Kommentszűrés
’13 máj
18
08:01

Magyar folktörténet: a magyaroschtól a spontán folkkocsmáig

Írta: dobray

korniss.jpeg

„A közönség alapvetően kétféle: aktív és passzív. Utóbbi sok helyen külföldi, akik fürtökben ülnek a fal mellett és nézik, ahogy a bennszülöttek szórakoznak.” A képzavart leszámítva (a fürtök inkább lógni szoktak) tulajdonképpen ez a jellemző életkép, ami a népszerűbb, ismertebb folkkocsmákban fogadja a betérőt. Bár amióta a Gödörből Akvárium lett, megszűnt a külföldiek felé üvegfalai miatt kirakatként működő táncház. Miközben az erdélyi falvakban is a nemzetközi diszkó megy, a magyarországi városi értelmiség kimentette zenei- és táncörökségüket az eltűnő táncházaik falai közül. Hogyan történt ez, miként vált népszerűvé a táncház, a népzene, és hogyan fejlődött a magyar világzene? Ezt mutatja be A magyar folk története című kötet.

„Ha Európa kíváncsi a múltjára, hozzánk kell fordulnia, merthogy, ha töredékesen is, de nálunk fönnmaradt ez a régi kultúra” – mondja Sebő Ferenc. Ma Budapesten szinte minden napra jut táncház és tánctanfolyam; péntekre, szombatra több is. A táncházakat felváltották a folkkocsmák; hétszáz alapfokú művészeti iskolában tanítanak néptáncot; 50 ezer fiatal néptáncol aktívan; a műfajt tanítják a Magyar Táncművészeti Főiskolán;, a legjobb táncegyüttesek Nyíregyházán, Szegeden, Debrecenben, Nyíregyházán működnek. 1992 óta Nyíregyházán népzene-tanár képzés működik, a mozgalom 2007-ben bevette a Zeneakadémiát. Emlékezetes, hogy 2011 végén az UNESCO a táncház-módszert felvette a szellemi világörökség listájára, idén pedig már a második Felszállott a páva-vetélkedőt tervezi elindítani a tévé.

De milyen út vezetett idáig? Igazán jó, a széles közönség számára elérhető összefoglaló mű eddig nem született a táncház-mozgalom és a magyar folkzene, világzene történetéről. Siklós László 2006-os, Táncház című könyve kissé kiforratlan, széttöredezett alkotás. A magyar folkrevivalről a legátfogóbb képet a nemrég elhunyt Sebők János Magyarock című, kétezres években újraírt és újra kiadott, kétkötetes monográfiájában találhatjuk.

Sebők János sajnos nem tudta befejezni a könnyűzene nemzetközi történetéről szóló sorozatát, amiből csak az ötvenes-hatvanas, illetve a hetvenes éveket bemutató kötet jelent meg, s legalább a nyolcvanas, majd kilencvenes éveket jó lenne idővel pótolni – talán egyszer eljutva a kétezres évekig is.

*

folktörténetborító.jpgMindez talán szerzőtársára marad. Jávorszky Béla Szilárd elsőként viszont inkább a magyar népzene, világzene és a táncház-mozgalom történetét írta meg. A kötet dizájnja és tördelése, felépítése a Sebők-féle rocktörténeti sorozatot idézi, tulajdonképpen nyugodtan beilleszthető oda. A kötet azt tárgyalja, milyen út vezetett a Gyöngyösbokréta-mozgalomtól a megvilágosodást hozó széki táncházon át a bámészkodó külföldieket vonzó folkkocsmákig, a Muzsikás világhíréig, valamint Dresch Mihály, a Napra és a Kerekes Band sikeréig.

Merthogy hiába negyven éves a táncház-mozgalom, az előzmények legalábbis a 19. század végéig vezetnek vissza, amikor először gyűjteni kezdett Vikár Béla. Aztán nyomába lépett Bartók és Kodály. Bartók azt írta, hogy a „tévesen népdaloknak ismert magyar dallamok – amelyek a  valóságban az úri osztályhoz tartozó komponisták szerzeményei – kevés érdekességet nyújtanak, és így 1905-ben hozzáfogtam a mindaddig teljesen ismeretlen magyar parasztzene felkutatásához”. 1938-42 közt aztán megjelent a PATRIA-sorozat, ami 107 korongon mutatta be a magyar népzenét – bár a teljes sorozat csak 2001-re lett hozzáférhető a nagyközönség számára.

1935-ben létrejött a Bokréta-szövetség, aminek köszönhetően sok faluban alakultak néptánccsoportok és a városokban is felfigyeltek a néptáncra. A gyöngyösbokréta-mozgalom ugyanakkor még tele volt parasztromantikával és műnépieskedéssel, Rákosiék pedig fel is oszlatták. Ugyancsak előzménynek tekinthető a népi kollégiumok szervezete. A Rákosi-korszak viszont gondoskodott róla, hogy az államilag erőltetett, műmájer „hagyományőrzést” nemzedékek utálják meg. Ekkor volt divat Mojszejev szovjet rendező módszere, ami azonban deklaráltan nem törekedett autentikusságra. 1969-től pedig sorra rendezték a Röpülj, páva!-versenyeket (a Felszállott a páva előzményei).

