A PLT cikkére reflektáló, Mi lesz veled, fiatal középosztály? című cikkünk sok visszajelzést, nagy visszhangot kapott. Úgy döntöttünk: vitát, párbeszédet, beszélgetést indítunk a témáról egy cikksorozat formájában, amire elsősorban magukat megszólítottnak érző olvasóink írásait vártuk. Az eddig megjelent írásokat itt olvashatják.

Olvasónk, Bókay Dóra írása.

*

A kivonulás kiszolgáltatottá tesz

Fiatal egyetemistaként könnyen jár a szám – gondolhatják sokan –, biztos családi háttér, reményteli jövőkép párosul egy nagy adag idealizmussal. Politikával pedig minden bizonnyal csak unalomból foglalkozom, a jövendőbeli szakmám pedig az ingyenélés netovábbja. Mégis azt gondolom, hogy a felelősség hatalmas: néhány év múlva az én munkámból lesz nyugdíja a szüleimnek és kenyere a gyermekeimnek. Ezzel a tudattal felelőtlenség lenne nem a jövőre gondolni, amit elsősorban az határoz meg, hogy ma mi történik a magyar politika porondján. 

A 2014-re kialakult közéleti posvány azonban koránt sem sarkall arra, hogy mosolyogva és bizakodva bele vessem magamat a politikai lápba, a felelősségtudat és hazaszeretet batyujával a hátamon. A mai világban a családban örökségként kapott értékek egyre kevesebbet jelentenek, ahogy a toleranciára és a megértésre is egyre kevesebben képesek. Az ódzkodást tovább fokozhatják az értelmiségi lét elvárásai, amik a tudomány fejlődésének szolgálatát, a külső nyomással szembeni ellenállást kívánják meg.

Kérdés, hogy a politika részéről egyáltalán lenne-e befogadókészség? Ebben az esetben a válasz hasonlóan siralmasnak látszik: a Fiatal Demokraták Szövetsége elöregedőben van, a szocialisták vezetője pedig nyugdíjasok ölelésében tűnik a legboldogabbnak. Minden bizonnyal még számtalan objektív és szubjektív érv felhozható amellett, hogy valaki miért nem kíván bármilyen formában – legyen az hírolvasás, véleményformálás vagy párttagság – részt venni a politikában, de ezek szerintem csak indokok. Mindamellett itt vagyok én is, aki ugyan érdeklődik, de a fotelomban ücsörögve teszem azt. 

A politikából és közéletből való kivonulással – vagy éppen a be nem lépéssel – viszont kiszolgáltatottá teszem saját magamat, a politika prostituáltjává válok. El fogom hinni a különböző pártok üzeneteit, hogy „történelmi felhatalmazással” az ország vezetői kényükre alakíthatják a politikai rendszert, vagy hogy nem állhatok szóba a Jobbikkal, vagy épp az Európai Unió kizsigereli a magyarokat. El fogom hinni, hogy kereszténydemokratának lenni ósdi dolog, vagy hogy liberális politikus csak Fodor Gábor lehet. Rezzenéstelen arccal fogom bambulni a Brüsszelnek üzengető plakátokat és le fognak peregni rólam a Magyarországot diktatúrának tituláló vélemények.

Ha beletörődöm a kiszolgáltatottságomba és azt megfűszerezem némi sértődöttséggel is, hozzájárulok ahhoz, hogy az elkövetkező negyed századot – jó eséllyel – ugyanazok a konfliktusok határozzák meg, amelyekre ma kényelmesebb a kivonulással válaszolni.

Egyértelműnek tűnik a válasz a dilemmára: igenis foglalkozni kell a politikával és bele kell lépni a lápba, ami alapos megfigyelés után kiismerhetővé válhat. Azonban ahhoz, hogy magabiztosan lehessen mozogni egy ingoványos területen, mindenekelőtt konstruktív párbeszéd szükséges az érintettek között. Leginkább egy olyan párbeszéd, amit nem a szüleink generációja irányít, hanem az utánuk következő, akiknek a rendszerváltás már csak a magyar történelem egy érdekes korszakát jelenti. Új vitákra, tiszta beszédre, friss felvetésekre van szükség.