„Mert nem kell azt hinni, hogy az ilyen diplomáciai eljárás rejtélyes boszorkánykonyha. Nem különbözik semmiben a borjúvásártól. Az eladó magas árat kér, a vevő alacsonyat kínál. Az eladó dícséri a borjút, a vevő pedig ócsárolja.”

Érdekel a politika művészete, a politizálás fortélyai, hogy miként kell kevergetni a politika levesét, s mikor milyen fűszerek valók bele, meg egyáltalán kit kell meghívni a partira? Akkor nem politológiai elemzéseket, de talán még nem is politikafilozófiai műveket kell elsősorban olvasni, hanem politikusok emlékiratait. Bánffy Miklós gróf és egykori külügyminiszter emlékiratait kötelezővé tenném a nemzetközi kapcsolatokkal, diplomáciával foglalkozó egyetemi szakokon és szemináriumokon.

Bánffy, a bonchidai gróf közismerten polihisztor volt: földbirtokos, politikus, író, grafikus, intendáns Kolozsváron született 1873-ban, Budapesten tanult, itt szerzett doktori címet is. Ciklusokon át országgyűlési képviselő, négy évig Kolozs megye főispánja, 1912-től 1918-ig a Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa. Bethlen miniszterelnökségének első éveiben külügyminiszter, később a Képzőművészeti Tanács elnöke. 1926-ban visszaköltözik Erdélybe, ahol az irodalmi és a közélet egyik legjelentősebb szervezője, az erdélyi református egyházkerület főgondnoka lesz, s felveszi a román állampolgárságot.

A két visszaemlékezést és egy nemzetgyűlési beszédet (s természetesen a kötelező életrajzot) magában foglaló kötet kapcsán biztatnám az olvasót, hogy álljon neki a 435 oldalas műnek. A történészek számára is nagy értéket képviselő visszaemlékezések engem elsősorban nem történelmi emlékként, kutatható szövegrégészeti vagy múzeumi darabként érdekelnek – ha csupán ennyiről volna szó, felesleges volna a kötetről recenziót írni. Sokkal inkább Bánffy kirajzolódó személyisége és komplex gondolkodása az, ami bemutatásra, követésre érdemes.

*

A kötet Ferenc József halálhírével („akinek trónra léptére a legöregebb emberek sem emlékeztek, az, aki majdnem azonossá lett a magyar királyság és az osztrák-magyar monarchia fogalmával, aki a legtöbb ember előtt már nem is élő és halandó embernek, hanem el nem múló szimbólumnak látszott”) és IV. Károly király koronázásával indul – utóbbiban Bánffy feladata volt a külsőségek felőli gondoskodás, a „művészeti rendező” szerepköre.

Hogy viszonyult Bánffy, az erdélyi református a katolikus Habsburgokhoz, a kettős monarchiához? Semmiképp nem fekete-fehér módon. Ez a viszonyulás jellemző Bánffy egész gondolkodására minden mással kapcsolatban is, s megmutatja, miként lehet értékeket és érdekek érvényesítését elegánsan keverni a politikában és a politikai gondolkodásban. Mindez inkább a Huszonöt év című fejezetben kerül elő IV. Károly visszatérési kísérletei kapcsán, ahol szó esik a legitimistákról is. Bánffy gróf a Magyar Királyság Pártja alapítója volt a Tanácsköztársaság bukása után. Bánffy elítéli IV. Károly visszatérési kísérleteit, amelyekben az amúgy is nehéz helyzetben lévő magyar diplomácia Trianon óta óvatosan elért eredményeinek romba döntését látja. A gróf szerint Károly gyenge személyiség (ellenben feleségével, Zitával), és valószínűleg telebeszélték a fejét. Leteremti a legitimistákat is, akiket puszta jogászkodással vádol, felróva nekik a realitásérzék hiányát. Bánffy a bethleni álláspontra helyezkedik: szíve mélyén legitimista, de az akkori helyzetben úgy látja jobbnak, ha a királykérdést későbbi rendezésig elnapolják.

A visszaemlékezésekben itt-ott előforduló történelmi kitekintések egyikében Bánffy visszatekint a Habsburgokkal közös múltra, és igazából csak a kiegyezés utáni időszakot tartja egyértelmű sikernek. Nem fél felemlegetni az uralkodóháznak a magyar nemzettel szemben ellenséges lépéseit, mégis egyfajta mérsékelt habsburgiánus álláspont érződik ki a soraiból. Ha Angliában születik, tuti „High Church anglikán” lett volna. Bánffy egy református legitimista, aki korántsem Habsburg-rajongó, viszont Habsburg-szimpatizáns, aki megrendezi az utolsó koronázást, aztán ellenzi a visszatérési kísérleteket. Azt hiszem, az ilyen látásmód igencsak segíthet nekünk kilépni az ideologikus, sematikus gondolkodásból, és megmutathatja, milyen sokszínű, de egyben következetes tud lenni az ember.

