Kommentszűrés
’13 júl
20
08:01

Bánffy Miklós és a realista külpolitika művészete

Írta: dobray

banffy_miklos.jpg

„Mert nem kell azt hinni, hogy az ilyen diplomáciai eljárás rejtélyes boszorkánykonyha. Nem különbözik semmiben a borjúvásártól. Az eladó magas árat kér, a vevő alacsonyat kínál. Az eladó dícséri a borjút, a vevő pedig ócsárolja.”


Érdekel a politika művészete, a politizálás fortélyai, hogy miként kell kevergetni a politika levesét, s mikor milyen fűszerek valók bele, meg egyáltalán kit kell meghívni a partira? Akkor nem politológiai elemzéseket, de talán még nem is politikafilozófiai műveket kell elsősorban olvasni, hanem politikusok emlékiratait. Bánffy Miklós gróf és egykori külügyminiszter emlékiratait kötelezővé tenném a nemzetközi kapcsolatokkal, diplomáciával foglalkozó egyetemi szakokon és szemináriumokon.

Bánffy, a bonchidai gróf közismerten polihisztor volt: földbirtokos, politikus, író, grafikus, intendáns Kolozsváron született 1873-ban, Budapesten tanult, itt szerzett doktori címet is. Ciklusokon át országgyűlési képviselő, négy évig Kolozs megye főispánja, 1912-től 1918-ig a Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa. Bethlen miniszterelnökségének első éveiben külügyminiszter, később a Képzőművészeti Tanács elnöke. 1926-ban visszaköltözik Erdélybe, ahol az irodalmi és a közélet egyik legjelentősebb szervezője, az erdélyi református egyházkerület főgondnoka lesz, s felveszi a román állampolgárságot.

A két visszaemlékezést és egy nemzetgyűlési beszédet (s természetesen a kötelező életrajzot) magában foglaló kötet kapcsán biztatnám az olvasót, hogy álljon neki a 435 oldalas műnek. A történészek számára is nagy értéket képviselő visszaemlékezések engem elsősorban nem történelmi emlékként, kutatható szövegrégészeti vagy múzeumi darabként érdekelnek – ha csupán ennyiről volna szó, felesleges volna a kötetről recenziót írni. Sokkal inkább Bánffy kirajzolódó személyisége és komplex gondolkodása az, ami bemutatásra, követésre érdemes.

*

banffyemlekiratok_1.jpgA kötet Ferenc József halálhírével („akinek trónra léptére a legöregebb emberek sem emlékeztek, az, aki majdnem azonossá lett a magyar királyság és az osztrák-magyar monarchia fogalmával, aki a legtöbb ember előtt már nem is élő és halandó embernek, hanem el nem múló szimbólumnak látszott”) és IV. Károly király koronázásával indul – utóbbiban Bánffy feladata volt a külsőségek felőli gondoskodás, a „művészeti rendező” szerepköre.

Hogy viszonyult Bánffy, az erdélyi református a katolikus Habsburgokhoz, a kettős monarchiához? Semmiképp nem fekete-fehér módon. Ez a viszonyulás jellemző Bánffy egész gondolkodására minden mással kapcsolatban is, s megmutatja, miként lehet értékeket és érdekek érvényesítését elegánsan keverni a politikában és a politikai gondolkodásban. Mindez inkább a Huszonöt év című fejezetben kerül elő IV. Károly visszatérési kísérletei kapcsán, ahol szó esik a legitimistákról is. Bánffy gróf a Magyar Királyság Pártja alapítója volt a Tanácsköztársaság bukása után. Bánffy elítéli IV. Károly visszatérési kísérleteit, amelyekben az amúgy is nehéz helyzetben lévő magyar diplomácia Trianon óta óvatosan elért eredményeinek romba döntését látja. A gróf szerint Károly gyenge személyiség (ellenben feleségével, Zitával), és valószínűleg telebeszélték a fejét. Leteremti a legitimistákat is, akiket puszta jogászkodással vádol, felróva nekik a realitásérzék hiányát. Bánffy a bethleni álláspontra helyezkedik: szíve mélyén legitimista, de az akkori helyzetben úgy látja jobbnak, ha a királykérdést későbbi rendezésig elnapolják.

