Kommentszűrés
’12 dec
27
07:01

A Rajna kincsei – Utazás a germán folyam mentén

Írta: rajcsányi.gellért (ergé)

stein2.JPG

„Die Luft ist kühl und es dunkelt, Und ruhig fließt der Rhein;
Der Gipfel des Berges funkelt, Im Abendsonnenschein.”
(Heinrich Heine)



Kalandozó őseink lóháton vágtattak ezen a vidéken, mi lóerők segítségével jártuk végig a Rajna középső szakaszát. A germán anyafolyó emberléptékű tájai a történelmi Közép-Európa nyugati határát alkotják: van mit felfedezni e vidékeken, amelyek sok tekintetben ismerősek, másrészt viszont oly távol kerültek tőlünk. Útirajz egy utazásról a Rajna mentén, a Boden-tótól a Loreleyig.

A Boden-tó az össz-németség beltengere Németország, Ausztria és Svájc határán. Kissé kiesik a magyar utazók látóteréből, ami nem meglepő, hiszen egynapi autózásra esik tőlünk, miközben majdnem ugyanazt a látványt megkapjuk a mi Balatonunknál. Hasonló távlatok és tájak, nádasok és jegenyefasorok várnak ránk ott is, meglepő a magyar tengerrel való hasonlatosság. A minőségben azonban van még mit behoznunk, még csak itt-ott érjük el a Boden-tó környezetének igényességét – de hát mégiscsak egy kora középkor óta művelt kultúrtájról beszélünk.

DSC_5226.jpg

Boden-tó

Le a tóra

Először Németország egyik legdélibb városa, a Boden-tó szigetére épült Lindau vár minket. Az 1275 óta szabad birodalmi városi címmel büszkélkedő Lindau kereskedelmi útvonalak csomópontja volt századokon keresztül, ahol még birodalmi gyűlést is tartottak 1469-ben. Részben még állnak a régi városfalak, de az őszi hétköznapokon ráérő német nyugdíjasokkal telített kikötői sétányokról széles panoráma tárul elénk: egyszerre láthatjuk be a négy német nyelven (is) beszélő országot. Keletre az ausztriai Vorarlberg, délre Svájc alpesi hegyei sorakoznak, a kettő között a Rajna felső völgyét látjuk Liechtenstein miniállamával. Lindau Németország déli terasza, már-már itáliai hangulatú virágos terekkel és napfényes tóparttal: nem csoda, hogy a tóra néző Mang-torony a velencei harangtoronyra emlékeztet. A kikötőt a Bajorországhoz való 1803-as csatlakozás óta hatalmas kőoroszlán őrzi. Lindauból két irányba indulhatunk a tó körül: az északi, németországi oldalon Meersburg meredek tóparti domboldalra épített püspöki városkájába érdemes benézni. A másik irányban hamar Ausztriába jut az utazó: Bregenzet hosszú alagúton kerüli ki a sztráda, hogy aztán máris Svájcnak vegyük az irányt.

Nem tudni, hogy csinálják, de Svájc zöld rétjei és erdei még a német és osztrák tájakhoz képest is üdébbek. A feltűnő gazdagság és az élő, megmunkált vidék jele az is, ahogy egy piros lámpánál megállva Porschét, Ferrarit és Maseratit látunk felsorakozni egymás mögött, miközben egészséges trágyaszag terjeng a levegőben. A svájci mezőgazdaság továbbra is virágzik, nem véletlenül: ez az egyik legvédettebb és legtámogatottabb agrárszektor a világon. A kantonok ezen a vidéken szinte völgyről völgyre váltakoznak: St. Gallen; Appenzell; Thurgau; Schaffhausen... emberi léptékű, történelem által formált tartományok és közösségek ezek, amelyek immár századok óta békében élnek.

A Boden-tó partján Arbon iparvárosa fölött megy el az út: szédületes a látvány az alant fekvő tóra. Később már közelebb kerülünk a vízhez, a táj olyan, mintha Akali környékéről szemlélnénk a Balatont. Uttwil csendes falva magának él, alig lehet egy autónyi parkolóhelyet találni a féltékenyen őrzött magántelkek között. Lesétálunk a fűzfák keretezte tópartra, ahol állni látszik az idő (nem először és nem utoljára utazásunk során). Ezt láthatta meg a tájban a fekete-fehér és a minimalizmus esztétikájában alkotó Hiroshi Sugimoto japán fotográfus is, akinek a ködös uttwili tópartról készült világhírű fotója a U2 utolsó, No Line On The Horizon lemezének borítójára is rákerült. Világvégi presszóba ülünk be: egy presszókávé és egy pohár víz kétezer forintba kerül átszámítva – az átlag nyugati árakat még csak-csak elviselő magyar utazó ezután kétszer meggondolja, mire költ a továbbra is észveszejtően drága Svájcban. A kalandozó magyarok ezt a kérdést egyszerűbben megoldották: erre utal az apró uttwili templom domborműve is, amely szerint a zömök tornyot még 936-ban emelték „a magyarok ellen”.

