egy hatalmas, vörös téglából épített, háromszintes bencés kolostor.
Előterében, amelyet egy modern, angyal vasszobor kelt életre, azonnal érzékelhető, hogy pár perc sétával mennyire eltávolodtunk a várostól. Körülöttünk zöldellő fák és utacskák – ez a kolostor parkja –, és magát a várost e zöld koronától gyakorlatilag látni sem lehet. A fák között csak a kéklő vagy éppen felhős ég felé fordulhatunk, vagy a kolostor vörös, fehérkeretes ablakokkal mintázott falát nézhetjük. Egyedül az ideszűrődő, halk morgássá szelídülő autózaj jelzi, hogy minden ellenkező benyomás ellenére még mindig Leuvenben vagyunk. Körülsétálva a kolostort érzékelhetőek igazán méretei, legalább tíz perc szükséges ahhoz, hogy annak valódi kiterjedéséről hozzávetőlegesen átláthassuk. A bejárat, egy veretes fakapu az odavezető utacskával szemben áll. E szárny ellentétes oldalán pedig a templom helyezkedik el és annak szinte alig észrevehető, a kolostor oldalába simuló, mindig nyitva álló ajtaja.

Ez Keizersberg, a belga bencések leuveni kolostora.

*

keizersberg_2.jpg

Történelem. Keizersberg kifejezetten fiatal kolostor, 1899-ben alapították, elhelyezkedése mégis történelmi. A dombot, ahol fekszik, már egy Julius Caesarral kapcsolatos legendában is említik, a 13. század első felében pedig már biztosan állt itt egy erőd, amelyet Leuven grófja épített a város védelmére. Az elkövetkezendő évszázadokban a leuveni élet egyik központjává vált az erőd alapjain később felépített nemesi kastély, V. Károly császár gyermekkorában például többször is itt időzött és még az egyetem tanáraitól is vett órákat. A kastély melletti dombon egy templomos rendház működött, illetve emellett egy kápolna, később gótikus templom is állt.
A 18. század végén alakult át alapjaiban keizersberg környezete, 1782-ben lerombolták az addigra már idejétmúlt kastélyt, míg a francia forradalom forgószele 1798-ban a domb keleti oldalán álló templomot is elsodorta. A fennmaradt melléképületeket pedig egyszerűen eladták leuveni gazdáknak.

A bencés rend a 19. század végén döntött egy leuveni tanulmányi ház felállításáról, és ehhez 1889-ben kezdtek el telkeket vásárolni a közelmúlt történelmi viharai által letarolt és karakterét vesztett keizersbergi dombon. Az építkezések nagyratörő, de végül szerényebb formában megvalósított tervek alapján 1897-ben kezdődtek meg, és a kolostor a 20. század közepére nyerte el mai arculatát. A kolostor látképét uraló 15 méter magas, gyermekét kézben tartó Mária-szobor 1906-ban készült el. A második világháború utolsó évei során zajló éjszakai bombázások a kolostort sem kímélték, az épületet 1944 májusában olyan súlyos bombatalálatok érték, hogy egy időre lakhatatlanná vált.

Fontos változást hozott a kolostor Leuvennel és a leuveniekkel való kapcsolatában a 2010-es év. Ősszel a kolostor szinte teljes kertjét megnyitották a nagyközönségnek nyilvános városi parkként. Most már bárki sétálhat a kolostort körülvevő, ösvényekkel gazdagon átszőtt, korábban elzárt területen, e valóban történelmi kisugárzású és időtlenséggel átitatott környezetben.

*

Tradíció. A zaj és zaklatottság mai világában feloldódott ember közvetlen anyagaisságon túli érzéketlenségét, vakságát jól jelzi, hogy az öt tagból álló szerzetesközösség élete gyakorlatilag észrevehetetlen az első napokban. Ami mégis eljut a vendéghez, az nem több mint nagyon alapvető, zajszerű benyomások: csengetés, már hajnalban is, a liturgiákra igyekvők lépéseinek dobogása, a templomból esetlegesen felszűrődő orgona-összhangzattöredékek, véletlenszerű találkozások a reggelinél a kedvesen mosolygó, de nem túl bőbeszédű szerzetesekkel. Teljesen idegen és más világ, saját szabályokkal, mely mégis valahogy hívogató.

