Az, hogy gipszből bronzzá lett Horthy a Szabadság téren, megint előhozta a szokásos hisztit a szokásos körökből. Egyik oldalról Horthy Miklóst és Hitlert együtt ábrázoló transzparenseket emeltek a magasba, „együtt tették tönkre az országot, ebből egyszer már elég volt”, „Horthy Miklós felelős a jogfosztásokért”, „Horthy Miklós felelős több mint 100 ezer magyar katona haláláért”. A másik oldal szerint „Horthy Miklós korának szélsőséges nézeteit figyelmen kívül hagyva, szakrális magyarságtudattal kormányzott (…) A pengő a legerősebb valuták egyike lett, az első és második bécsi döntéssel pedig sikerült békésen megoldani a revíziót”.

Így, ebben a formában egyik sem igaz.

Nem kis részben azért, mert erősen túldimenzionálják Horthy valós szerepét az ország és a nemzet sorsának alakításában. Horthy ugyanis nem volt diktátor, Magyarország sem volt diktatúra. A Horthy-korszakban léteztek ellenzéki pártok, volt ellenzéki sajtó, ami máris jóval több, mint amit a Rákosi- vagy a Kádár-korszak biztosított, persze más geopolitikai helyzetben, ezt is be kell látni. Horthy személy szerint nem volt se náci, se kifejezetten németbarát, még ha el is vakították Berlin sikerei és a revízió kapcsán érzett hála. Gazdasági kérdéseket (sikert vagy kudarcot) az ő számlájára írni több mint humoros, de a legfőbb belpolitikai és külpolitikai kérdésekről sem egyszemélyi döntések születtek. Másrészt az ország olyan külső kényszerítő erők között mozgott, hogy rendkívüli ostobaság azt képzelni, Magyarország bármilyen módon elkerülhette volna a második világháború tragédiáját.

Ez egyszerűen geopolitikai kérdés. Nem Európa perifériáján fekszik az ország, mint Portugália vagy Írország; nem tud visszavonulni egy rendkívül jól védhető alpesi erődbe, mint Svájc (bár a németek ennek ellenére komolyan tervezték a lerohanásukat); nem akkora méretű, mint Törökország, Svédország, vagy Spanyolország, hogy esetleges megszállása önmagában komoly probléma legyen. 

A korban ráadásul nem egy – mint egyesek képzeletében él –, hanem két agresszívan terjeszkedő diktatúra volt a szomszédságunkban. Mire Magyarország 1941 júniusában belépett a világháborúba, a Szovjetunió túl volt két katonai agresszión (Lengyelország, Finnország), brutális körülmények között megszállta a három balti államot, Romániától katonai nyomással visszaszerezte Besszarábiát; és kevésbé közismert, de egy erős, alapvetően támadó jellegű katonai csoportosítást hozott létre a magyar határon is, nem csak a Wehrmachttal szemben. A Szovjetunió 1941-ben egy olyan hatalom volt, amelytől szomszédai ugyanolyan joggal rettegtek, mint Németországtól. Az más kérdés, és sohasem tudjuk meg, szándékozott-e Moszkva valójában támadni is, de hogy a hatalmas csoportosítás a Balti-tengertől a Fekete-tengerig megtörtént, tény.

Ettől még utólag nézve rossz döntés volt, hogy Magyarország belépett a háborúba. De döntési szabadság legfeljebb 1941 nyarán volt. Ne képzeljük azt, hogy ez első nagyobb vereségek után a németek nem kényszerítik ki Magyarország hadbalépését. Ha pedig ellenáll, nem szállják meg az országot nagyon is lelkes román és szlovák segítséggel; és nem 1944 márciusától kezdődik az igazi pokol, hanem évekkel korábban, még súlyosabb következményekkel. Például a magyar zsidóság teljes deportálása és az ország teljes gazdasági kirablása, már 1942-től.