DSC_5237.JPG

Lindau

DSC_5220.jpg

DSC_5244.jpg

Uttwil

DSC_5245.jpg

*

Kincses szigetek: Mainau és Reichenau

A közeli Konstanz történelmi városa ugyan a tó svájci oldalán terül el, de Németországhoz tartozik: a ma is ellenőrzött államhatár századelős bérházak között húzódik, egy kedélyesebb berlini falra emlékeztetve az egyszeri kelet-európait. A tóból kifolyó Rajna és a határ közé szorult, zsúfolt és forgalmas Konstanzban ma is él a történelem. A kikötő és a vasút között szorong a Das Konzilnak nevezett középkori épület, amely az 1414 és 1418 közötti zsinatnak adott helyt (tudjuk, Zsigmond császár és király akciózása, Husz János megégetése); pápát is választottak benne (V. Márton, 1417); majd századokon át áruházként funkcionált; végül manapság már rendezvények, hangversenyek, s étterme révén lakomák helyszíne is. Adjuk meg a császárnak, a pápának és a gyomrunknak is, ami jár, ugye – gondolhatták minden idők kalmárai, akik századokon át gyarapították ezt a nyüzsgő határ- és kereskedővárost.

Konstanz közelében azonban máig ki lehet vonulni a nagyvilág forgatagából: Mainau és Reichenau szigetei a dús természet és az emberi alkotókedv egymásra találásának szép példái. Mainau egy nemzetközi hírű botanikus kert és kastélypark: az év szinte minden szakában pompáznak itt a szabad ég alatt vagy üvegházakban a legkülönbözőbb növények. A kilométeres átmérőjű virágsziget a svéd királyi dinasztiát is alkotó, francia származású Bernadotte család tulajdonában van, akik folyamatosan Mainau további csinosítgatásán, az egymást érő különböző programokon (kultúreseményektől az agrártovábbképzésekig) dolgoznak. Mamutfenyőktől lepkeházakon és rokokó kápolnán át rózsakertekig terjed a látnivalók sora, a barokk kastélyon túlméretezett Bernadotte-címer tekint le a gyepen piknikező családokra, bámészkodó turistákra. Az egymásra épülő teraszokon állva az öreg fák és az időmarta szobrok között a Boden-tóra és partszakaszaira nyílik kilátás az őszi napfényben. Naná, hogy újfent spengleri hanyatlásvíziók jutnak az utazó eszébe, aki azért reméli, hogy Mainau sokáig megmarad egy szebb múlt emlékeként a jövőnek.

Még inkább érezzük a századok mélységét a tó másik öblében fekvő Reichenauban, amit kecsesen kanyargó jegenyefasoros töltés köt össze a szárazfölddel. A világörökség részeként számon tartott szigeten három kora középkori templom áll apátságostul: a St. Maria und Markust még 816-ban szentelték fel, de a másik két templom is a 9., illetve a 11-12. századból származik. Vastag falakkal keretezett, kincset érő ősöreg falfestményekkel ékesített, félhomályos belső terükben ezer éve csend honol. Itt volt bencés apátúr Strabo, aki a 9. század elején szerzetesként, költőként, botanikusként és diplomataként is a Karoling-kor legvilágosabb elméi közé tartozott: versbe szedett kertészeti kisokosa (Libera de cultura hortorum) a középkori gyógynövénytan egyik alapműve lett. Nem csoda hát, hogy Reichenau templomai mellett mintagazdaságairól is ismert. Gyümölcsösök és zöldségeskertek borítják szinte az egész szigetet, külön élmény átható zellerillatban és dísztökök sorai között elsétálni ezeréves épületekhez. Időközben alkonyodik, utunk a tóból kifolyó Rajna völgyében folytatódik Svájc és Németország határán a német nyelvterület végvidékéig.

DSC_5307.jpg

Mainau

DSC_5311.jpg

DSC_5313.jpg

DSC_5335.jpg

DSC_5336.jpg

Reichenau

DSC_5337.jpg

DSC_5347.jpg

DSC_5350.jpg

DSC_5259.jpg

*

A Rajna völgye Svájcban

A német beltenger, a Boden-tó után nyugatnak indul a Rajna: a német és a francia nyelvterület és kultúrvilág határvidékei, Basel és a Jura hegység felé vesszük az irányt a folyóval együtt.Reichenau kolostorszigete után végleg összeszűkül a sokágú Boden-tó, az innen kifolyó Rajna a németországi Fekete-erdő és az észak-svájci dombvidék között kanyarog nyugat felé. A sztrádák és vasutak is elkerülik a szűken kanyargó völgyet: békés tájakon haladhatunk, miközben Svájc és Németország különösen kacifántos határát is többször átszeljük.