A visszaemlékezésekben itt-ott előforduló történelmi kitekintések egyikében Bánffy visszatekint a Habsburgokkal közös múltra, és igazából csak a kiegyezés utáni időszakot tartja egyértelmű sikernek. Nem fél felemlegetni az uralkodóháznak a magyar nemzettel szemben ellenséges lépéseit, mégis egyfajta mérsékelt habsburgiánus álláspont érződik ki a soraiból. Ha Angliában születik, tuti „High Church anglikán” lett volna. Bánffy egy református legitimista, aki korántsem Habsburg-rajongó, viszont Habsburg-szimpatizáns, aki megrendezi az utolsó koronázást, aztán ellenzi a visszatérési kísérleteket. Azt hiszem, az ilyen látásmód igencsak segíthet nekünk kilépni az ideologikus, sematikus gondolkodásból, és megmutathatja, milyen sokszínű, de egyben következetes tud lenni az ember.

A koronázás után a második fejezet az őszirózsás forradalomról szól. Erről a szerző egyrészt elegánsan, de ugyanakkor érezhetően zsigeri ellenszenvvel és megvetéssel ír – mintha először összevonná szemöldökét és gúnyosan megkérdezné, hogy „mi a fene folyik itt, mi ez az istentelen felfordulás”; majd megvonná a vállát és egy mozdulattal lepöccintené róla az egész forradalmat: piha! Ami miatt érdemes külön kitérni a fejezetre, az nem pusztán a forradalomellenes álláspont. Hanem az, hogy Bánffy gyerekkora óta közeli ismerőse Károlyi Mihálynak, akinél még regnálása idején is közben tud járni ezért-azért – annak ellenére, hogy világnézetileg igencsak eltávolodtak egymástól. Bánffy leírja, hogy tulajdonképpen vezetési-döntési gyakorlattal nem rendelkező hírlapírók vették át a hatalmat (csak a korábbi szakszervezeti vezetőknek volt ilyen tapasztalata), és milyen komikus módon kellett egy-egy miniszteri posztra embert keresnie Károlyinak. Epizód: amikor épp Bánffy Károlyi-személyiségrajzát olvastam, s felpillantottam a lapok közül a metróban, a szemben álló nénike épp Károlyi emlékiratait bújta. Át is futott az agyamon, hogy meg kéne nézni, mit írhatott Károlyi Bánffyról. 

*

A Habsburgokhoz lojális, ám velük szemben kritikus Bánffy igen kritikus a magyar közélet „jogászias” és Kossuth-párti gondolkodását illetően is. Kossuth Lajossal ellentétben Széchenyit, Deákot hozza fel követendő példának, szidalmazva a függetlenségpárti populizmust. A Trianonnal és a Trianont követő külpolitikával kapcsolatban pedig olyasmiket ír le, amelyek máig megfontolandóak lehetnének a számunkra.

Trianon kapcsán kifejti, hogy a románok történelmi lehetőséget szalasztottak el a magyar-román viszony konszolidálására: 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukása után felszabadítóként ünnepelte volna őket az ország, ha nem kezdenek fosztogatni és nem lekezelőek a lakossággal. Ez a lélektani pillanat azonban elmúlt. „Pedig a lélektani erők öntik el a nemzetek külpolitikáját. Az anyagi érdek eltörpül mellette.” Bánffy megjegyzi, hogy a cseh elnökkel, Masarykkal lehetett egyezkedni, és ekkoriban „Szlovenszkóban” volt a legkevesebb probléma, mert Masaryk a kisebbségvédelmi törvények szellemét is be kívánta tartani.

Bánffy azon az állásponton van a revíziót illetően, hogy ha „barátságos viszonyt akartunk valamelyik szomszéddal, ez másként el nem volt képzelhető, mint úgy, hogy irányában a »nem, nem, soha« álláspontjáról le kell mondanunk”. Ezzel kapcsolatban viszont tudta, hogy „a magyar jogászias gondolkodás nem a hasznosat fogja látni, hanem jogfeladással fog vádolni”. Ezen a ponton Bánffy történelmi kutatásba kezd, honnan is származik a jogászias gondolkodás a magyar közéletben.

