Azt írja Ara-Kovács Attila annak kapcsán, hogy Észak-Korea felmondta a fegyverszüneti megállapodást déli szomszédjával szemben, egyúttal bejelentve a hadiállapotot: „a dolog ugyan komoly is lehetne, ha nem lenne olyannyira nevetséges”. A Magyar Narancs publicistája szerint abszurd, hogy Észak-Korea rakétái akár csak Guam térségét elérnék, az azonban végképp nevetséges, hogy a texasi Austint is feltüntették a célpontok között – miközben azért hadierejük ezt a fajta optimizmust akkor sem teszik számukra lehetővé, ha kimondottan nagy hadsereggel is rendelkeznek. Salát Gergely Kína-szakértő pedig azt írja, hogy „az atommal való fenyegetőzés arrafelé olyan népszokás, mint a Gangnam style-tánc”. Salát szerint Kim Dzsong Un főként az Egyesült Államokkal való békekötés érdekében keménykedik, egy háború kirobbantása pedig ugyanúgy nem lenne kedvező számára, akárcsak a térség többi államának.

Észak-Korea a második világháború vége óta tart a szakadék felé, sok évtizeddel lemaradva a világ többi részétől, a lakosság mentális állapota pedig olyan elkeserítő, hogy abba a nyugati világ jó része valószínűleg belegondolni sem tud. Észak-Korea helyzete valóban nevetséges – abszurditása azonban nemcsak saját eszelősségében rejlik, hanem abban is, ahogy a külvilág viszonyul hozzá. Abban, hogy Észak-Korea felszabadítása gyakorlatilag senkinek nem volt érdeke az elmúlt évtizedekben, ebből fakadóan pedig a művelt világ maximum sóhajtozásra és olyan szankciókra volt hajlandó, melyeket Irán ellen alkalmaznak mostanság – ez pedig szégyen, „az egész nemzetközi közösség szégyene”, ahogy Kumin Ferenc leírta még Kim Dzsong Il halála kapcsán egy blogbejegyzésében. Persze, nincs ebben semmi meglepő, a világ már látott efféle félig közönyös fejvakarást európai állam esetében is, amikor az európai kultúrközösség Magyarország kapcsán nem tartotta fontosnak a szabadságért küzdők megsegítését. Észak-Koreában pedig lázadás sincs, hiszen aki akár csak egy Dél-Koreából érkező röplapra rápillant, azt rögtön agyonlövik.

Az elszigetelődött Észak-Korea szándékuk szerint a dzsucse ideológia mentén működik: ez részben önellátást, szuverenitást jelent; ám Észak-Korea népe a külső államokból érkező segélyek nélkül gyakorlatilag még nagyobb nyomorban tengődne (az éhínség régóta jelen van), külső legitimáció nélkül pedig nem sokáig húzzák. Kim Ir Szen persze a szovjet blokk felbomlásáig még parádézhatott Honeckerrel és más nyugati vezetőkkel, az iparosodás korábban akár reménykeltőnek is bizonyulhatott; és egykor valóban bízhattak abban, hogy az imperializmus bukásával majd megtörténik a kommunista fordulat Dél-Koreában is. Mára a kommunizmus szerencsére a világ nagy részében oda került, ahova való: a történelem szemétdombjára.

Érthető, hogy ma a legtöbben csak nevetni tudnak Észak-Korea harci tervein, monumentális elképzelésein, nevetséges propagandafilmjein, az agymosáson, amely diktátoruk halálakor arra sarkallja őket, hogy a nyílt utcán egyre-másra boruljanak le könnyek közt kitörve. Csak érdemes azért ilyenkor abba is belegondolni, miféle sorsuk lehet azoknak, akiknek már több mint fél évszázada ebben kell élniük, akik számára a gyilkos eszmerendszer és az őrület nem pikáns nevetségesség, hanem az élet fő rendezőelve, napi jelenvalóság. Amíg az Amerikai Egyesült Államok és a nyugati világ a civilizáció megvédésére és a különböző népek elnyomásának megszüntetésére hivatkozik, addig Észak-Korea esetében valójában csak saját önös érdekei mentén jár el, a valódi szenvedés pedig maximum annyira izgatja, hogy sajnálkozzon rajta egy sort. Vagy annyira sem.

Sem a háború, sem az észak-koreai status quo megtörése nem érdeke senkinek – csakhogy a háborús vérontásból csak a háborús logika szerint lehet jól kijönni, egyébként sehogy. A vérontás pedig hiába nem fáj az ezer kilométerrel odébb élőknek, azért mégis csak létezik, és az ilyesmit egyébként elviekben elutasítók nyugodt beletörődése mellett létezhet. Salát Gergely az alábbiakkal zárta Megint fokozódik című publicisztikáját: „vigyázó szemünket egyébként Keszongra érdemes vetni: a határ északi oldalán működő ipari parkban tíz éve déli cégek működtetnek gyárakat, 42 ezer északi munkásnak megélhetést, Északnak pedig jelentős valutabevételt biztosítva. Ha itt leállna a termelés, az tényleg komoly gondokat jelezne, de ameddig Keszongban zavartalanul folyik a biznisz – márpedig jelenleg zavartalanul folyik –, addig máshol eldördülhet ugyan egy-egy ágyú, nagyobb bajra nem kell számítani”. A helyzet most már tényleg fokozódik: Észak-Korea április harmadikán blokád alá vonta a keszongi övezetet, onnan egy dél-koreai sem léphetett ki egy kis ideig, majd ezt engedélyezték számukra, ám a további belépést megtiltották. Az sem kizárt, hogy a komplexum hamarosan véglegesen bezárásra kerülhet.

És a nyugati világ megint belekezdhet a méricskélésbe, hogy ha az Egyesült Államok most nem kívánja hadseregének jelentős részét mozgósítani, Kína pedig elítélte az észak-koreai nukleáris mozgolódást, és nagyon nem kíván Amerikával harcban állni – ám Észak-Korea mellett is fel kell sorakoznia ennek-annak –, akkor vajon ezek után ki fog jól kijönni az egészből. Észak-Korea népe bizonyosan nem jár jól. Így aztán délen és északon is tovább sirathatják a Korea másik részén élő testvérüktől való elszakítottságukat, egy nép hosszú ideje tartó nyomorát. Vonnegut azt írta egy helyütt: „Amíg egyetlen lélek is börtönben van, én sem vagyok szabad”. Az észak-koreaiak lelke bizonyosan börtönben van. Ki szabadítja ki őket?