Egy korábbi útirajzunkban már írtunk Stein am Rheinről, a pár utcából álló Rajna-menti mesevárosról: középkori, színpompás falfreskókkal ékes polgárházait nem szabad kihagynia az erre utazóknak. A kanton központja, Schaffhausen is kötelező megálló az Allerheiligen- (Mindenszentek-) kolostor Schiller által megénekelt kerengőjével (ahol épp a környékbeli borászok borkóstolójára készültek a gótikus árkádok alatt), az Albrecht Dürer tervei nyomán épült várral és a Rajna világhírű, Európa-rekord vízhozamú (egymillió liter másodpercenként) vízesésével. A folyó mentén alig van forgalom, egy erdős szakasz után viszont meglepő látvány tárul elénk: Svájc egyik atomerőművét dugták el itt a hegyek közé, közvetlenül a német határ mellé.

Az ipari vidék errefelé az Aare folyó völgyébe szorult: Baden volt a svájci kantonszövetség, az Eidgenossenschaft üléseinek székhelye 1415-től 1721-ig, de maroknyi ódon óvárosa körül olyan lakótelep és ipari negyed épült ki a szűk völgyben, mintha – kis túlzással – Salgótarjánban járnánk. A szomszédos Königsfelden gótikus kolostorának története viszont tényleg hazánkhoz kötődik: Magyarországi Ágnes alapította. A magyar exkirályné a XIV. századi svájci politika egyik okos alakítója volt, emlékét máig őrzik a környéken. Egy világot formáló család is innen indult el a hatalom felé: eldugott erdei út vezet egy házcsoporthoz és egy apró várhoz – ez Habsburg, a későbbi császári dinasztia első sasfészke. Az először 1108-ban, Havichsberch néven megemlített, szinte csak egy lakótoronyból álló várban lakott Rudolf gróf, az uralkodóház első nagy sarja 1256-ig. Mivel Svájc függetlenné válása konkrétan a Habsburgok Svájcból való kiszorításával vált lehetővé, nem meglepő, hogy a dinasztia – érdeklődését a középkor óta Ausztria és Kelet-Európa felé fordítva – rég elvesztette a várbirtokot. Ma hangulatos étterem és csekély vármúzeum található a többméteres falak között, a toronyból beláthatjuk az őszi ködbe burkolózó dús környékbeli tájat, a Habsburgok első birtokát.

Errefelé Zürich kőgazdag és puritán metropolisza a vidék természetes középpontja. A nagyváros fölötti dombok között kószálva egy tökfesztiválra is eljutunk: a dísztökökért (és jó német szokás szerint a kerti törpékért) valósággal rajongó svájciak őszi hétvégéken fürtökben zarándokolnak a tökös ételektől és persze forralt bortól, fahéjtól illatozó paraszti udvarokba. Bubikon falvában, a johanniták 1192-ben alapított, épen megmaradt középkori rendházában épp esküvőre készülnek a vörös-fehér keresztes mintákkal és lovagszobrokkal díszített udvaron. A rendház előtt egy Svájcban kissé meglepő bohém sereglet vár korhű öltözékben és pezsgőző jókedvvel egy gőzmozdonyos kisvasút elindulására az esőben. A Rajnához visszatérve Baselnek vesszük az irányt: a német oldalon láthatjuk Säckingen városát Szent Fridolinhoz címzett székesegyházával és a Rajnán átívelő, 1571-es fahídjával. A svájci Rheinfelden kisvárosában kidőlt-bedőlt favázas házak és hangulatos kávézók ébredeznek az őszi reggelben.

A közeli Basel viszont már egy nagystílű, forgalmas nagyváros – talán a legszebb és legérdekesebb Svájc egyébként nem túl izgalmas nagyvárosai közül. Az itt északnak forduló Rajna kanyarulatában Basel úgy terül el, mint egy kicsinyített Budapest: a folyót kísérő várdombon épen megmaradt az ősi városmag, ami a középkor óta Európa egyik legfontosabb csomópontja volt. Innen indultak neki az akkor még alig járható, veszélyes Alpoknak az utazók, kereskedők, papok és urak Észak áruival és ügyeivel Itáliába; és innen rajzottak szét Itália mindenkori eszményei Európa minden sarkába. Nem véletlen, hogy a saját korszakát összegző nagy humanista, Rotterdami Erasmus is itt, Basel azóta is hírneves egyetemén kötött ki a 16. században. A dúsgazdag patríciusok évszázadokon át gyűjtötték az anyag és a szellem kincseit Baselbe, de a szikár Genfhez, Bernhez vagy Zürichhez képest itt mindezt meg is osztották minden városlátogatóval. A múzeumok sora, közöttük Svájc legrangosabb képtára, a Kunstmuseum (Holbeintől az impresszionistákon át az avantgárdig) is bizonyíték a város mecénási művészetszeretetére. A várdombon áll az ősi székesegyház, a Münster, amelynek első épületét az idáig kalandozó magyaroknak sikerült lerombulniuk 917-ben (a kriptában van az itt csak egyszerűen „pogányoknak” nevezett eleink által agyonütött Rudolf püspök kőszarkofágja is). A Münster gótikus kerengőjében még holtukban is egymással versengő, rangkóros polgárok barokkos, önméltató sírfeliratai sorakoznak, az ablakokból viszont nagyszerű a kilátás az alant folyó Rajnára. A dombról hangulatos utcák futnak le a környező újvárosba, ahol az egész Európát behálózó üzletláncok boltjai, bankok és irodaházak között hömpölyög az élet.