A koronázás után a második fejezet az őszirózsás forradalomról szól. Erről a szerző egyrészt elegánsan, de ugyanakkor érezhetően zsigeri ellenszenvvel és megvetéssel ír – mintha először összevonná szemöldökét és gúnyosan megkérdezné, hogy „mi a fene folyik itt, mi ez az istentelen felfordulás”; majd megvonná a vállát és egy mozdulattal lepöccintené róla az egész forradalmat: piha! Ami miatt érdemes külön kitérni a fejezetre, az nem pusztán a forradalomellenes álláspont. Hanem az, hogy Bánffy gyerekkora óta közeli ismerőse Károlyi Mihálynak, akinél még regnálása idején is közben tud járni ezért-azért – annak ellenére, hogy világnézetileg igencsak eltávolodtak egymástól. Bánffy leírja, hogy tulajdonképpen vezetési-döntési gyakorlattal nem rendelkező hírlapírók vették át a hatalmat (csak a korábbi szakszervezeti vezetőknek volt ilyen tapasztalata), és milyen komikus módon kellett egy-egy miniszteri posztra embert keresnie Károlyinak. Epizód: amikor épp Bánffy Károlyi-személyiségrajzát olvastam, s felpillantottam a lapok közül a metróban, a szemben álló nénike épp Károlyi emlékiratait bújta. Át is futott az agyamon, hogy meg kéne nézni, mit írhatott Károlyi Bánffyról. 

*

A Habsburgokhoz lojális, ám velük szemben kritikus Bánffy igen kritikus a magyar közélet „jogászias” és Kossuth-párti gondolkodását illetően is. Kossuth Lajossal ellentétben Széchenyit, Deákot hozza fel követendő példának, szidalmazva a függetlenségpárti populizmust. A Trianonnal és a Trianont követő külpolitikával kapcsolatban pedig olyasmiket ír le, amelyek máig megfontolandóak lehetnének a számunkra.

Trianon kapcsán kifejti, hogy a románok történelmi lehetőséget szalasztottak el a magyar-román viszony konszolidálására: 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukása után felszabadítóként ünnepelte volna őket az ország, ha nem kezdenek fosztogatni és nem lekezelőek a lakossággal. Ez a lélektani pillanat azonban elmúlt. „Pedig a lélektani erők öntik el a nemzetek külpolitikáját. Az anyagi érdek eltörpül mellette.” Bánffy megjegyzi, hogy a cseh elnökkel, Masarykkal lehetett egyezkedni, és ekkoriban „Szlovenszkóban” volt a legkevesebb probléma, mert Masaryk a kisebbségvédelmi törvények szellemét is be kívánta tartani.

Bánffy azon az állásponton van a revíziót illetően, hogy ha „barátságos viszonyt akartunk valamelyik szomszéddal, ez másként el nem volt képzelhető, mint úgy, hogy irányában a »nem, nem, soha« álláspontjáról le kell mondanunk”. Ezzel kapcsolatban viszont tudta, hogy „a magyar jogászias gondolkodás nem a hasznosat fogja látni, hanem jogfeladással fog vádolni”. Ezen a ponton Bánffy történelmi kutatásba kezd, honnan is származik a jogászias gondolkodás a magyar közéletben.

Mohácsnál indít, majd dicséri az abszolút monarchiákat, amelyeket szembeállít a korábbi, középkori királyságokkal. Kifejti, hogy nyugaton nemzetállamok jöttek létre, ahol a király természetes módon igyekszik a nemzet érdekében eljárni, de ez a sokszínű Habsburg-birodalomban nem így volt, mivel nem nemzeti király volt, és a bizalom mindkét oldalról hiányzott. A kormányzat „tehetségtelen és lelkiismeretlen” magyar ügyekben, amikben mindig „idegeneké a döntő szó”. Ugyanakkor Bánffy végzetesnek találja a török hódoltsági terület vezéreinek állásfoglalását, akik nem a felszabadító oldalon találják magukat a török uralom végén, hanem maradnának a török mellett. Ez Thököly esetében még érthető, mert ő mindent a töröknek köszönhetett. Apaffy Mihály erdélyi fejedelem és kancellárja, Teleki ilyen állásfoglalása viszont már nehezebben felfogható. Jelentős erdélyi magyar seregek nem vesznek részt a törökök kiűzésében, így utána beleszólásuk sincs a kormányzásba. Ezért ekkor a magyar nemesség a rendi törvényekkel bástyázza el magát. „Az a meggyőződés, hogy az írott jog olyan szó, ami előbb vagy utóbb, de mégis mindig győzedelmeskedik, ekkor válik a magyar politikai gondolkodás sarokpillérévé. Ez a meggyőződés folyton erősbödik a XVIII. századon át. Mellette elhalványul a politikai valóságok iránti érzék.” A jogra való hivatkozás a kiegyezés kifundálóinál taktika, ám a magyar közélet ezt nem érzékeli, és a „jog győzelmét látja az erőszak felett”, nem látva azt, hogy az osztrákok miért kényszerültek bele a kiegyezésbe.