Mohácsnál indít, majd dicséri az abszolút monarchiákat, amelyeket szembeállít a korábbi, középkori királyságokkal. Kifejti, hogy nyugaton nemzetállamok jöttek létre, ahol a király természetes módon igyekszik a nemzet érdekében eljárni, de ez a sokszínű Habsburg-birodalomban nem így volt, mivel nem nemzeti király volt, és a bizalom mindkét oldalról hiányzott. A kormányzat „tehetségtelen és lelkiismeretlen” magyar ügyekben, amikben mindig „idegeneké a döntő szó”. Ugyanakkor Bánffy végzetesnek találja a török hódoltsági terület vezéreinek állásfoglalását, akik nem a felszabadító oldalon találják magukat a török uralom végén, hanem maradnának a török mellett. Ez Thököly esetében még érthető, mert ő mindent a töröknek köszönhetett. Apaffy Mihály erdélyi fejedelem és kancellárja, Teleki ilyen állásfoglalása viszont már nehezebben felfogható. Jelentős erdélyi magyar seregek nem vesznek részt a törökök kiűzésében, így utána beleszólásuk sincs a kormányzásba. Ezért ekkor a magyar nemesség a rendi törvényekkel bástyázza el magát. „Az a meggyőződés, hogy az írott jog olyan szó, ami előbb vagy utóbb, de mégis mindig győzedelmeskedik, ekkor válik a magyar politikai gondolkodás sarokpillérévé. Ez a meggyőződés folyton erősbödik a XVIII. századon át. Mellette elhalványul a politikai valóságok iránti érzék.” A jogra való hivatkozás a kiegyezés kifundálóinál taktika, ám a magyar közélet ezt nem érzékeli, és a „jog győzelmét látja az erőszak felett”, nem látva azt, hogy az osztrákok miért kényszerültek bele a kiegyezésbe.

Így „az a történetírói nemzedék, amelyik 1867 után ábrázolja a magyar múltat, abba a végletbe esik, hogy mindenkit dicsőítsen, aki Bécs ellen fogott fegyvert, és hőseik bukását nem az európai erőhelyzet változásának, hanem ármány és árulásnak tulajdonítsa”. Hozzáteszi: „Még egy nagy hátránya volt a magyar politikai szellemre ennek a tanításnak. A nemzeti felkelések vezérei kivétel nélkül elbuknak. Tragikai hősök ők, nem pedig alkotók. Ennélfogva olyan irány fejlődik ki minálunk, ami közel rokonságban áll a zsidók <szenvedő Messiás> fogalmával. Ez mint vallási alap gyönyörű, de mint politikai ideál, rendkívül hátrányos. Mert nem az a példaadó és követendő, ami valami maradandót a nemzet számára kivívott, hanem az, aki vállalkozásának mártírja lett. Egyedül a balsiker viseli a népszerűség glóriáját”.

Bánffy Burgenland visszaszerzéséért fáradozik, s el is éri a soproni népszavazást. Nem harsog, óvatos, megegyezésre törekszik, de egyértelmű céljai vannak: megtenni, amit még meg lehet, menteni, ami menthető. Bethlen közeli jó barátja, bizalmasa, s ők ketten olyan módon ötvözik a fennkölt elveket és az érdekérvényesítés néha cinikus módját, olyan elegánsan és művészien, mint később például Konrad Adenauer. De Bánffy nem lép be a kormánypártba: pártonkívüli marad, s rossz szemmel nézi a kezdődő radikális térnyerést, a harsogó, népi-populista radikáljobbot. Ekkor még kedveli Horthyt, és egy eset kapcsán szerénynek is tartja, mivel „akkor még nem játszott uralkodósdit, mint később, amikor a hízelgői elhitették vele, hogy nagy államférfi és hogy mindent a legjobban tud”.

A külügyben azonban meggyűlik a baja a régi vágású, dualista gyökerű adminisztrációval, élén Kánya Kálmánnal – ők aBallplatz szellemét” (a dualista monarchia külügyminisztériuma) képviselik. Ez egy lenéző, birodalmi diplomácia, ami Bánffy szerint már a dualista monarchia idején is káros volt, mert nem barátságot épített, nem békülni akart például a balkáni nemzetekkel, hanem elidegenítette őket. De akkor legalább még volt birodalmi alapja, míg egy kis közép-európai országként már nevetséges is és minden alap nélküli, ha fennhéjázunk és packázunk a szerbekkel és más környező országokkal.