DSC_5252.jpg

DSC_5385.jpg

Habsburg

DSC_5394.jpg

DSC_5425.jpg

DSC_5446.jpg

Bubikon

DSC_5452.jpg

DSC_5748.jpg

Rheinfelden

DSC_5749.jpg

DSC_5745.jpg

DSC_5777.jpg

Basel

DSC_5767.jpg

DSC_5766.jpg

DSC_5757.jpg

*

Baselből fel a Jurába

Basel a kapuja a magyarok által kevésbé ismert, Svájc és Franciaország határvidékén elterülő Jura hegységnek is. A sokszor 1500 méter fölé nyúló, meredek hegyláncok alkotta vidék még a svájciak előtt is sokáig ismeretlen volt a nehéz megközelítés miatt. A német és francia nyelvterület határán fekvő, svájci léptékhez képest szerény falvak sokszor néptelenül ásítoznak a ködbe vesző hegyek alatt, ahol az agrárium mellett az óraipar nyújt megélhetést a helyieknek. Vannak azonban itt is kincsek: ilyen egymagában St. Ursanne városa, amely egy darab itt felejtett középkor, annyira elkerülte őt a modern történelem. A gyors folyású, raftingolók által kedvelt Doubs folyó és a hegyoldal közé épült roskatag házak várfalként állnak össze: kereszttel és kőszenttel díszített öreg hídon lehet átsétálni az 1522-ben épült városkapuhoz. Megkopott cégérek és míves falfeliratok között sétálhatunk el a 12. századból származó apátságig, ahol román korból származó különös emberalak- és szörnyfaragványok, valamint jámbor szenteket és adakozó urakat ábrázoló kifakult falfestmények idézik meg a középkor szellemét a pókhálós folyosókon.

St. Ursanne-ből busznyi széles úttalan utakon kanyargunk át egyik völgyből a másikba, a táj néhol Erdélyre emlékeztet. A Creux du Vanhoz kényelmes sétaút vezet, de annál lélegzetelállítóbb a kilátás a több száz méteres szakadék tetejéről az egymást érő hegysorokra. A Mittellandnak nevezett svájci síkságra és az attól délre fekvő Alpok láncára néző, Vue des Alpes-nek nevezett utolsó Jura-beli hágón át ereszkedünk le a svájci tavak vidékére. Aranyló őszi párában érkezünk meg a Neuchâteli-tóhoz, és a tájat látva mintha ismét egy alternatív Balatonnál járnánk. Neuchâtel városa viszont hamisítatlanul francia: egyensárga kőházak között lehet felsétálni a román, gótikus, reneszánsz és barokk hatásokat egyaránt tükröző helyi várba, ami az apró kanton székhelye, és amelynek teraszáról gyönyörű panoráma nyílik a naplementében tükröződő tóra. Innen már visszafordulunk a Rajna felé – csak a Bieli-tó partján fekvő Erlachba teszünk kitérőt. A kies várfaluban szüreti mulatság, újbor- és sajtfondü-illat fogad minket, a középkori házak között visszhangoznak a derűs jónép által svájci német akcentussal énekelt bordalok.

DSC_5463.jpg

DSC_5490.jpg

St. Ursanne

DSC_5499.jpg

DSC_5535.jpg

DSC_5526.jpg

DSC_5527.jpg

DSC_5521.jpg

DSC_5531.jpg

DSC_5564.jpg

DSC_5585.jpg

Creux du Van

DSC_5607.jpg

Neuchatel

DSC_5613.jpg

DSC_5631.jpg

Erlach

*

Borok és hadak útján Elzászban

Basel után északnak fordul az egyre szélesebb Rajna: Európa történelmének egyik legforróbb vidékén, a mára elcsendesült Elzászban járunk.