Így „az a történetírói nemzedék, amelyik 1867 után ábrázolja a magyar múltat, abba a végletbe esik, hogy mindenkit dicsőítsen, aki Bécs ellen fogott fegyvert, és hőseik bukását nem az európai erőhelyzet változásának, hanem ármány és árulásnak tulajdonítsa”. Hozzáteszi: „Még egy nagy hátránya volt a magyar politikai szellemre ennek a tanításnak. A nemzeti felkelések vezérei kivétel nélkül elbuknak. Tragikai hősök ők, nem pedig alkotók. Ennélfogva olyan irány fejlődik ki minálunk, ami közel rokonságban áll a zsidók <szenvedő Messiás> fogalmával. Ez mint vallási alap gyönyörű, de mint politikai ideál, rendkívül hátrányos. Mert nem az a példaadó és követendő, ami valami maradandót a nemzet számára kivívott, hanem az, aki vállalkozásának mártírja lett. Egyedül a balsiker viseli a népszerűség glóriáját”.

Bánffy Burgenland visszaszerzéséért fáradozik, s el is éri a soproni népszavazást. Nem harsog, óvatos, megegyezésre törekszik, de egyértelmű céljai vannak: megtenni, amit még meg lehet, menteni, ami menthető. Bethlen közeli jó barátja, bizalmasa, s ők ketten olyan módon ötvözik a fennkölt elveket és az érdekérvényesítés néha cinikus módját, olyan elegánsan és művészien, mint később például Konrad Adenauer. De Bánffy nem lép be a kormánypártba: pártonkívüli marad, s rossz szemmel nézi a kezdődő radikális térnyerést, a harsogó, népi-populista radikáljobbot. Ekkor még kedveli Horthyt, és egy eset kapcsán szerénynek is tartja, mivel „akkor még nem játszott uralkodósdit, mint később, amikor a hízelgői elhitették vele, hogy nagy államférfi és hogy mindent a legjobban tud”.

A külügyben azonban meggyűlik a baja a régi vágású, dualista gyökerű adminisztrációval, élén Kánya Kálmánnal – ők a „Ballplatz szellemét” (a dualista monarchia külügyminisztériuma) képviselik. Ez egy lenéző, birodalmi diplomácia, ami Bánffy szerint már a dualista monarchia idején is káros volt, mert nem barátságot épített, nem békülni akart például a balkáni nemzetekkel, hanem elidegenítette őket. De akkor legalább még volt birodalmi alapja, míg egy kis közép-európai országként már nevetséges is és minden alap nélküli, ha fennhéjázunk és packázunk a szerbekkel és más környező országokkal.

Mindeközben betekintést nyerhetünk a diplomáciai tárgyalások világába. Az egyik konferencia például csak arra jó, hogy egy-egy jelenetet később regényben lehessen felhasználni, a másik meg dugába dől és csak annyi haszon lesz belőle, hogy Bánffy megjelentet róla egy karikatúra-kötetet. Íme a külügyminiszter, akinek ugyan passzió, de véresen komolyan gondolt passzió a politika, aki a tárgyalás közben jeleneteket jegyez le, arcvonásokat skiccel fel a füzetecskéjébe. Aztán amikor belefárad az adminisztrációval való harcba, beadja lemondását és párizsi, majd török követ akar lenni, de végül inkább visszamegy Bonchidára.