Mindeközben betekintést nyerhetünk a diplomáciai tárgyalások világába. Az egyik konferencia például csak arra jó, hogy egy-egy jelenetet később regényben lehessen felhasználni, a másik meg dugába dől és csak annyi haszon lesz belőle, hogy Bánffy megjelentet róla egy karikatúra-kötetet. Íme a külügyminiszter, akinek ugyan passzió, de véresen komolyan gondolt passzió a politika, aki a tárgyalás közben jeleneteket jegyez le, arcvonásokat skiccel fel a füzetecskéjébe. Aztán amikor belefárad az adminisztrációval való harcba, beadja lemondását és párizsi, majd török követ akar lenni, de végül inkább visszamegy Bonchidára.

*

Az Erdélyi történet szerzője életvidám, melankolikus felsőbbrendűséggel, nagyvonalúsággal kezeli kora vitáit, ellentéteit, a politikát; de nem bűzlik neki a politikai cselekvés világa, s nem leereszkedő az emberekkel. Pályájából megtanulható: miért nem probléma, ha a politikai osztály újratermeli magát (bár természetesen a társadalmi mobilitás pozitív dolog). A pálya szinte öröklődik: aki beleszületik a politikába, amiben rokonai, gyerekkori ismerősei vesznek részt, az úgy beletanul mindebbe, mint a szászcsávási cigányzenész gyereke a hegedűbe; s ha nem profi politikus, hanem földbirtokos arisztokrata, akkor még csak nem is kell mindenáron ragaszkodnia a politikai szerepekhez. Ha kitelt az ideje, van hova visszatérni. Emellett az is megtanulható tőle: nem érdemes frissen vágott bozótot vinni a bozótharcba – főleg, ha nincs bozót. A jogászias gondolkodás kritikáját pedig egy merészebb párhuzammal nyugodtan alkalmazhatnánk a doktriner emberijogi gondolkodásra. 

Bánffy Miklós spontán módon, természetesen ötvözte az értelmiségi és a politikus szerepét: nem vált el számára a kettő, hanem egy és azonos „közéleti emberben” egyesült. Így a Jászi Oszkár-féle, a mai szárszói értelmiséget átható „kint is vagyok, bent is vagyok”, pártpolitizáló független értelmiségi skizofrén szerepe is távol állt tőle. Nem finnyásan állt a politikához, nem sugdosott a fejedelem fülébe, nem volt tanácsadó cége, hanem amikor politikai szerepe volt, akkor ezt felvállalta, és a politika szabályainak megfelelően cselekedett – mégis megértően és nagyvonalúan, de célját sosem tévesztve szem elől.

Dicsérendő maga a Helikon-kötet is, mint materiális tárgy: vastagsága még kezelhető, ám könnyű papírra nyomtatott, szellős a szedése, és elegáns a borító. Szépen mutat a polcon, főleg az ugyanilyen stílben kiadott Erdély-trilógia mellett. És még jobban mutatnának együtt egy Bánffy-összes novella kötettel.

*

korunkkastely.jpgS ha már Bánffy és Bonchida: a Kolozsváron szerkesztett Korunk folyóirat 2013/6-os, júniusi száma az erdélyi kastélyfelújításokról szól. Épített örökség vagy önkényuralmi jelkép a kastély? – amint a webkastély-versenyekről szóló cikkében kérdezi Balázsi-Pál Előd. Mit lehet kezdeni olyan épületekkel, amelyek elvesztették eredeti funkciójukat, gazdasági alapjukat, sokukat pedig széthordták, lerohadtak, legrosszabb esetben pedig a kommunista állam „újíttatta fel”, némelyiket a felismerhetetlenségig? Mi maradt meg? Mit mentünk, miért és kinek? Mit tartogat a jövő a kastélyoknak Erdélyben? Ezeket a kérdéseket feszegeti Kovács András és Hegedüs Csilla tanulmánya. Soós Móni a miklósvári kastélyturizmusról ír, Wilhelm Sándor egy érmelléki, konkrétan a székelyhídi kastélyét kálváriáját skicceli fel. Erdődi Tamás a partiumi kastélyok sorsáról értekezik; Guttmann Szabolcs műépítészt a szakmai háttér nélkülözhetetlenségéről kérdezik a felújítások során (ami elkél, a kommunista állam álreneszánsz ablakkereteit elnézve); Mikes Zsigmondot és feleségét, Vályi Zsuzsannát pedig az uzoni Béldi-Mikes-kastélyba való visszatérésről és a családról faggatják. Mikes kifejti, hogy szerinte az arisztokrata címeknek csak addig volt valós jelentéstartalmuk, míg azok kifejezték az uralkodóhoz való viszonyt. Az ő esetükben így már századok óta nincs gyakorlati értelme a grófi címnek, mivel nem igazán vállalt a család hivatalt a Habsburg-udvarban, így a cím csak „emlékeztető”. Azonban „nem így a nemesség, amit egész egyszerűen ápolni kell, nem csak a főnemeseknek, hanem mindenkinek, aki nemesi levéllel rendelkezik. Valóban úgy gondolom, hogy kötelez, vagy kellene köteleznie”.