Még ki se érünk a svájci Baselből, máris átlépünk Franciaországba, de a Rajna túloldalán idáig ér el a távoli Balti-tengertől Németország is. Itt gabalyodott egymásba évszázadokon át Európa két nagy kultúrája, majd nemzete, amióta csak rómaiak és germánok néztek errefelé farkasszemet a Rajna, mint limes két oldalán. Miután Nagy Károly felosztotta fiai között a Frank Birodalmat, hatalom nélküli német-római császárok és hatalmas francia királyok; Párizsból és Berlinből ágáló katonai diktátorok harcoltak e földdarabért. Franciaország és Németország konfliktusa sokszor a Rajnáért és a folyó menti tartományokért, különösen Elzászért zajlott évszázadokon át: annak birtoklása avagy visszaszerzése lassan becsületbeli ügy lett a két nagyhatalom vezetői számára. 1945-ben aztán Németország lett a totális háború totális vesztese: az utána mindenki szerencséjére megtörtént, máig felbonthatatlan francia-német kiegyezéssel Elzász végül Franciaország birtokában maradt, de lassan mindenki megbékélt ezzel a helyzettel. Az pedig csak első blikkre meglepő, hogy az egész Európát lángba borító háborúk egyik fő apropója, Elzász eléggé érintetlen maradt a háborús pusztításoktól: mintha franciák és németek is óvták volna az európai kultúra egyik esszenciájának számító kultúrtájat a pusztulástól.

Elzász a Rajna bal parti völgyének 150 kilométeres hosszú, de alig 20-30 kilométer széles szakasza, a folyó partjától a Vogézek sűrű erdővel borított zöld faláig, ahonnan jó időben könnyen ellátni a németországi Fekete-erdőig. Ez a keskeny kis sáv is valójában csak egy tengelyen érdekes a mai utazó számára: a Vogézek lábánál kanyargó borvidékeken - arra viszont napokat szánhat, ha szerencsés utazó. Elzász déli kapuja Mulhouse nagyvárosa. Mulhouse a 18. században indult el az iparosodás útján, amikor is három helyi polgár megalapította a pamutszövetek gyárát. Az azóta francia Manchesternek is nevezett iparváros kevés műemlékkel rendelkezik, és ezt a világháborús pusztítás csak tetézte: ma a háború utáni legrosszabb francia városfejlesztési törekvések nyomán kopott lakótelepek veszik körül a várost, melynek központjában üresen álló régi polgárházak és gyommal felvert foghíjak is éktelenkednek. Mulhouse-tól északra azonban belépünk a legharmonikusabb európai tájak egyikébe.

Már a régi rómaiak is… Elzászban a Római Birodalom idején szőlőt telepítettek a Vogézek napos oldalaira a latin telepesek, és még a legsötétebb népvándorlási korszakban, 589-ben is a jó elzászi borokat dicsérte Tours püspöke. A 8-9. századtól az itt működő kolostorok körül fejlődtek ki az újabb szőlőültetvények, a középkor folyamán pedig centrális fekvésénél fogva Európa borpincéjeként elégítette ki közeli s távoli vidékek igényeit Elzász. Colmar városában például a mai elzászi bortermelés negyven százalékának megfelelő mennyiségű bort forgalmaztak 14. századi adatok alapján. Azért Elzász sem volt mindig csak tejjel-mézzel (és borral) folyó Kánaán: a harmincéves háborúban a fel-alá vonuló hadak nyomán egyes területei szinte teljesen kipusztultak. Később svájci német telepesek érkeztek, a szorgos régi-új borász-polgárok folytatták a művelést. Mára szinte egy szőlőültetvény a Vogézek keleti lejtőjének alja, ahol a jellegzetes helyi fajtákat, a szilvánit, a rizlinget, a pinot blanc, a pinot noir és a pinot gris fajtákat, valamint a muskotályt és a traminit termesztik. A hegyek hullámzó ölében pedig évszázados, érintetlen borászfalvak és –városkák tucatjai sorakoznak egymás mellett.

Nem kevesebb, mint 103, egymástól látó- sőt, talán néhol hallótávolságra lévő település alkot gyöngysort a 170 kilométeres Route de Vin-en, az elzászi borúton Marlenheimtől Thannig. Számoljunk átlagosan tucatnyi minőségi borászt minden településre – így kaphatunk fogalmat arról, mire is képes évszázadok tapasztalataira alapozva, a kellő lehetőségek és feltételek megléte esetén egy kultúrtáj. Scharrachbergheim, Rosenwiller, Ribeauvillé, Ammerschwihr, Éguisheim – hosszan sorolhatnánk az ízes nevű, franciásan németes településeket, ahol – hiába a De Gaulle tábornokról, napóleoni marsallokról, a francia forradalom hőstetteiről elnevezett közterek sora – még mindig a német elzásziak dacolnak kultúrájukkal a francia centralizáló törekvésekkel szemben. Időközben persze már Párizs sem nyomja el a kisebbségeket és a regionális sajátosságokat úgy, mint a századelőn, sőt, Franciaország is felismerte, hogy Elzász a közös Európa kultúrkincse. Az elzászi falvakban ma is könnyedén szót értünk németül, a közeli Némethonból pedig folyamatosan árad a német turisták hada.