A hatvanas évektől fellendült a néptánckutatás (említsük meg Martin György és Pesovár Ernő nevét), Novák Ferenc pedig 1958-ban eljutott Székre, s ez döntő momentumnak bizonyult a táncház-mozgalom szempontjából. Később vitt magával másokat is; Korniss Péter fotográfusnak a széki utakról hozott felvételeit látva azonban senki nem hitte el, hogy azok valódiak: valamelyik tánccsoport előadása képeinek hitték azokat. Végül 1972. május 6-án megrendezték az első táncházat a Liszt Ferenc téri könyvklubban.

Ez volt a gyújtópont, ami után megnyíltak az első, állandó táncházak, felfutott a Sebők–Halmos-duó, elindult a Muzsikás, aztán jöttek a nem autentikus népzenét, de népzenei hangzású „folkot” játszó együttesek (amint azt a szerző megkülönbözteti az előbbitől), a Vízöntő, a Kolinda, a Gépfolklór. Beindultak a táborok is. Ugyan két táncházas lemez kiadása után Bors Jenő Hungaroton-igazgató kijelentette, hogy ennyi volt, a nyolcvanas években kénytelen volt beadni a derekát. 1982-ben rendezték meg az első Táncháztalálkozót, s ekkoriban történt meg az őrségváltás: Sebőkék és a Muzsikás helyébe a Téka, a Kalamajka és a többiek léptek.

*

A rendszerváltás után sem esett vissza a táncházak népszerűsége, bár a kilencvenes évek közepétől új jelenség ütötte fel a fejét: az addig táncházi szokás helyett, ahol tanítottak is és előadásokat is tartottak, elterjedtek a folkkocsmák: egy zenekar zenél, aki meg tudja az adott táncot, az rophatja (egykor a Gödör, ma a Kobuci, stb.). Sokan sajnálatosnak vélik ezt a fordulatot, főleg a művelődés szempontjából, ugyanakkor ez így sokkal spontánabb szórakozási forma lett. Igaz, épp mostanában hozza vissza a folkkocsmába a művelődési lehetőséget a FolkEmbassy kezdeményezés.

Paradigmaváltás történt a színpadi produkciókat létrehozó táncegyütteseknél is, az autentikusságra törekvő, illetve a hangsúlyt a drámaiságra helyező irányzatok, amelyek addig távolodtak, most közeledni kezdtek.

1995-ben Lukács Józsefnek köszönhetően elindult a Fonó Budai Zeneház, amibe a tulajdonos azóta is folyamatosan tolja a pénzt, s ami a táncházas-hagyományőző élet egyik központi intézménye lett. Itt vették fel 1997 és 2001 közt az Utolsó Óra-sorozatot: 112 vonósbanda játékát rögzítették a Kárpát-medence minden tájáról. Így az addig ismert prímás adatközlők (például a széki Ádám István „Icsán” és a kalotaszegi Fodor Sándor „Neti”) mellett másokat is felfedeztek maguknak a zenészek. Ennek kapcsán a kötet külön ismerteti a fontosabb erdélyi prímások életútját.

S természetesen újabb előadók is felbukkantak, elég csak a Csík zenekar nevét megemlíteni, de ott a Tatros, a Zurgó, Pál István „Szalonna”, legújabban a Buda Folk Band és mások. A kötetből nem hiányoznak az énekesek (Szalóki Ági, Palya Bea, Bognár Szilvi, Herczku Ágnes, Lovász Irén, Szvorák Katalin, Miczura Mónika); és a környező, valamint távoli népek muzsikáját játszó előadók sem (a délszláv zenét játszó Vujicsics, a görögökre koncentráló Sirtos, az ír zenét központba helyező Greenfields, a klezmer, a roma vonal – Kalyi Jag, Balogh Kálmán, Parno Graszt, Ando Drom, stb).

Kitekintünk a határon túli táncházas mozgolódásokra (Erdélyben például hamarabb rendeztek táncház-találkozót, mint itthon), megemlítve a fontosabb erdélyi tánctáborokat, sőt a „japán szcéna” is szóba kerül, végül pedig az etnojazz és a világzene egykori és mai képviselői kerülnek terítékre Dresch Mihálytól és Szabados Bélától a Barbarón, a Ghymesen, a Makámon, a Besh o Dromon, a Balkan Fanatikon át Lajkó Félixig, a Kerekes Bandig és a Napráig.

