Ahogy haladunk az igazi kampány felé, egyre élesebben kirajzolódik, hogy a kormány milyen ügyek mentén vívná meg a csatát, és az is, hogy miért kifizetődő a magyar emberekben élő kádári reflexekre, általánosabban szólva az egyszeri ember azon tulajdonságára építeni, hogyha megkérdik tőle, hogy kell-e ingyen pénz, akkor hevesen fog bólogatni és nagy lendülettel ikszelni arra, aki adja.
Egy: Bajnai/Mesterházy/Gyurcsány rossz. Az MSZP-Együtt-PM-stb. tengely a miniszterelnök-jelölt személyéről való döntés elhalasztásával félig-meddig kivédte ezt a fajta retorikát, a Fidesz nem tud egyszerűen Bajnaira vagy Mesterházyra koncentrálni, bár azt továbbra is mondhatják, hogy egykutya, és hogy mindkettőnek köze van Gyurcsány Ferenchez. Aki pedig ugye maga a sátán. Mindjárt megértjük azt is, hogy miért lehet ez egy releváns üzenet.
Kettő: Magyarország jobban teljesít. Ez a hónapok óta nyomatott szlogen. Nem vagyunk jók, nem vagyunk királyak, de azért jobban teljesítünk. Visszafogott szöveg, de még így sem teljesen egyértelmű a valóságtartalma. Anélkül, hogy mélyen gazdasági témákba belemennénk, érdemes megjegyezni, hogy a növekedési adatok alapján talán igaz is lehet a fenti mondat – végül is ez valamivel jobb, mint jó ideje –, de valójában nem dübörög a gazdaság, jó, ha döcög: a Fidesznek az adott körülmények között, a kétharmados felhatalmazás birtokában sem sikerült látványos eredményeket felmutatnia. A kérdés az, hogy a választó – vegyük azt, aki a szívének kedves pártba vetett bizalmán túl is tud látni és gondolkodni – mennyire érzékeli ezt a jobban teljesítést. Erre talált ki a Fidesz valami egészen döbbenetes jó módszert.
Három, azaz rezsicsökkentés, a népek ópiuma. Egyből a lakosságot célozza, nem kell pöcsölni hosszú távú elképzelésekkel, hanem egy huszárvágással meg lehet oldani rövid távon, egy csoport (ti. a lakossági fogyasztó, más néven választópolgár) segítésével. A rezsicsökkentés propagandának tökéletes: az MSZP is csak túllicitálni tudja, lehet azt állítani, hogy az EU ezért támadja Magyarországot, rá lehet íratni a számlára, hogy önnek most azért hatszáz forinttal kevesebb a rezsi, mert a kormány ilyen kedves volt. Lehet hatalmas eredményként lobogtatni, és közben szép csendben eltávolítani az NGM oldaláról az államadósság-mérő kis cuccot, ami nem a megfelelő irányba mozog. Kellemetlen helyzetbe lehet hozni vele az ellenzéket, mert ha racionális érvekkel próbálja megcáfolni, akkor a nép ellensége, a bankárok barátja, népnyúzó kapitalista lesz; ha nem, akkor meg vagy túllicitálhatja, vagy mondhat valami alternatívát rá, ami senkit sem fog érdekelni. Ez a tökéletes kampányfogás, amíg senki nem gondol arra, hogy ha állam bácsi mondjuk kétezer forinttal kevesebbet venne ki a zsebéből adó formájában, akkor máris nem lenne szükség rá, és aláírásgyűjtést sem kellene rendezni. Az efféle rezsicsökkentés valahol a kommunizmus, a kádári nosztalgia kvintesszenciája.
Orbán Viktor például azt találta mondani péntek reggel, hogy „ez a lépés, amire – tegyük szívünkre a kezünket – még a Kádár-rendszerben sem volt példa, tehát most olyasmiről beszélünk, a rezsicsökkentésről, amire még a népbarát, magukat népbarátnak mondó kommunista kormányok sem voltak képesek. Én úgy nőttem föl, mióta az eszemet tudom, hogy minden januárban emelkedtek az árak, és ezek közül a legfájdalmasabb az energia-áremelés volt.”
Miért is történt volna rezsicsökkentés a Kádár-rendszer gazdaságának tökéletesen virtuális valóságában, ahol a rezsi már alapvetően csökkentve volt? Pontosabban: hol releváns a Kádár-rendszer gazdaságpolitikája, amikor annak – mint később megtudhatta mindenki – gyakorlatilag köze sem volt a valósághoz? Népbarát dolognak számít tudatos ön- és közámítással fenntartani egy hamis valóságot, melynek (és még pár dolognak) eredményeként most nyakig ülünk az államadósságban meg a gazdasággal kapcsolatban (is) totálisan elrontott mentális kondícióban? Népbarát-e vajon az a rendszer, mely elhiteti polgáraival, hogy semmit sem kell tennie azért, hogy jobb legyen neki?
Összefoglalva: a kommunizmus rendszerváltás közbeni esküdt ellenségei sorban vonták le a tanulságokat. Az SZDSZ hamar, 1994-ben kapcsolt, és jött rá arra, hogy a magyar nép nem kér az értelmes politikából, hanem erősen kapálózik vissza a kádári rendszer biztonságos anyaölébe, ahol nem kellett törődni semmivel, csak be kellett fogni a pofádat, ha nagy volt a zsemle, ha kicsit. Az SZDSZ be is szállt ebbe a buliba az őszintén poszt-kádári szocik mellé. A Fidesz is ekkoriban kezdte felfogni ezt a tanulságot, 2002 és 2006 tavaszán pedig saját tragédiáin keresztül tanulta meg végleg. A magyar népnek alapból ez a hamis biztonságérzet, ez az ön-elengedés, virtuális valóság kell. Vitatkozni csak Alföldi Róberten, meg egyéb szimbolikus jobb-, illetve baloldali témákon szeret. A rezsicsökkentését, vagy jóléti rendszerváltását nem adná soha, hát még a feltétel nélküli alapjövedelmet. Azt kajálná csak igazán.