Mikes Zsigmondhoz hasonlóan számos egykori erdélyi arisztokrata próbál életet lehelni egykori kastélyaiba, birtokaiba. A román állam rájuk sózza felújítás nélkül mindazt, amit előtte évtizedekig lerabolt, a birtokokat viszont úgy szolgáltatja vissza, mintha húznák a fogát. De legalább visszaadják – nem úgy, mint itthon, ahol kárpótlási jegyet osztogatnak rá. Ha figyelünk az erdélyi kastélysorsokra, izgalmas próbálkozásoknak lehetünk szemtanúi. 

*

Bánffy Miklós: Egy erdélyi gróf emlékiratai. Emlékeimből; Huszonöt év. Helikon, 2013

Korunk, III. évfolyam, 2013/6, június: Erdélyi kastélyok új szerepkörben

Címkék: politika közélet történelem elit kastély arisztokrácia Erdély Monarchia Bánffy Miklós

A bejegyzés trackback címe:

https://mandiner.blog.hu/api/trackback/id/tr795406192

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2013.07.21. 11:00:06

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

S=klogW 2013.07.20. 09:26:09

nem sok értelmét látom az ilyesminek: a holnap a mából épül, a tegnapnak legfeljebb tanulsága van. i demand realpolitik anakronisztikus szentimentális nosztalgia helyett!

Urfang 2013.07.20. 13:49:39

@S=klogW:

Ebben egyet értek, bár ha megnézem ezt a pacékot és utána megnézem ahogy Szijjártó körbe dzsemborizza a Földet, ami után ötödével esik vissza a keleti export, miközben ő a keleti nyitás történelmi sikeréről hadovál, akkor bennem is feltámad némi nosztalgia :)

Urfang 2013.07.20. 13:53:37

Vagy ha azt látom, hogy realista külpolitika helyett Orbán európai gyarmatosítókról, szabadságharcról, brüsszelmoszkváról, meg újabban már Birodalomról és egyéb nyalánkságokról hadovál, akkor én is azt kívánom hogy bárcsak maradt volna ilyen régivágású konzervatívokból nekünk is, ezek helyett a nemzeti szalaggal elcsúfított ősbolsevikek helyett.

bbjnick · http://bbjnick.blog.hu 2013.07.20. 14:33:55

@dobray:

Ez az a könyv, amit Kerényi is ki szeretett volna adni a Nemzeti Könyvtárban, de jogi hercehurcák miatt nem tehette meg?:-)

bbjnick · http://bbjnick.blog.hu 2013.07.20. 14:37:57

@S=klogW:

„… minden, ami valóban van, az elmúlt már, s (…) egyedül az van, ami valóban elmúlt. Aki ragaszkodni akar ahhoz, hogy az emberiség múltjának nincsen már tulajdonképpeni életértéke, hanem csupán figyelmeztetés vagy tanítás szempontjából hasznos a jövő számára – mert hiszen a múlt nem tud valóban cselekedni –, annak vállalnia kell azt is, hogy saját életét is a mai napig, sőt előre, az utolsó pillanatig megtagadja, mint értéktelent. Aki megérti azt, hogy a kultúra formát adás, az belátja azt is, hogy a legmagasabb formák, amelyeket megismerni az emberi szellemnek megadatott, pszichológiai értelemben mindig (…) menekülés – a jelentől – voltak.” (Johan Huizinga: Amerikai szellem)

S=klogW 2013.07.20. 14:51:49

@bbjnick:

"Aki ragaszkodni akar ahhoz, hogy az emberiség múltjának nincsen már tulajdonképpeni életértéke, hanem csupán figyelmeztetés vagy tanítás szempontjából hasznos a jövő számára – mert hiszen a múlt nem tud valóban cselekedni –, annak vállalnia kell azt is, hogy saját életét is a mai napig, sőt előre, az utolsó pillanatig megtagadja"

Ezzel nem értek egyet: nincs logikai/ok-okoztai kapcsolat a megtagadás felé.