*

A kötet erénye, hogy tényleg mindenről szól: előzményekről, Bartókról, Kodályról, előadó-művészetről, táncházakról, táncokról, zenészekről, zenékről, legyen az népzene, magyar vagy másmilyen, jazz vagy világzene. Kitér a tudományos háttérre, a gyűjtésekre, könyvekre, a fontosabb személyiségek és előadók életútját pedig külön is ismerteti. Nem akar mesterségesen szétválasztani végső soron egybetartozó dolgokat, így átfogó képet kaphatunk egy tágas, elmosódó határú, de mégis sokszor belterjesnek érzett világról. A szellős tördelésnek, illusztrációkkal teli oldalaknak köszönhetően mégis könnyed olvasmány marad. Kár viszont, hogy nincs a kötet végén képjegyzék.

Aki kíváncsi egy kis magyar csoda történetére, ami hungarikum és egyben jó országimázs is, nyugodtan tervezze be a nyári olvasmányok közé Jávorszky monográfiáját. S megkockáztatom, hogy a kötet megérne egy angol fordítást is.

Jávorszky Béla Szilárd: A magyar folk története. Népzene, táncház, világzene. Kossuth kiadó - Hagyományok Háza, 2013.

A nyitókép Korniss Péter egyik híres felvételének részlete az egyik széki táncházból (1967).

Címkék: folk kultúra tánc hagyomány néptánc népzene táncház világzene

A bejegyzés trackback címe:

https://mandiner.blog.hu/api/trackback/id/tr695301872

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Jóléti Dán Kekszesdoboz 2013.05.18. 08:38:15

Nem ez köll ide, hanem hotyíják... Teknokultúra meg beszívós záne.

Bloodscalp 2013.05.18. 13:42:34

@Wind Callman tér: divatba hozzák megint, még egy euro(fujjj még leírni is rossz ezt a szót)víziós posztot várok, ha Sándorunk veszít-nem lesz az első!akkor azt is az országunk elleni támadásnak vehetjük!!!Már vért kíván!

Bell & Sebastian 2013.05.18. 14:48:08

Ami olyan, mint ami, az nem ugyanaz.

Bámulatos ötvözetét sikerült belinkelni a mozgalmi klezmernek, cigányosra vett csujogatónak és nagyvárosi magyarnótának, Malmőben a helye.

Bell & Sebastian 2013.05.18. 15:11:42

Az elmojszejevesedés létező jelenség minden nép kultúrájában. Kilágyulnak a mozdulatok, színpompásak lesznek a kosztümök, bombasztikus a koreográfia, alaposan megkomponált a táncrend (sorrend).

Jó példa erre minden ír-, örmény-, török-, orosz- és a többi showtánc-együttes. Ez kell a népnek, ezt lehet eladni a világban.

Nagy baja ennek az irányzatnak, hogy akrobatikus tánctudást igényel(ne) és a stílus tisztasága áldozatul esik a látvány oltárán.

De ezt már többször is elmondtam, hogy az autentikus kultúrában _minden_ autentikus és zene/tánc/ének szervesen egységesül az előadásban, az improvizáció is annyira kötött formában létezhet, hogy ne zavarja sem a kompozíció hosszát, sem az ütemet.

Mielőtt még megkérdezné valaki, hogy minek ugatok bele, csak azért, mert élek vele.

Itt van például egy Mojszejev -pontozó, ami már eleve hibás platformról indít, ugyanis a pontozó alapvetően variációk egy témára és a virtuóz szólótáncon van a hangsúly. Ez meg olyan, mintha buzik illegetnék magukat a pogófesztiválon. Férfias keménységnek itt nyoma sincs, olyan az egész, mint egy íztelen rágógumi.

De a nagyvárosi úrinépek a tíz körmüket megnyalják utána, Rideg Sándorral élve.

www.youtube.com/watch?v=i1mhe9CZa0Y

Silcon 2013.05.18. 20:50:43

@Bell & Sebastian: Malmőben azt kell elsütni, hogy ezek a magyarok nemcsak a nevüket írják fordítva, hanem az előadót és a dalcímet is. A ByeAlex tulajdonképpen a szám címe és sir Alex Fergusont búcsúztatja.

Van-e a világon 200 000 +1 Manchester rajongó?

2013.05.19. 00:25:44

@Silcon: A nácik végül Mucsának adták a maximumot.

Már Merkel sem a régi :(

draft22 2013.05.19. 12:44:09

@Lion K: off: Azért a magyarázat sokkal egyszerűbb. A hipster subkultúra, messze a németeknél a legnépszerűbb Európában, elég csak bármelyik nagyvárosukban (főleg Berlin, ahol a lakásokat gyakran úgy hirdetik, hogy hipster) sétálni és látható.

varollako 2013.05.19. 13:50:34

Nagyon bántó hiba a szövegben, egy bekezdésen belül kettő is: nem Sebők-Halmos, hanem Sebő -Halmos duó. És akkor így már nem Sebőkék, hanem Sebőék.

Szemethy 2013.06.02. 05:09:54

„Ilyennek tartom a férfit, a nőt: harcra késznek az egyiket, szülésre késznek emezt, de mind a kettőt táncra késznek, fejjel lábbal.
Elveszettnek tekintsük pedig azt a napot, amely tánc nélkül múlt el! S hamisnak mindazt az igazságot, amely közben nem nevettünk!”
F. Nietzsche