A borút falvai és városkái egy hagyományból építkeznek, mégis egyediek és megismételhetetlenek. A sok évszázados, színpompás faházak; a virágládáktól roskadozó ablakok; az ódon cégérek, szobrok és közkutak; a macskaköves, sokszor autómentesített utcácskák; az oromzatok mögött rendre felbukkanó szőlőskertek; a kötelező templom- és várostorony – ezek alkotják Elzász településeinek jellegzetes képét. Ez persze faluról falura haladva helyi jellegzetességekkel párosul, amit hangsúlyoznak is. Így lesz Ostheim a gólyák, Mittelwihr a mandulafácskák, Bergheim az egykori boszorkák, Rodern a Pinot Noir, Rorschwihr a titkok falva, és így tovább. Mind közül a zöld párnákként hullámzó szőlősdombok (egykor Voltaire is birtokos volt itt) közé szorult Riquewihr a legszebb, ahol mintegy esszenciaként mindent megkap az ember, amit Elzász adhat. Aranyhalakkal teli középkori kutat; egymásnak dűlő vörös, kék, zöld, sárga favázas házakat; életbölcséssegeket megfogalmazó gót betűs falfeliratokat; a munka erényét és a megérdemelt pihenés jutalmát ábrázoló cégéreket és domborműveket; ma is működő évszázados borászatokat és hangulatos vendégfogadókat láthat itt az utazó.

A falvak fölött itt-ott várak, várromok, apátságok adnak lehetőséget kirándulásra, de érdemes felkeresni az ungersheimi ökomúzeumot (skanzent, kézműves- és biofarmot) és a jelyi borokat, élelmiszereket és termékeket árusító boltokat is. Gyalogos és kerékpáros túraútvonalak, tanösvények szelik keresztbe-kasul a vidéket; és persze a szőlészettel, borászattal kapcsolatos múzeumok, látványborászatok, élményparkok sora is várja a látogatókat. Elzászban minden adott tehát ahhoz, hogy a megállíthatatlanul gyorsuló világból kiszakadva az ember élvezze az életet a maga kedélyesen lassú tempójában. Nem csoda, hogy a hegyekből aláereszkedve az ember szinte eltelítődve nézi meg Colmar ősi kereskedővárosát; Séléstat kódexekkel és ősnyomtatványokkal büszkélkedő könyvtárát; vagy Strasbourg nagyvilági városát, messzi vidékekről látszódó 142 méteres, gótikus katedrális-tornyával, a csatornákra épült faházakkal ékes Petite-Fance negyedével és európai intézményeivel.

Strasbourgtól északra ellaposodik a táj, és megritkulnak a látnivalók: sztrádán haladunk tovább, egykedvű agrártájon át Németország felé.

DSC_5804.jpg

Colmar

DSC_5812.jpg

DSC_5915.jpg

DSC_5842.jpg

Riquewihr

DSC_5878.jpg

DSC_5906.jpg

DSC_5882.jpg

DSC_5922.jpg

DSC_5925.jpg

DSC_5921.jpg

St. Hippolyte

DSC_5911.jpg

*

A birodalmi császárvárosok: Speyer, Worms, Mainz

Elzász után, Németországba érve a német középhegységeken tör át a Rajna: egykor romantikus, ma kissé túlszabályozott völgye a germán legendárium és történelem egyik bölcsője.

Ahogy a Rajna bal partján északnak tartva átlépjük a német határt, rögtön rátérünk az Autobahnok végeláthatatlan labirintusába. A közeli Mannheim és Ludwigshafen iparvárosai is jelzik, hogy nem csak a német kultúra, hanem a német ipar egyik tengelyét is a Rajna alkotja. A germán folyam és vidéke innen már nem lesz többet olyan romantikus és idilli, mint a felsőbb szakaszokon: Európa – bármilyen válság ellenére – ma is zakatoló gazdasági-ipari szívén kell keresztülfolynia. Az indusztriális hagyományok itt évszázadokra nyúlnak vissza, nem meglepő hát, hogy Elzászhoz hasonlóan ezekért a területekért is folyamatos volt a vetélkedés a belnémet fejedelemségek – vagy éppen a francia és a német birodalom - között. A 2. világháború végül jóvátehetetlen pusztítást végzett sok Rajna-menti városban, ahol gyakran csak a legfontosabb emlékeket tudták kimenteni s végül restaurálni a romok alól.