S=klogW 2013.07.20. 15:00:13

@bbjnick: @S=klogW:

a legtöbb ami következik/levezethető a "csupán figyelmeztetés vagy tanítás szempontjából hasznos a jövő számára" hozzállásból, annak _alapvetően szükséges_ lehetősége, hogy levetni lehessen a múltat:

ha nem lehet elvetni a múltat, akkor nem lehet változ(tat)ni sem - akkor nem lehet jobbnak lenni mint tegnap voltam

bbjnick · http://bbjnick.blog.hu 2013.07.20. 15:42:29

@S=klogW:

No, ebből egy hosszú és parttalan vita is lehetne, amibe én nem mennék bele, helyette ajánlanám magának, mint címzetes áldokinak, hogy próbáljon meg párhuzamot vonni a történelem és egy személy kórismé.-je között!

A keresztények számára a történelem üdvtörténet, egy hosszú és korántsem egyenletes vonalú út a Bűnbeeséstől az Utolsó Ítéletig --- ebben ne volna életértéke egy-egy múltbéli eseménynek?!

S=klogW 2013.07.20. 16:00:04

@bbjnick: én pedig azt kérném, hogy az elvetni a múltat nehogy összetévessze a "múltat eltörölni"-vel: mást jelent a két ige

SontPent 2013.07.20. 19:01:45

Végre egy jó, tanulságos poszt a mandineren.

bbjnick · http://bbjnick.blog.hu 2013.07.21. 01:35:39

@S=klogW:

Ilyet tennék? Mégis, hol látja ennek nyomát?

S=klogW 2013.07.21. 07:38:11

@bbjnick: inkább csak a biztonság kedvéért, profilaktikusan jegyeztem meg

Hobergant 2013.07.21. 11:31:35

Naftalinszag nélkül talán jobb lenne..

Hobergant 2013.07.21. 11:35:47

"...mintha először összevonná szemöldökét és gúnyosan megkérdezné, hogy „mi a fene folyik itt, mi ez az istentelen felfordulás”"

felfordulás általában akkor van, ha a politikai "elit" éveken át teljesen elszakad a valóságtól és elront mindent. Akkoriban is ez történt, sajnos.

dobray · http://mandiner.blog.hu/ 2013.07.21. 18:03:52

@bbjnick: ha jól tudom, az Márai volt, de elképzelhető, hogy a Helikon által tavaly kiadott, Bánffy-féle Erdély-trilógia is ilyen, tekintve van jogi örökös. :) (Ráadásul az szép kiadvány, ellenben a nemzeti könyvtár ötlettelen izéivel.)

Nemzetstratégia · http://nemzetstrategia.blog.hu 2013.07.22. 00:42:01

Most hogy visszasüllyedünk a feudalizmusba , szintén kellenek ehhez hasonló új grófok-bárok-földesurak, amelyek felé a paraszt-jobbágy-alattvalók orcájukat fordíthatják.

Őrvidék elvesztésében az egyik legközvetlenebbül felelős Bánffy Miklós, ez ma már teljességgel vitathatatlan történelmi tény. A szerző is jobban tette volna, ha legalább a témával foglalkozó szakirodalom egy részét átnézi, ahelyett hogy őskomcsi módjára Rákosi vagy Sztálin helyett Bánffyról ír undorítóan csöpögős, hányingerkeltő sorokat.

Ez a baj a mai népszerűsítő irodalommal: még élnek benne a sztálinista reflexek, melyek csak azt várják, mikor kell a megfelelő hátsó fertályt kellő fényességűre tisztítani. A 80-as évek elején születettekre jellemző, akiknek életükben nem nyílott alkalmuk normális ismertető irodalommal találkozni, marad a hulladék, amiből vagy megtanulja, vagy maga is ahhoz lesz hasonlatos.

