„Mindenesetre mondjuk ki: az emberek alapvető joga, hogy meghaljanak és öljenek az országért, amelyben élnek, és hogy kivételes szigorral büntessék meg azokat a fajtájukbelieket, akik a betolakodók tűzhelyénél melegedtek.” (Sir Winston Churchill)

Történt, hogy a brit szigeteken a rómaiak, leigázva az icenusok törzsét, Boudica királynő lányait megerőszakolták, őt magát pedig megkorbácsolták; az ügy hátterében Dio Cassius szerint – nem szokatlan módon – valami adósság és kamatok is álltak. Ezután az icenusok fellázadtak, és más törzsekkel összefogva lemészárolták a római kereskedőket, tisztviselőket és a velük kollaboráló briteket is. Az affér a Watling Street-i csatával ért véget, ahol a britek vereséget szenvedtek a tehetséges hadvezér Suetonius által vezetett római légióktól. A fenti, idézetül választott veretes gondolatot Churchill az „Angol ajkú népek története” című munkájában veti papírra tanulságként, amikor Boudica történetét meséli el.

Hazugságok és hamis vélekedések függönye rejti a világháború végének magyarországi történetét és az azt követő eseményeket is. Már április 4. – az események szimbóluma – maga is hazugság, mint történelmi „tény”; hiszen tudjuk, nem akkor és nem ott hagyták el az utolsó német csapatok az országot, pusztán ezt hazudták Sztálinnak, aki ezt az időpontot tűzte ki cél-dátumként. Szükségképpen lett április 4. szimbólum, hiszen a történelem e kiemelt szelete nem csupán az idő sodrában felbukkanó és eltűnő esemény, hanem egy egész hosszan fennálló társadalmi rend és a hozzá tartozó gondolkodásmód létalapja; egyben annak minden képviselőjének és társutasának is gondolkodási, mi több, önigazolási alapot jelent. A megszállókkal kollaborálni nagyon csúnya dolog, ám a felszabadítókkal egyenesen kötelező, nem mindegy, minek nevezzük tehát. Ez fontos körülmény, ugyanis része egy olyan szemléletkülönbségnek, amelyik radikálisan megosztja a magyar társadalmat.

Április 4. a baloldal önmaga építette hősi emlékművévé vált. Formálisan igaz ugyan, hogy az orosz hordák megjelenése egyesek számára felszabadulás volt, ez azonban kisebbség a magyar társadalmon belül. Az ország döntő többsége rettegett az oroszoktól – joggal –, és ugyancsak joggal rettegett a szuronyaik hegyén hozott kommunizmustól is, hiszen abból kapott már ízelítőt ’19-ben. Az örök hivatkozási alap a „szabad” választások mítosza és a szabad „II. köztársaság”, amelyek nyilvánvaló hazugságok. Magyarországot 1947-ig, a békeszerződés ratifikálásáig és szövegének letétbe helyezéséig a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) irányította orosz dominanciával. Például a SZEB jóváhagyására volt szükség az időszakos vagy egyéb irodalmi termékek kiadásához, behozatalához és terjesztéséhez, színházi előadások megrendezéséhez, mozifilmek bemutatásához, az országból történő ki- és beutazások engedélyezéséhez, de még pártok alapításához is; a bizottság egyúttal mindenről tájékoztatást igényelhetett a magyar kormánytól. Ez gyakorlatban azt jelentette, hogy mindenről tudtak és mindent domináltak a megszálló hatóságok, végső soron az oroszok, akiknek már konkrét elképzeléseik voltak az eljövendőről. Eközben a népbíróságok ontották a halálos ítéleteket, az államfői székbe ültetett Tildy – a „palástos gyilkos” – és a baloldali értelmiség lelkes asszisztenciájával. Megkezdték a következetesen antikommunista politikusok internálását, ’45. áprilisában Bethlent elhurcolják a Szovjetunióba. Aki úgy gondolja, hogy ilyen körülmények között „szabad” választásokat lehet rendezni, annak ugyancsak érdekes fogalmai vannak a szabadságról. Megjegyzendő, hogy ilyen körülmények között, az orosz csizmák talpa alatt is vereséget szenvedett a baloldal.

A megszállók mellett felsorakoztak az általuk nyakunkra ültetett quislingek és a „hasznos idióták”, a baloldali értelmiség. A hazaárulás és az írástudók árulása így esik nálunk egybe; Julien Benda sírna a gyönyörűségtől. A társadalmi támogatottság hiánya okozta azután azt, hogy csak a cselédek és disznópásztorok legalja csatlakozott hozzájuk és vállalta a végrehajtó szerepet. Az általuk hatalomba emelt csőcselék, az új „elit” azután hálátlanul elűzte őket a hatalom asztalától, és előbb egy újságíró, majd pedig egy kőművessegéd előtt kellett megalázkodni a mindennapi betevőért. A megalkuvásért megvetést kaptak cserébe, mert az árulókat mindenütt megvetik. Az értelmiség kénytelen volt belátni, hogy senki és semmi új urainak szemében, önmagában életképtelen, ezért azután megkezdődött az „első generációs” értelmiségiek beszivárgása a hatalom szervezeteibe. A '80-as évekre – mire az első „nagy” generáció csirkefogói, akik még saját kezűleg gyilkoltak, halálra itták magukat, vagy nyugdíjba mentek – a pártbizottságok, tanácsok, minisztériumok középvezetői posztjait jellemzően már ezek az első generációs értelmiségiek töltötték be, megtartva a kommunista univerzalizmus szabályait, tehát a képzettségtől és a szakértelemtől teljesen függetlenül. Nekünk, akik éltünk akkoriban, csak az a vigaszunk maradt, hogy jellemzően még annál is butábbak voltak, mint amilyen gonoszak. Ez volt az „Értelmiség útja az osztályhatalomhoz” – ahogyan a Konrád-Szelényi szerzőpáros a rablók civakodását a zsákmány fölött szofisztikáltan elkeresztelte.

Háborút veszíteni nem leányálom, ezt mi magyarok pontosan tudjuk, nagy gyakorlatunk van benne, nem is lepődött meg különösebben senki az oroszok viselt dolgain. A rablások, erőszakoskodások, gyilkosságok a baloldali humánum ismert kísérőtünetei voltak szerte Kelet-Európában; és mindenki tudhatta, hogy mi fog történni, akinek volt szerencséje szétnézni a dicső Szovjetunióban. Ami meglepő volt, az a baloldali kollaboránsok nagy száma és agresszivitása; ennek hatástalanítására találták ki, hogy nálunk kapta a legtöbb feljelentést a Gestapo – nem csak mi vagyunk szemetek.

Így április 4. környékén gyakran fellángol a vita a felszabadulás és a megszállás fogalmai körül és arról, hogy mi is történt ekkor. Április 4-én – mint látható – az égvilágon semmi nem történt. Nem akkor mentek ki a németek, és nem akkor  jöttek be az oroszok. Április 4-e – a szimbólum – jóval később született lelkes baloldali történészi munka eredményeként és lett a kollaboráció ünnepe, amit egyébként a szocializmus és a magyar baloldal győzelmének kereszteltek el. Ezt ünnepelték negyven évig vörös zászlók alatt gyülekezve az elmaradhatatlan sör-virsli kombináció kíséretében. Április 4-e ma már – főleg a fiatalabbak szemében – csak egy nap a naptárban, pontosan olyan mint a többi. Pedig nem jó ez így. Emlékezni kéne rá, emlékezni arra, hogy kikkel élünk együtt és mik is az alapvető jogaink Sir Winston Churchill szerint.