„Nem kell állandóan, örökké provokálni” – fakadt ki Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke az Index riporterének: a Műcsarnok nemrég lemondott igazgatójának, Gulyás Gábornak korábbi tárlatára utalt, amely Fekete szerint kivívta a református és a katolikus egyház felháborodását is.

A provokációt az MMA-elnök itt pejoratív értelemben használja: sértő szándékkal, öncélú módon való megnyilvánulást sejtet, miközben az efféle gesztus valójában nem egyenértékű az öncélúsággal. Nem tekinthető ugyanis annak, ha a mű egy fontosnak tartott mondanivaló kifejezése érdekében igyekszik konfrontálódni a befogadóval, kivívva annak esetleges megütközését; gondolatokat ébresztve benne a másfajta megközelítés revelatív erejének köszönhetően.

Fekete mást ért ezen felingerlő alapállapot alatt, amelyet Gulyás az Indexnek adott interjújában ki is kér magának: „A kritikai reflexió szerintem a művészet elvitathatatlan joga. Én sem értek egyet azzal, hogy bármely kiállítás vagy kiállított műalkotás sértse egy-egy csoport vallási meggyőződését vagy nemzeti öntudatát. Én konzervatív vagyok, de azt gondolom, hogy ez minden ép erkölcsi érzékkel rendelkező ember számára evidencia, ez önmagában nem konzervatív álláspont.” Ugyanis az önkritikus viszonyulás, a világban bennünket körülvevő dolgok megkérdőjelezése, a határok feszegetése a művészet kiindulópontja. Mivel egyfajta művészet létezését tudom csak elképzelni az esztétika szempontjából (még ha a szépség mindenkinek mást és mást is jelent); ezért nem látok alapvető, lényegi különbséget egy állami fenntartású intézményben bemutatott művészi produktumok, illetve az alapítványok kezében lévő befogadóhelyeken a közönség elé tárt képek, installációk alapvető célkitűzése között. Főként, ha azok a kortárs művészet spektrumában igyekeznek elhelyezkedni. Mivel a Műcsarnok fő feladatának eddig ezt tekintette, ezért érthető, hogy Gulyás nem tartotta elképzelhetőnek az épület falai között egy szalonszerű kiállítás megszervezését, ellenben mindig is elsődlegesnek tartotta a kurátori szerepkörből adódó izgalmas szemléletmódok megjelenítését.  

A kurátori rendszer az utóbbi évtizedekben vált egyre fontosabbá a kortárs képzőművészet kiállításainak megszervezésekor, ez pedig természetes módon szorította vissza az úgynevezett szalonművészetet, amelynek eszmeiségét nem tartotta igazodási pontként számon a kortárs művészet prezentálásának során. „Országos méretű demokratikus bemutatórendszert tervezünk, hogy helyet kapjanak mindazok az alkotók a képző-, az ipar-, a fotóművészet és az építészet területeiről, akik átfogó szemlével nem tudtak megjelenni a magyar és a nemzetközi színtereken” – mondta Fekete a Heti Válasz újságírójának (Akadémiai székfoglalás, december 6.). Fekete ezzel pontosan rá is mutatott arra a fajta szisztémára, amelytől a művészettörténészek és a kurátorok olyannyira berzenkednek: a művészet állítólagos demokratikus megszervezésére. 

Sokan vannak azon az állásponton, amelyet magam is osztok: az értékek kiválasztásában nincsen helye a demokráciának, ahogy a kánonok is rendkívül antidemokratikus módon jönnek létre, abban szerep alanyi jogon senkinek nem jár. L. Simon László kulturális államtitkár is erre a problémára tér ki legutóbbi, Szubjektív ikonosztáz című kötetében: az eredetileg 2007-ben írt, Egy kiállítás margójára címet viselő esszéjében a szalonok életre hívásában fontosnak tartott demokratikus alapelvek és a művészet arisztokratikus jellegének ellentétére mutat rá, óvakodva viszont az egyértelmű állásfoglalástól a szalonok létjogosultságát illetően. Azt viszont kétségkívül elismeri, hogy „az értékkiválasztódás kifejezetten antidemokratikus folyamat, hiszen annak eldöntése, hogy melyik vers közölhető s melyik nem, melyik kép állítható ki s melyik nem, nehezen képzelhető el valamiféle demokratikusság jegyében”. Azt L. Simon is megjegyzi, hogy természetesen a kurátori rendszer sem tökéletes, és az sem egyértelmű, hogy ennek köszönhetően mindig a legmegfelelőbb művek kerülnek a kiállítótermekbe. Két dolog viszont elkerülhető: egyrészt, hogy a demokratikusság jegyében a többi izgalmas munka közé „a bevásárlóközpontok előtereit is elborító giccs” kerüljön; másrészt, hogy olyan munkák elegyedjenek reflektálatlanul a többivel, amelyek nem kortárs problémákra igyekeznek mai nyelven valamiféle válasszal, vagy legalább kérdésfelvetéssel szolgálni.

A mindenkori kortárs művészetnek ugyanis fontos feladata, hogy provokatív legyen, úgy foglalkozzon az adott korszak lényeges témáival, hogy nem előre legyártott, egységes válaszok megadására törekszik.

Így elfogadhatatlannak tartom Fekete György szemléletét, miszerint a művészet feladata valamifajta egyensúlyteremtés lenne, lavírozás a pozitív és negatív mérce között, hogy végül a biztonságos középszer langymeleg stádiumában álljon meg – ezáltal pedig ne ingerelje a befogadót az élet fontos kérdéseinek, az adott kor helyzetének és lehetőségeinek továbbgondolására, másfajta megközelítésére. Ha pedig nincs provokáció, akkor nincs érintkezés sem; ha nincs meghökkentés, akkor újragondolás sem létezhet. Nagyjaink újító ereje éppen szokatlanságukban, váratlanságukban rejlett: ahogy Ady Endre Új versei sem tudták volna megújítani költészetünket, ha nem döbbentik meg az olvasót provokatív gesztusukkal és addig ismeretlen metódusaikkal; úgy József Attila sem alkotott volna talán maradandót, ha hallgat egykori professzorára, Horger Antalra, és nem kísérletezik újfajta nyelv megteremtésével.

Ha a művészet nem próbál elementáris erővel hatni a befogadóra, akkor nem is lesz képes a kor nyelvén megszólalni; ha pedig valamifajta demokratikusság jegyében mindent beengedünk a művészet tereibe, annak csak a giccs és a valódi öncélúság megjelenése lesz a következménye. Ugyan a szakértő megközelítés döntése bármikor megkérdőjelezhető, ám az sosem eliminálható azzal a szándékkal, hogy minden jelentkezőt beeresszünk a legizgalmasabb művekkel előálló alkotók egymással is összhangban lévő bemutatására.

A politika terén viszont alapvető követelmény a demokrácia, így a megválasztott kormány kinevezett kulturális államtitkárától elvárom, hogy védje meg az állam tulajdonában lévő intézményeket és azok művészi autonómiát élvező igazgatóit; illetve ne adjon ki a köz kezéből olyan kultúraszervező és elsőrangú nemzeti értékeket, mint amilyen a Műcsarnok is. Ha pedig ez az államtitkár a nevezett intézmény feladatát és fontosságát olyannyira értő L. Simon László, akkor pedig még inkább számítok arra, hogy érvényesítse akaratát a kulturális államtitkárság élén akkor is, ha akadályokba ütközik.