Link elek 2013.07.22. 06:28:42

Tanulni olyantol erdemes,a ki eredmenyeket ert el.
A magyar kulpolirikanak egyetlen eredmenye sem volt az elmult 500 évben.

S=klogW 2013.07.22. 07:44:39

@Link elek:

A kiegyezés és trianon közötti 50 évre tekintve az látszik, hogy Magyarország súlyos mulasztást követett el azzal, hogy nem akarta felismerni, hgy nemzetiségei ugyanolyan nemzeti öntudatra ébredésen mentek/mennek (részben a magyar példát látva) keresztül, mint maga a magyarság. Nem akarta felismerni azt sem, hogy ezzel a Magyar Királyságot összetartó hungarus tudat kiüresedett illetve összekeverte a hungarus tudatot a magyar tudattal mikor magyarosítással próbálta megerősíteni a társadalmi kohéziót - így épp ellentétes hatást ért el.

A kiegyezés után kellett volna a Magyar Királyság föderatív átalakításában gondolkodni nem a versaille-i béketárgyalások idején. Azonban valószínű még ez sem sokat segített volna Trianon elkerülésében: A legjobb megoldás a tisztán vagy szinte tisztán nemzetiségek által lakott határmenti területektől való megválás jelentette volna, így a trianoninál kisebb területi veszteséggel jóval egységesebb lakosságú Magyar királyság született volna és OMM helyett nem a magyar királyság, hanem birodalmi szinten valósulhatott volna meg föderatív berendezkedés: osztrák, magyar, cseh, szlovák, horvát föderációként.

Ha a nemzetiségekkel szembeni gyanakvás és a múltban élés helyett a magyar politikai elit valóban a magyar nemzet érdekét tekinti, 1867 után a fenti lépésével talán az egész 1. vh-t megelőzhette volna.

Persze Erdély kérdése továbbra is problémás lett volna, de ha a szláv népeknek idejekorán elég önállóságot biztosítunk s ennek keretében megfelelő szerződéseket kötünk velük, ezzel megőrizve velük a békét, a betelepült (és betelepített - ó ti ostoba szent istváni intelmek a sokajkú népről!!!) románokat ki lehetett volna szorítani.

gyalog.galopp 2013.07.22. 08:25:10

@Nemzetstratégia:
Kárpátalja, felvidék, vajdaság, erdély, gondolom ezeknek is megvan a személyi felelősük.
Esetleg, ha valami konkrétumot tudnál mondani, csak , hogy ne haljunk meg hülyén.

Nemzetstratégia · http://nemzetstrategia.blog.hu 2013.07.22. 14:18:49

@gyalog.galopp: Reális esély volt, Velencében több szakértők kellett volna belevinni, és akkor egész Őrvidéket is megnépszavaztathatták volna, az volt a baj, hogy Velencében is inkább az úri-muri ment, mint a magyar érdekekért való élet-halál küzdelem.

Egy államférfi attól államférfi, hogy a kétséges pillanatokban szilárdan tudja tartani a kormány rúdját. Ha erre képtelen és a folyamatos lefelé alkuvást választja, akkor az Őrvidék esete jön létre: Az eredeti töredékét sikerül megtartani.

@S=klogW: Ha rajtam múlna, minden egyes év elején (vagy végén, lényeg hogy évente egyszer) általános fogalmazásba adnám minden történelmet tanuló magyar diáknak, hogy amennyiben visszamehetne időgéppel megváltoztatni a múltat, melyik évszázadba menne vissza, mit vinne magával (mondjuk 3 tetszőlegesen kiválasztott tárgy, nem több mint 20 kiló összesen, esetleg 1 vagy két barátját is vihetné). mondjuk 1-4 A4-es oldal, nem lenne osztályozva, (vagy csak a helyesírás-jeggyel lenne csak osztályozva, részletkérdés), mondjuk 2x45 perc, előtte egy héttel már be lehet harangozni.