Így járt mind a három történelmi német dómváros, Speyer, Worms és Mainz is. A Rajna bal partja mentén fekvő ősi városok már a rómaiak idején léteztek, majd a Német-Római Birodalom legfontosabb központjaivá váltak: császárkoronozások és –temetések, birodalmi gyűlések színhelyei voltak közel egy ezredéven át. A dicső múltra a világhírű – egymáshoz hasonlító – román stílusú dómok emlékeztetnek mindhárom városban. Az először Spiraként említett Speyerben ötven birodalmi gyűlést tartottak, és itt történt meg 1529-ben, hogy a Luthert követő hercegek és rendek tiltakoztak a többség reformáció-ellenes döntései ellen – innen ered a „protestáns” jelző. Speyerben nem kellett várni a 20. századi világháborús pusztulásra: már 1689-ben kirabolták és feldúlták XIV. Lajos francia király seregei.

A barokk stílben, szellősen újjáépített várost ma is a széles, szabad térségen álló dóm uralja. Az 1030-ban építeni kezdett, kívül-belül hatalmas és puritán katedrálisban a német vaskorona óriási másolata lebeg a főhajó fölött kifüggesztve, a kriptában ősi császárok alusszák örök álmukat. Más miatt talán nem is érdemes tovább időzni e városban – ahogy a Nibelungokben is feltűnő, de a világháborúban szintén porig rombolt Wormsban sem, ahol a speyerinél pár évtizeddel idősebb román stílusú katedrális az egyetlen komoly látnivaló. Míg a speyeri dóm világos egyszerűségével, addig a wormsi titokzatos félhomályosságával nyűgözi le a látogatót. El lehet képzelni, milyen lehetett ezeknek az óriási épülettömböknek, a szédületes magasságba törő oszlopoknak és tornyoknak a hatása az ezer évvel ezelőtt élt emberekre. Volt persze, aki nem rettent meg a birodalmi léptéktől: a wormsi dómban állt ki 1521-ben Luther Márton V. Károly császár és a rendek elé, mondván: „itt állok, mert nem tehetek másképp”. A háború után meglehetős sivársággal újjáépített Wormsban a Nibelungokhoz kapcsolódó emlékművek és Németföld legrégibb zsidó temetője utalnak még a távoli múltra.

A harmadik, legnagyobb és talán legfontosabb dómváros a Rajna és a Majna találkozásánál fekvő Mainz. Az egykori dúsgazdag hercegérsek-választófejedelmek székhelye ma Rheinland-Pfalz tartomány fővárosa, egyszerre politikai, gazdasági és kulturális csomópontja a nyugati német vidékeknek. A hercegérsekek a századok során egyszerre voltak Mainz felvirágoztatói és a városi polgárok elnyomói: a konfliktusok sokszor utcai harcokban csúcsosodtak ki; majd később a franciák és a poroszok vetélkedésének tárgya lett a Rajna kanyarulatában fekvő város. A békés időszakokban azonban olyan európai jelentőségű szellemek éltek Mainzban, mint Erasmus, Dürer vagy Lukas Cranach. És itt született és alkotott a XV. században Johannes Gensfleisch, vagy ahogy a nagyvilág ismeri, Gutenberg, az emberi civilizáció fejlődésének új irányt szabó könyvnyomtatás feltalálója – aki, mint korszakos személyiségekkel gyakran megesik – szinte elfeledve halt meg. Szülőháza a város házainak 80 százalékához hasonlóan elpusztult a világháborúban, szelleme viszont ott él minden egyes nyomtatott betűben, amíg világ a világ.

Tartósnak ígérkezik a mainzi dóm fennmaradása is, amely az előző ezredforduló óta dacol az idővel és a háborúkkal. A belül félhomályos, csendbe burkolózó dómon kívül, a tágas piactéren embertömeg kavarog. Környékbeli zöldségeket, gyümölcsöket, jó rajnai borokat – és könyveket – áruló standok tucatjai szolgálják a mindig továbbhömpölygő életet az ezeréves falak alatt.

DSC_5940.jpg

Speyer

DSC_5939.jpg

DSC_5952.jpg

Worms

DSC_5946.jpg

DSC_6042.jpg

Mainz

*

A Nibelungok nyomában: a Rajna és a Mosel völgye

Mainzon túl már németes precizitású szőlőbirtokokkal telehintett dombok és hegységek hullámoznak a Rajna mindkét oldalán, itt tör át a folyam a középhegységen. A vidék a német romantika és nemzeti érzés egyik bölcsője volt a napóleoni háborúk idején és rákövető évtizedekben az apró fejedelemségekre tagolt Némethonban, amíg meg nem született a Német Császárság. Felsorolni is nehéz lenne, mennyi német alkotó vett innen ihletet műveihez, s hány uralkodó és politikus használta fel a népszerű művekben felbuzgó nemzeti érzéseket a maguk céljaira.

