A PLT cikkére reflektáló, Mi lesz veled, fiatal középosztály? című cikkünk sok visszajelzést, nagy visszhangot kapott. Úgy döntöttünk: vitát, párbeszédet, beszélgetést indítunk a témáról egy cikksorozat formájában, amire elsősorban magukat megszólítottnak érző olvasóink írásait vártuk. Az eddig megjelent írásokat itt olvashatják.

Olvasónk, Karthágói Csótány írása.

*

A Zoon Trollikon anatómiája

Néha jó elmerülni egy-egy Tamás Gáspár Miklós-cikkben, leülni egy félórácskára és végigolvasni, mit jót ír ez az ember, akinek az arcára, a gesztusaiba van írva, hogy kiváló diktátor lenne, ha jó korba született volna. Azt írta például a jó TGM Már megint magyarzsidómagyar című kimerítő, több témát érintő írásában, hogy „a merészen gondolkodó és érző magyar fiatalságot a radikális kétségbeesés és a radikális irónia állapotában találjuk. (…) Ennek az ifjúságnak a Szabadság téri rémgiccs épp olyan nevetséges, mint az érzelmes humanista fölháborodás”. Nem is tudom, gondolta-e a jó TGM, hogy írásának ezzel a mellékes részével igenis beletrafál a valóságba.

A fiatal középosztály belső és külső emigrációjának csendes apátiájához ugyanis a sehova sem emigráló fiatalság hangos iróniája adja az igazán drámai aláfestést. Jól látja a Gáspármiklós bácsi úr: kiröhögjük a fideszes történelemhamisítás borzalmas emlékművét, de kinevetjük a körülötte vészmadárként táncoló Kerék-Bárczy Szabolcsot is; azokat viszont megértjük, akik tényleg Auschwitzot túlélve tiltakoztak a Szabadság téri giccstömeg ellen. Ami biztos, hogy a Bohócgyurcsányon röhögünk, a Madárijesztőfodoron kacagunk, a Bádogemberbajnain nevetünk, a személyi kérdésekben nagy bölcsen neveket mondó Konrádon és Helleren hahotázunk (annál nagyobbat már csak azokat szórakozunk, akik felteszik neki kezeket a kérdéseket). Néhány idiótán kívül ezek az emberek sosem fognak fiatalokat megszólítani.

Azt mondjuk döbbenten nézzük, ahogy a folyton kommunistázó Fidesz a Kádár-rendszer legszebb hazugságait hozza vissza; olyan kicsit, mint egy jó Best of válogatás. Best of Önámítás, mondjuk. De azért vihogunk is rajta. Mert hát hogyne lehetne vihogni a rendszer udvari bolondjain, a totális kétszínűségen, az átlátszó kommunikációs paneleken, az egész rendszer, a teljes attitűd hamisságán? Gyártjuk a mémeket a legújabb heti főnyomorékról, a legfrissebb háborúról, harcról, megvédésről, csökkentésről, átadásról. Nézzük, ahogy a Közgép sorra nyeri a tendereket. Ahogy a kormánypárti sajtó egyet jobbra, egyet balra vágva erősíti a centrális erőteret. Figyeljük, ahogy ez a kormány sem tesz semmit értünk.

De azért a Jobbikhoz vagy az LMP-hez sem könnyű víg kacajok nélkül fordulni. A Jobbik a Fideszhez hasonló hamissággal próbálja elhitetni velünk, hogy nem virtigli nácikból álló csürhe. Hét Vezér program, persze, meg a kiskutya, az. Ennek ellenére sok kortársunk a radikális párthoz állt be: legalább adnak némi (hamis) identitást. Az LMP-hez kevésbé álltak be a kortársaim, talán azért, mert még mindig nem sikerült pontosan kitalálni, hogy valamiféle kisgazda-revivalról lesz szó mostantól, vagy a baloldal megújításáról, vagy zöld dolgokról, vagy ezekről mind egyszerre, bocskais-őszinte képviselővel, traktor elé fekvéssel meg a baloldali értelmiség froclizásával.

Aki tehát még az országban van és érdekli a közélet, az egyszerűen csak értetlenkedve nézi, mit művelnek a politikusok. És legjobb esetben is csak kigúnyoljuk az egészet. Rég elvetettük már, hogy bármit lehetne kezdeni a történelmi szembenállásokba belemerevedett, egymást a múlt század tragédiáival revolverező politikai elittel. Kivonultunk a pártpolitikából, pártban politizálni, párt mellé állni passzé, hovatovább nevetséges. Úgy érezzük, hogy mindegyik, egyenként, valamilyen formában a képünkbe hazudik.

Visszacsavarodva a végén TGM-hez: miközben megállapítja a fent idézetteket, azért a legutóbbi alkotásában képes egy viszonylag fiatal publicistát kioktatni, megállapítva, hogy Hellert és Konrádot, vagy akár csak a betöltött szerepüket támadni antiszemita dolog. Hihetetlen. Amíg ezek a reflexek működnek, addig mi csak röhögni tudunk rajtatok.