Tavaly tavasszal hosszú cikksorozatban elemezte a magyar demokrácia jelenlegi helyzetének történelmi okait Széky János, az ÉS rovatvezetője. A Bárányvakság című sorozat idén könyvben is megjelenik a Kalligram gondozásában. Széky szerint még mindig áltémákról vitázik a magyar politika, az antiszemitizmus témáját pedig tudatosan dobták be a köztudatba. Interjú.
„Van a magyar politikai közösségnek két nagy politikai tapasztalata a huszadik századból: az egyik Trianon, a másik a Kádár alatti nagyarányú életszínvonal-emelkedés. Az utóbbitól – a piacgazdaság nélküli életszínvonal-emelés bűvöletétől – végül is egyik párt sem tudott szabadulni. Az igazi választóvonal az, hogy ki hogyan áll a nemzeti kérdéshez, ezt pedig mostanra teljes mértékben meghatározza, hogy körülményesen fogalmazzak, a Trianon-traumára való fókuszáltság. Egyszerűen fogalmazva: az MSZP csak szociális demagógiával tudott operálni, a Fidesz pedig nacionalista és szociális demagógiával is, tehát ő volt az esélyesebb. A gazdaság- és társadalompolitikában konszenzus volt: az a jó kormány, amelyik piaci teljesítménytől függetlenül tudja emelni az életszínvonalat. A nacionalizmus szublimált volt egészen a 2004-es népszavazásig, azaz nem közvetlenül Trianonról szólt, és szerintem még a népszavazásnak is az volt a politikai tanulsága, hogy csak nemzeti kérdésekkel nem lehet nyerni. Abban az ügyben a Fidesz teljesen tehetetlen volt az MSZP szociális demagógiájával szemben, és Orbán le is szűrte a tanulságot, hogy egyesíteni kell a kétféle demagógiát. A polarizálódást segítette az is, hogy mindvégig proxy-témákról folyt a politikai vita. Nem arról, hogy hogyan lehetne a gazdaságot egészségesebbé tenni, kihasználni a lépéselőnyt, amit Magyarország 1989-ben élvezett, hanem valami helyett beszéltek különféle ideológiai és történelmi témákról, csinált és valóságos sérelmekről. Normális esetben minden kormánynak az lenne a célja, hogy az ország gazdaságát és külkapcsolatait rendben tartsa. Ezekhez képest minden ideológiai kérdés mellékes. Amilyen például a náciveszély vagy a kommunista fenyegetés. Ha egy országban igazi, veszélyes nácik vagy a demokráciára veszélyes szélsőbalosok vannak, az rendőri és titkosszolgálati téma kell, hogy legyen, nem pedig pártviták tárgya.
Szerintem például '89-90-ben az állami bürokráciával szövetséges gazdasági vezetők, a titkosszolgálatok és a nacionalista propaganda-szakemberek »vasháromszöge« tudatosan dobta be a marakodás tárgyául, taktikai meggondolásból az antiszemitizmus kérdését. Aljasság volt. Emberek félelmét, sebzettségét nagyon könnyű kihasználni. Hogy ki volt ebben a játszmában tudatos gazember, és ki balek, azt utólag körülményes kideríteni. De attól kezdve a baloldal és a liberálisok erre voltak érzékenyek. Ez természetesen nagyon fontos téma, de hát semmilyen demokratikus országban nem a legfontosabb. Nálunk a mai napig mégis központi téma a politikai beszédben. Például 2010 előtt, miközben a liberális képviseleti demokrácia az összeomlás felé tartott, miért indultak egymás után a kormánypárti kampányok? Azért, hogy a Fidesz határolódjon el a szélsőségektől. Körülbelül hatszor mondták el, hogy »most aztán átlépték a Rubicont«. Folyton megálljt kiáltottak a nácizmusnak meg az »ordas eszméknek«, és közben szép csendben felnövekedett a Jobbik mint valóban tabusértő párt.”
Pintér Bence interjúját híroldalunkon olvashatják.
