„Ha tudnád, mily csekélyke ész szükséges
a világ kormányzásához!”
(Axel Gustafsson Oxenstierna)
Nyugodtan hallgathatunk Oxenstierna kancellárra, hiszen rendkívül érdemdús és tapasztalt férfiú volt ő. Meghatározó figurája volt a harmincéves háborúnak, mint Svédország első számú diplomatája, majd később a régenstanács-vezetője, az erősen egzaltált Krisztina királyné koronázásáig. Ez idő tájt Svédország még nem a gender-ideológia, hanem a protestantizmus élharcosa volt, igazi európai nagyhatalom, a Habsburg-ellenes koalíció kulcsszereplője. A svédek ekkoriban hadakkal dúlták Európát, de legalább ekkora szerepük volt – éppen Oxenstierna munkássága okán – a diplomáciában is. Arról jutott eszembe a derék kancellár megvilágosító erejű mondata, amit mostanság az ún. „demokratikus” ellenzék művel az ukrán válság kapcsán.
Képzeljük el, hogy a Kossuth téren már hónapok óta lövöldözésekkel tarkított tüntetések zajlanak a fasiszta, oligarchikus Orbán-rezsim ellen. A téren körtáncot jár a hahásokkal a Betyársereg és a Fradi B-közép; Heller Ágnes babgulyást oszt a résztvevőknek. A Jobbikot a túlságosan puhának tartott Vona Gábor után vezető Zagyva György Gyula Mesterházy Attilával együtt követeli a kormány lemondását. A jogerősen elítélt Bajnai Gordon üzenetet küld a börtönből és támogatásáról biztosítja a tüntetőket. Az eszkalálódó események hatására a kormányt lemondatják, és Kerék-Bárczy Szabolcsot nevezik ki ideiglenes államfővé. Az új kormány első intézkedéseként a Jobbik követelésére betiltják a cigány nyelv használatát és a cigány kulturális egyesületeket. Viviane Reading rózsaszín szívecskékkel díszített üdvözlőlapot küld, melyben az időközben kiszabadult Bajnait Abraham Lincolnhoz hasonlítja. Colleen Bradley Bell nagykövetasszony fütyülős barackpálinkával kínálja a tüntetőket, és biztosítja őket Amerika támogatásáról. Orbán Viktor Felcsútra menekül a megerősített szőlőbányák védelmébe. El tudják képzelni? Mert valami ilyesmi zajlik a szomszédos Ukrajnában.
Két végtelen dolog létezik, írja a kitűnő Stanislaw Lem: az egyik a világegyetem, a másik az emberi butaság. E megállapítás helyességét mi sem bizonyítja jobban, mint az, ami a mostanában felforrósodó ukrán válság kapcsán elhangzik a legkülönbözőbb „meghatározó” és „demokratikus” körökből.
*
Mert hát mi is történik tulajdonképpen? Újabb végvonaglását látjuk a Párizs-környéki békék által elfuseráltan összetákolt Kelet-Európának. Ezek a békék – melyeket azután Jaltában és Potsdamban is megerősítettek – önmagukban is az ostoba, tudatlan agresszivitás és hozzánemértés emlékművei. Etnikailag kevert, életképtelen államok sorát hozták létre, melyek mindegyike önmagában is egy tűzfészek lett. Persze voltak, ahol látták, hogy a dolog életképtelen, ezért szépen csöndben – a demokratikus Nyugat cinkos hallgatásától kísérve – etnikailag homogenizálták az országaikat. Így irtották ki/űzték el Poroszország lakóit, a szudétanémeteket, a délvidéki magyarok egy részét és még lehetne sorolni...
Ott azonban, ahol mindez nem történt meg, ketyegő pokolgépek maradtak. A véres kommunista diktatúrák ideig-óráig elfojtották ezeket, azonban a kommunizmus bukásával lekerült a fedő a fortyogó etnikai kotyvalékokról. Tetszik, nem tetszik: az emberek bizony többnyire idegenkednek az idegenektől. És nem segít az sem, ha én éppen nem vagyok az; bőven elég ha a szomszédom az. Az emberek többsége azt szereti, ha a szomszédjuk ugyanolyan színű, vallású, nyelvű és szexuális irányultságú mint ő. A jólét képes ideig-óráig elfeledtetni ezeket az idegenkedéseket, ám a tapasztalatok szerint a történelem hullámvasút: a fölfelé tartó pályákat lejtmenetek követik, katasztrófák, gazdasági válságok; és ilyenkor felébred a legmélyebben rejlő ösztön: az önzés.
A Párizs-környéki diktátumok bukása a csehek és a szlovákok szokatlan, békés kettéválásával kezdődött, majd folytatódott a délszláv háborúval. Azt már népirtások és kegyetlenkedések követték, ahogyan az lenni szokott. Most pedig sor kerül az utolsó, nagyon vegyes etnikai képet mutató országnak, Ukrajnának a szétszakítására. Ennek bekövetkezte épp olyan törvényszerű, mint amennyire egyesek meglepődni látszanak ezen.