Egy idő múlva, akinek van füle, meghallhatja – bármennyire is furcsa ezt így kimondani – a csendet. A csendet, amely a parkot, a kolostor folyosóit, az étkezőt, a kolostor belső kertjét és a szobákat is uralja. Keizersberg valójában, főleg nyaranta, amikor az ott lakó diákok legnagyobb része hazamegy, a csend birodalma. A folytonos és mindent átható csend kezdetben kifejezetten zavaró, ijesztő a nagyváros számtalan, gyakran igen harsány zajait már teljes mértékben lénye részévé tevő embernek. Itt nincs dudálás, autózaj, kiabálás, a szomszédból átszűrődő duffogás, kutyaugatás, villamos-csörgés, légkalapácsolás, ajtócsapódás, hanem csak kiegyensúlyozott, az embert önmaga felé vezetni képes, mindent beborító csend van. Persze, itt is huhognak baglyok a parkban, csiripelnek a madarak, esetleg jönnek-mennek a folyosókon, de ennek ellenére mindent áthat a csend. A csend segít, bátorít olyan kérdések feltételére és olyan hangok meghallására, amelyeket általában elnyom a nagyvárosi, modern, lényünktől eltávolító zaj. Ebbe a csendbe simulnak bele, ezt erősítik fel a szerzetesek mindennapi életének hangjai – csengetés, lépések, énekhangok, és orgonazene.

Az egyik esti liturgia során minden előzmény nélkül a következő jutott eszembe, és azt hiszem ez volt a Keizersbergben töltött három hét legfontosabb tanulsága. Milyen jó lehet így élni, mint ezek a szerzetesek. Az egész napjukat beosztják a különféle istentiszteletek – egy átlagos hétköznap: reggel háromnegyed 7-kor reggeli ima, délben mise, délután hatkor vesperás, este nyolckor esti liturgia –, és pontosan meg vannak határozva a feladataik is. Ezzel a létmóddal összehasonlítva igencsak kaotikusnak tűnik a mi életünk, amikor mindennap loholunk ide-oda.

Ahogy hallgattam a lélekemelő, halk, de mégiscsak határozott éneküket, azt hiszem megértettem, hogy mit jelent valójában a hagyomány. Ezek az istentiszteletek sok száz éve hasonlóan zajlanak, ezért a hagyomány kiemeli őket a tér és az idő szorításából, és ezzel időtlenné varázsolja. Ami akkor este a templomban történt, az történhetett volna tegnap, egy éve, száz éve, vagy akár ötszáz éve is; lehetne itt, Maredsous-ban, Pannonhalmán vagy máshol. Az egyetlen különbség talán, hogy régebben biztosan nem egy pár, hanem sokkal több szerzetes élt e közösségekben.

Nem csak a szándékolt emberi cselekvés, az írás vagy a képzőművészet, hanem a napi, ritualizált cselekvések alakjában megjelenő és továbbélő hagyomány is képes áttörni az emberi létezés korlátjait. Feloldódni egy hagyományban és napi rendszerességgel részévé válni, ahogy ezt ezek a szerzetesek is teszik, ez a valódi emberi szabadság megélése.

Címkék: kultúra történelem vallás szabadság hit hagyomány csend apátság tradíció Belgium Leuven Keizersberg

A bejegyzés trackback címe:

https://mandiner.blog.hu/api/trackback/id/tr427486858

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Bell & Sebastian 2015.05.24. 13:46:04

( jó az egész lemez, a band sem kevésbé annak, aki a talján dallamtot szereti, zum Beispiel: www.youtube.com/watch?v=HMqdryD0938 )