Kis csalódás a mai utazónak, hogy az egykor valószínűleg romantikus – bár a mi Dunakanyarunknál kisebb léptékű – Rajna-völgyet mára túlszabályozták és túlszerették a németek. A vasutakkal, sztrádákkal, ipari negyedekkel telehintett, sűrűn lakott partok között szűk mederbe szabályozva siet tovább a Rajna. A középkor és a kora újkor zűrös időszakaira emlékeztet a lovagvárak egész sora, szinte minden hegyre jut belőlük egy. Az eredeti várak nagy részét lerombolták a különböző évszázadok francia csapatai, viszont a XIX. századi nemzeti ébredés idején, sokszor a berlini császárok kényére-kedvére kissé giccses mesevárakat építettek a romokra. A látványos, ámde nem eredeti sasfészkek között Marksburgba érdemes elmenni: ez az egyetlen épen maradt középkori lovagvár a Rajna fölött. A meredek hegycsúcson álló várban még egy eredeti középkori kéziratokat és korai nyomtatott lapokat áruló csodabogárral is találkozhatunk.

A várak alatt itt-ott javarészt megmaradt régi városkákat is meglátogathatunk: a soktornyú fallal körülvett Bacharach a legszebb közülük; domboldalán a XV. század óta befejezetlen, gótikus Werner-kápolna mellől lehet letekinteni a folyamra. A völgy előtt és után közel egy kilométer széles Rajna a Loreley-sziklánál alig 113 méterre szűkül össze: a legenda szerint itt bűvölte el és csalta zátonyokra a rajnai hajósokat az aranyhajú gonosz tündér. A völgyből lassan kiérő Rajna aztán Koblenzen folyik keresztül: a derűsebb délnémet vidékeket elhagyva már egyre inkább a németalföldi, északnémet építészet és hangulat érvényesül.

DSC_5995.jpg

DSC_6016.jpg

Bacharach

DSC_6010.jpg

DSC_6014.jpg

DSC_6020.jpg

DSC_6022.jpg

Loreley

DSC_6026.jpg

DSC_6025.jpg

Marksburg

DSC_6028.jpg

Mosel-völgy

DSC_6035.jpg

DSC_6036.jpg

Burg Eltz

DSC_6048.jpg

Aki Koblenzig eljutott, ne hagyja ki a Mosel völgyét sem, amely az itt termelt kiváló német borokról híres. A szép régi városkákkal, mint Cochem vagy Zell ékes völgy a legészakibb történelmi borvidékek közé tartozik. Az Eifel és a Hunsrück hegységek fennsíkjai között mély szurdokban kanyargó folyó két partját végig szőlő borítja: szédületes meredekségű hegyoldalakon művelik itt birtokaikat a gazdák. Egy helyen felkanyargunk a hegyek közé: negyedórás séta után, erdős patakvölgyben látjuk meg Németország sokak szerint legszebb, eredeti lovagvárát, Eltz-et. A tökéletes, soktornyú mesekastély méltó lezárása egy hosszú rajnai útnak: ahogy innen a hegyek átadják a helyüket az egész Észak-Európán végignyúló síkságnak, egy másik, másfelé tekintő és gravitáló kultúrtáj kezdődik Németalföldtől a Hanza-városokon át Skandináviáig.

*

Az útirajz részletekben a Magyar Nemzet Napos Oldal rovatában jelent meg először.

Címkék: fotó kultúra utazás történelem Ausztria Németország Svájc Franciaország Rajna Boden-tó

A bejegyzés trackback címe:

https://mandiner.blog.hu/api/trackback/id/tr904975060

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2012.12.27. 13:45:02

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

jose maria padilla · http://gozdom.blogspot.com/ 2012.12.27. 08:30:50

lóhát-lóerő

ez megakasztja azt akinek van érzéke. és onnan nem olvassa tovább

aeidennis 2012.12.27. 10:08:14

A Rajna a jégkorszak kezdetén még a Vogézekben eredt. Aztán szépen lassan elszedte a Dunától az összes alpi forráságát. Drang nach süden. dunaiszigetek.blogspot.hu/2012/12/a-duna-rajna-haboru.html

rajcsányi.gellért (ergé) · http://mandiner.blog.hu/ 2012.12.27. 10:14:20

@aeidennis: igen, és a Duna egyre gyakrabban szívódik fel a legfelső szakaszán, átszivárog a talajrétegeken át a Rajna vízgyűjtőjébe. A németek lopakodó Bős-Nagymarosa!

tewton 2012.12.28. 02:09:50

@jose maria padilla:
akinek érzéke van, azt már hejne neve megakasztja :)

nézegessük a képeket, azzal nem lehet hibázni :9

Herr SturmLikudnik · http://archiregnum.blog.hu/ 2012.12.29. 08:28:51

saját hányásában fetrengő összeomló nyugat... barrosók és kónbanditák mindenütt... ideje elszakadni a narancs, izé, a nemzeti szuverenitás megőrzése érdekében