*
Ukrajna – az ukránok szerencsétlenségére – egy sohasem létezett ország. Beszorulva a két nagy, ősi szláv állam, Lengyelország és Oroszország közé. Röpke történelmi pillanatoktól eltekintve sohasem volt független és értelemszerűen nincsenek kialakult etnikai-történelmi határai sem. Ukrajna térképét a nagyhatalmi – elsősorban orosz – érdekek szerint rajzolták át újra és újra. Az orosz külpolitika céljai Nagy Péter óta alig változtak, és ezek közül a legfontosabb a kelet-európai szupremácia. Nagy Péter álmának legsikeresebb beteljesítője a grúz Sztálin volt. A második világháború után – mikor is Lengyelországot egy bravúros mozdulattal néhány száz kilométerrel nyugatra tolták – a meglévő vegyes ukrán-orosz lakossághoz jelentős számú lengyel kisebbség csatlakozott, ráadásul odacsapták a Kárpátalját is magyar és ruszin lakossággal. Később egy váratlan ötlettől vezérelve Hruscsov, aki maga is részben ukrán volt, a Krímet Ukrajnának ajándékozta, ahonnan még Sztálin telepítette ki a renitens tatárokat. Ennek a döntésnek hátterében az állhatott, hogy a Szovjetunión belül a határoknak semmiféle jelentősége nem volt, a „köztársaságok” a demokratikusnak feltüntetett díszletek közé tartoztak csupán – feleletlen önkényességgel lehetett húzogatni a határokat. A határok változatlanságának elvei, a nagyhatalmak egyezségei pedig addig állnak fent, amíg az egyik meg nem gondolja magát.
Az pedig, hogy pont Amerika és Anglia kapaszkodik fel az erkölcsi piedesztálra, hirdetve onnan az országok szuverenitásának szentségét, Afganisztán és Irak és még számtalan eset után, különösen mulatságos. Obama – állítólag – másfél órát beszélt Putyinnal; én csodálkoznék, ha ezt nem kapta volna meg tőle. Egyébként, ha ez valakit vigasztal, Putyinnak sincs sok választása. Az Ukrajnához hasonlóan vad nacionalistáktól hemzsegő Oroszországban egyszerűen nem teheti meg, hogy nem tesz semmit a határokon kívül élő oroszokért. Putyin – bár ezt szeretik elfelejteni – nem cár, még csak nem is örökös elnök. Megválasztották, és egyszer vagy visszavonul, vagy megbuktatják, ha nem tesz valami határozottat.
A szerencsétlen ukránok úgy járnak, mint mi '56-ban. Az EU meg az USA biztatták, hogy piszkálja csak a medvét, aztán – mikor a medve dühbe gurul – széttárják a karjukat és azt kérdezik: csak nem gondoljátok, hogy háborút kockáztatunk értetek? Látjuk: az EU gazdaságilag óriás, külpolitikailag törpe, katonailag pedig szinte láthatatlan, a NATO pedig Amerika nélkül semmi. Kötve hiszem, hogy olyasmi tudna történni, ami ráveszi az USA-t, hogy tetszőleges számú ukránért végső soron egy nukleáris háborút kockáztasson. Egy dolog bombázni Szerbiában vagy Líbiában, megmutatva, hogy ki a legerősebb; de egészen más dolog szembenézni az orosz légierővel és rakétákkal, tudván: egy ilyen háború – a történelemben először – eljutna Amerikába is.
New York romjain siratni Szevasztopolt: nem túl valószínű kép, kinek van kedve Nyugat-Európában vagy Amerikában meghalni Harkovért? Az embargó sem járható út. Európának szüksége van az orosz gázra és kőolajra, de ha mégsem, ott van Kína a maga csillapíthatatlan energia- és ásványianyag-éhségével. Épülnek az infrastrukturális kapcsolatok a szibériai lelőhelyek és Kína között is. Ha Oroszország megszállja a Krímet és Ukrajna orosz-lakta részeit, lesz majd általános sírás-rívás, handabandázó felszólalások az ENSZ-ben – mint volt a magyar ügyben egykoron –, de más semmi. Ezt mindenki tudja, talán lelke mélyén még a magyar baloldal is.
*
Ami Magyarországot illeti, pontosan azt teszi, amit egy ekkora ország ilyen esetben tehet: kivár és hallgat. Sem befolyásunk, sem eszközeink nincsenek az események befolyásolására, és nem szabad elfelejtenünk, hogy Ukrajnában túszként 150-200 ezer magyar él. Amikor Bajnai megafonon követeli, hogy az oroszok azonnal vonuljanak ki a Krímből, akkor az ember nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Az a baloldal amelynek szépreményű képviselői hirtelen vadul oroszellenessé válnak, roppant lehangoló látvány. Amint lehangoló látvány a „nagy generáció” '68 óta kielégítetlen forradalmi láza is, mely mindig lángot vet bennük, ha nem ők vannak hatalmon. Most talán – kézen fogva a Fradi B-középpel – lerombolhatnák az orosz katonai emlékművet Budapesten. Megható és tanulságos pillanat lenne.
Én sajnálok mindenkit, aki ebben az értelmetlen konfliktusban életét, otthonát, vagyonát veszítette vagy fogja veszíteni; és tartok tőle: sokan lesznek. Azokat kéne odaküldeni, akik Párizsban, Jaltában és Potsdamban megrajzolták Európa új térképét. Ha a konfliktus elfajul, számíthatunk a Kárpátaljáról vagy Ukrajna más részeiről menekülő tömegekre, a mostanában divatos kifejezéssel élve: a humanitárius katasztrófára. Azonban az mit sem számít, hogy mi kit-mit sajnálunk, ahogyan az sem, hogy kinek van „igaza” ebben a konfliktusban. A nagyszerű Gaius Julius Caesar – akinél kevesen tudtak többet az erőszak és a politika összefüggéseiről – mondta, a politika azt a célt szolgálja, hogy elfedje: semmi sem számít, csak az erő. A saját érdekünkben higgyünk neki.