Esetünkben a probléma korábbról datálódik. 1867, sőt 1848 is már túl késő volt. Túl nagy volt a nemzetiségek aránya bizonyos régiókban. Tehát a legközelebbi megoldás vissza az időben a török kiűzése után, a hegyaljai felkelés idejére illetve a Rákóczi-szabadságharc idejére nyúlik. Akkor nyílott utoljára történelmi lehetőség, hogy a magyarság nemzetállamot csináljon. Meg ugye akkor nem kellett két császárság (orosz, osztrák) ellen küzdeni, mint '48-ban.
Engem most az érdekel, hogyha mondjuk 1697-be mennél vissza, mit kéne szerinted csinálni. Avagy: mit csinálnál másképpen, mint Rákóczi.

közösperonos átszállás 2013.07.22. 16:48:21

@Nemzetstratégia: "Akkor nyílott utoljára történelmi lehetőség, hogy a magyarság nemzetállamot csináljon."

Csak hát akkor még nemigen lehetett, mert a nemzetállam akkor még ki se volt találva.

Nemzetstratégia · http://nemzetstrategia.blog.hu 2013.07.22. 17:29:26

@közösperonos átszállás: Ez valóban így van, de ezt sosem vitattam. Ez úgy is lehet érteni, hogy _hosszú_távon_ lehetőség nyílott volna egy önálló magyar nemzetállamiságra, vagyis amikor eljön az idő, XIX. század, akkor készen állni rá egy független, önálló Magyarországgal, egy soknyelvű és soknemzetiségű birodalomba tagolt függés helyett.

közösperonos átszállás 2013.07.23. 08:22:29

@Nemzetstratégia: Csakhogy ez már tényleg a "ha a nagymamámnak kereke lett volna" gondolatmenet. Reálisan '48 előtt ezért a célért nem léphetett senki, mert maga a cél volt korszakidegen; ilyet elvárni valójában csak '67 után reális (vagy '48-'49-ben, de akkor valami olyasmi is történt, vagy legalábbis történt olyasmi is).

Amúgy én is valami hasonlóra jutottam, mint te (írtam is már ide egyszer), addig adhattuk volna fel kedvünk szerint a területeket, amíg mi diktáltunk, de akkor meg ki tenne ilyet? Nézd meg, Károlyi mit kap a "hazaárulásért", és képzeld el, mit kapna az, aki látható külső kényszer nélkül mondott volna le területekről...

közösperonos átszállás 2013.07.23. 08:27:48

@közösperonos átszállás: További érdekes gondolatkísérlet lehet a máig továbbvinni a ténylegesen etnikai alapon, esetleg nekünk annál is valamivel kedvezőbben meghúzott határokat máig. Például egy német miniállam (fél-egymillió lakossal) a Temesközben milyen sebességgel néptelenedne el '90 után? (Nincs okunk feltételezni, hogy a Kárpát-medencei államok határai bármennyire is feltartóztatták volna a Szovjetuniót.) A Magyarországhoz tartozó Erdély (vagy csak Észak-Erdély) mennyire cigányosodna el most? (Szerintem jóval inkább, mint most Szabolcs...) Persze nyilván ez csak játék. :-)

Illyés Edith 2013.07.23. 11:09:14

Tehetséges ember volt, a párhuzam a magyar nacionalizmus és a zsidó választottnép-elmélet között például egészen figyelemre méltó.

De a tehetség sajnos nem párosult gerincességgel: regnumportal.hu/node/791

S=klogW 2013.07.23. 11:35:14

@Illyés Edith: Egészen figyelemre méltóan téves (méretes csúsztatás) az európai nacionalizmusok és a cionizmus párhuzamba állítása.

gyalog.galopp 2013.07.23. 11:40:32

@Illyés Edith:

Töröm a fejem, de nem ugrik be egyetlen gerinces ember sem, aki tehetséges politikus lett volna.

S=klogW 2013.07.23. 11:43:11

@gyalog.galopp: volt egyszer egy széchenyink

gyalog.galopp 2013.07.23. 11:50:22

@S=klogW:

Hallottam róla. Mint ember gerinces és tehetséges, de a politikai pályafutása szerinted ?

Illyés Edith 2013.07.23. 11:52:06

@gyalog.galopp: A XVIII-XIX. században még akadt néhány. Akkor még lehetett tisztességesen is érvényesülni. Romlik a világ.

gyalog.galopp 2013.07.23. 15:23:31

@Illyés Edith:

A politika a céljaiban lehet tisztességes, lehet tisztességtelen, de a módszerei mindig áthágják vagy inkább meghágják az írott és íratlan szabályokat.