*

Az Erdélyi történet szerzője életvidám, melankolikus felsőbbrendűséggel, nagyvonalúsággal kezeli kora vitáit, ellentéteit, a politikát; de nem bűzlik neki a politikai cselekvés világa, s nem leereszkedő az emberekkel. Pályájából megtanulható: miért nem probléma, ha a politikai osztály újratermeli magát (bár természetesen a társadalmi mobilitás pozitív dolog). A pálya szinte öröklődik: aki beleszületik a politikába, amiben rokonai, gyerekkori ismerősei vesznek részt, az úgy beletanul mindebbe, mint a szászcsávási cigányzenész gyereke a hegedűbe; s ha nem profi politikus, hanem földbirtokos arisztokrata, akkor még csak nem is kell mindenáron ragaszkodnia a politikai szerepekhez. Ha kitelt az ideje, van hova visszatérni. Emellett az is megtanulható tőle: nem érdemes frissen vágott bozótot vinni a bozótharcba – főleg, ha nincs bozót. A jogászias gondolkodás kritikáját pedig egy merészebb párhuzammal nyugodtan alkalmazhatnánk a doktriner emberijogi gondolkodásra. 

Bánffy Miklós spontán módon, természetesen ötvözte az értelmiségi és a politikus szerepét: nem vált el számára a kettő, hanem egy és azonos „közéleti emberben” egyesült. Így a Jászi Oszkár-féle, a mai szárszói értelmiséget átható „kint is vagyok, bent is vagyok”, pártpolitizáló független értelmiségi skizofrén szerepe is távol állt tőle. Nem finnyásan állt a politikához, nem sugdosott a fejedelem fülébe, nem volt tanácsadó cége, hanem amikor politikai szerepe volt, akkor ezt felvállalta, és a politika szabályainak megfelelően cselekedett – mégis megértően és nagyvonalúan, de célját sosem tévesztve szem elől.

Dicsérendő maga a Helikon-kötet is, mint materiális tárgy: vastagsága még kezelhető, ám könnyű papírra nyomtatott, szellős a szedése, és elegáns a borító. Szépen mutat a polcon, főleg az ugyanilyen stílben kiadott Erdély-trilógia mellett. És még jobban mutatnának együtt egy Bánffy-összes novella kötettel.

*

S ha már Bánffy és Bonchida: a Kolozsváron szerkesztett Korunk folyóirat 2013/6-os, júniusi száma az erdélyi kastélyfelújításokról szól. Épített örökség vagy önkényuralmi jelkép a kastély? – amint a webkastély-versenyekről szóló cikkében kérdezi Balázsi-Pál Előd. Mit lehet kezdeni olyan épületekkel, amelyek elvesztették eredeti funkciójukat, gazdasági alapjukat, sokukat pedig széthordták, lerohadtak, legrosszabb esetben pedig a kommunista állam „újíttatta fel”, némelyiket a felismerhetetlenségig? Mi maradt meg? Mit mentünk, miért és kinek? Mit tartogat a jövő a kastélyoknak Erdélyben? Ezeket a kérdéseket feszegeti Kovács András és Hegedüs Csilla tanulmánya. Soós Móni a miklósvári kastélyturizmusról ír, Wilhelm Sándor egy érmelléki, konkrétan a székelyhídi kastélyét kálváriáját skicceli fel. Erdődi Tamás a partiumi kastélyok sorsáról értekezik; Guttmann Szabolcs műépítészt a szakmai háttér nélkülözhetetlenségéről kérdezik a felújítások során (ami elkél, a kommunista állam álreneszánsz ablakkereteit elnézve); Mikes Zsigmondot és feleségét, Vályi Zsuzsannát pedig az uzoni Béldi-Mikes-kastélyba való visszatérésről és a családról faggatják. Mikes kifejti, hogy szerinte az arisztokrata címeknek csak addig volt valós jelentéstartalmuk, míg azok kifejezték az uralkodóhoz való viszonyt. Az ő esetükben így már századok óta nincs gyakorlati értelme a grófi címnek, mivel nem igazán vállalt a család hivatalt a Habsburg-udvarban, így a cím csak „emlékeztető”. Azonban „nem így a nemesség, amit egész egyszerűen ápolni kell, nem csak a főnemeseknek, hanem mindenkinek, aki nemesi levéllel rendelkezik. Valóban úgy gondolom, hogy kötelez, vagy kellene köteleznie”.

Mikes Zsigmondhoz hasonlóan számos egykori erdélyi arisztokrata próbál életet lehelni egykori kastélyaiba, birtokaiba. A román állam rájuk sózza felújítás nélkül mindazt, amit előtte évtizedekig lerabolt, a birtokokat viszont úgy szolgáltatja vissza, mintha húznák a fogát. De legalább visszaadják – nem úgy, mint itthon, ahol kárpótlási jegyet osztogatnak rá. Ha figyelünk az erdélyi kastélysorsokra, izgalmas próbálkozásoknak lehetünk szemtanúi. 

*

Bánffy Miklós: Egy erdélyi gróf emlékiratai. Emlékeimből; Huszonöt év. Helikon, 2013

Korunk, III. évfolyam, 2013/6, június: Erdélyi kastélyok új szerepkörben