Horthy, pontosabban a magyar politikai elit döntéshozói ezzel a dilemmával néztek szembe. Magyarország sokáig kereste a kiutat a csapdából, Németország halálos öleléséből; de a mozgástér 1940-ben, Olaszország hadbalépésével nagyon leszűkült, majd 1941-ben a jugoszláv puccsal és az azt követő német döntéssel az ország megtámadásáról végképp eltűnt. Teleki Pál önkezével véget is vetett életének, mert jó döntés ilyen geopolitikai körülmények közt nem volt.

Ezután szinte csak kényszerek maradtak, és amire Horthy és a magyar vezetés törekedett, a veszteségek minimalizálása volt. Egyes elméletekkel szemben nem küldték biztos halálba a 2. hadsereget, az megkapta mindazt a felszerelést, amire az országnak tellett. Sztálingrádnál ugyanúgy járt, mint két német, két román és egy olasz hadsereg, semmivel sem rosszabbul. Nem valami kivételes magyar sors ez, és nem is valami, amire a magyar (olasz, román, német) erőforrásokkal fel lehetett készülni vagy akár előre lehetett látni. Budapesten törődtek a hadsereg sorsával, az akkori elit saját bőrét is kockáztatta. Horthy kiküldte idősebb fiát a frontra, aki meghalt, mint ahogy sokan azok fiai, családtagjai közül, akik állítólag tudatosan halni küldték a honvédeket.

Az azonban, hogy Horthy az ún. Horthy-korszak túlnyomó részében nem volt egyszemélyi vezető, sőt, sokszor a meghatározó súlyú erő sem egyes döntésekben; nem jelenti azt, hogy ne lett volna olyan történelmi pillanat, amikor nem az ő személyes képességein és döntésein múlott volna – ha nem is az ország és a nemzet sorsa (azt jóval nagyobb erők döntötték el), de – legalább az, hogy teljes katonai, politikai és morális vereséget szenvedve száll-e ki az ország a háborúból, vagy legalább mentve a menthetőt. És ebben ő és persze a teljes magyar katonai, politikai elit megbukott az 1944 nyarától októberéig tartó időszakban. A kiugrás a német szövetségből nem sikerült.

Hogy Horthy már nem volt szellemi és fizikai cselekvőképessége csúcsán, egy dolog. Hogy milyen nehezek voltak a körülmények, egy másik. De még azon a ponton sem tette meg azt, amit kellett volna, amikor már két egyszerű választása volt. 1944 október 15-én a kitarthatott volna háromszáz fős testőrsége élén a budai várban és ellenállhatott volna, ameddig tud. Esetleg járhatta volna Teleki Pál útját. Persze nem csak a saját, hanem a németek által elrabolt fia és családja élete volt a tét (meg persze a testőröké); de ha akkora formátumú államférfi lett volna, amekkorává most egyesek magasztalni akarják, nos, nem kérdés, az ellenállást választja. Akkor másképp nézne rá ma a történelem, legalább a morális vereséget enyhíthette volna, ha mást nem is. Ő azonban nem úgy döntött, mint egy államférfi, hanem mint egy megtört, a családjáért aggódó öregember, kinevezve Szálasi Ferencet miniszterelnökké.

Horthy Miklós végső mércéje persze nem lehet csak 1944 végzetes októbere. Nem lehet döntéseit, cselekedeteit kontextusukból kiszakítva, egydimenziósan, pusztán antiszemitizmusa vagy a nyilas hatalomátvétel alapján értékelni. Élete, tevékenysége több ennél. Az összkép nem fekete, nem fehér. De aligha tartunk ott, hogy az árnyalatról bármiféle közmegegyezés legyen, még a józan értékelők körében sem, nem hogy a hisztériázó egybitesek között. Nem mellszobrokra, Horthy utcákra és terekre van szükség, hanem a kor és az egész 20. századunk megértésére.

Van még nyolcvanhét évünk a 21. századból, az talán elég lesz rá.