A népi kezdeményezés lényege, hogy legalább ötvenezer aláírást kell az adott kérdésben két hónap alatt összegyűjteni, amivel a kezdeményezők csupán arra kötelezik az országgyűlést, hogy tárgyalja a kérdést, ám a döntés tartalmát nem tudják érdemben befolyásolni. Magyarul semmi meglepő nincs abban, hogy az éjjel közepén kicsit vitatkozott róla a bent lévő néhány képviselő, aztán azt mondta, hogy nem. Ez sajnos így szokott lenni. Ötvenezer aláírásból ennyire futja. (De még százezerből is.) Jött a csalódottság, a tüntetés, és mit ad Isten: végül csak elfogadta a parlament a Btk-módosítást.

Ez a figyelemre méltó gesztus egyébként harmadszorra fordult elő a rendszerváltás óta, az összesen tizennégy, országgyűlés elé került kezdeményezés története során. Az idein kívül 2002-2003 voltak az igazán lovagias évek ebből a szempontból, amikor is az országgyűlés egymás után két népi kezdeményezést is elfogadott a közalkalmazottak előmenetelével és az állatkínzás büntetésével kapcsolatban. A többi kezdeményezést az elmúlt huszonkét évben vagy tárgysorozatba se vették, vagy csípőből elutasították. Például a bunyevácok kétszer is hősiesen bepróbálkoztak azzal, hogy önálló kisebbségi státuszt kapjanak, mindezidáig sikertelenül; de ugyanígy elutasították a pedagógusok óraszámának növelése ellen irányuló, vagy a művi meddővé tétel szigorítását célzó indítványokat is. Összességében a balos kormányok tíz eléjük került népi kezdeményezésből nyolcat elutasítottak, kettőt elfogadtak, míg fideszes vezetés alatt eddig négyet tárgyaltak, és egyedül ezt a legutóbbit fogadták el – ha nehezen is. Akadtak viszont olyan népi kezdeményezések, amelyekből ugyan országos szinten nem lett semmi, egyes budapesti kerületek mégis előzékenyen megvalósították, ilyen például a csövezés vagy a kukázás tilalma. Aránylag azonban mindig nagy volt a kezdeményezések elutasítottsága, ami nem csoda. A kedvencem az országgyűlés feloszlatására irányuló 2009-es népi kezdeményezés – gondolom, ezt csak viccnek szánta, aki kitalálta: az aláírások vélhetően rekordidő alatt összegyűltek és a képviselők is jót szórakozhattak rajta.

A mostani kezdeményezés nem az intézmény sajátosságainak köszönhette a sikerét, hanem egyrészt a médiavisszhangnak és a tüntetésnek, másrészt pedig annak, hogy a családon belüli erőszak külön tényállásként rögzítése valószínűleg nem fog különösebb változást hozni. Nem vitatom a kezdeményezők jó szándékát, de a testi sértés és számos más itt szabályozni kívánt erőszakos cselekedet eleve tényállás a Btk-ban, és hiába minden, ha nem történnek feljelentések, nem derítik fel ezeket a bűncselekményeket. A családon belüli erőszakot külön beleírni a Btk-ba csak egy gesztus: egyszerűbb ezt megtenni, mint szembenézni a nagy társadalmi ellenszegüléssel; valószínűleg ezzel magyarázható a hirtelen pálfordulás. Érdemi kérdésekben egyébként nem jellemző az ilyen „készséges” együttműködés.

Ez viszont nem azért van, mert a kormányok folyamatosan lábbal tiporják a népakaratot, hanem mert a népi kezdeményezés tökéletesen alkalmatlan eszköz a népakarat érvényesítésére: egyszerűen egy kamuintézmény. Tényleges kötőerő nélkül – a magyar politikai kultúrát ismerve – kevés értelme van aláírásokat gyűjtögetni. Az ok, amiért mégis sokan próbálkoznak – mert sokan próbálkoznak, csak a legtöbb kezdeményezés már a kérdés hitelesítésénél elvérzik –, az az, hogy negyedannyi aláírást kell összegyűjteni a kötelezően kiírandó népszavazáshoz képest, és hogy a népszavazás is lehetetlen küldetés, főleg, mióta az új alkotmány visszaállította az 50 százalékos részvételi küszöböt. Vagyis gyakorlatilag mindkettő szinte reménytelen: az is, hogy az országgyűlés dalolva megszavazza, amit akarok, csak mert rajtam kívül még ötvenezren szeretnék; és az is, hogy én, magyar állampolgárként, még ha össze is gyűjtök kétszázezer aláírást, menedzselni tudok egy olyan kampányt, aminek köszönhetően a választópolgárok fele rohan szavazni.

Lehet egyébként értelmesen is szabályozni a népi kezdeményezést: egyes német tartományokban (például Bajorországban és Hamburgban) a parlament által elutasított népi kezdeményezést utóbb népszavazásra bocsátják. Így legalább valami közvetett szankció fenyegeti a politikusokat, hogy érdemben foglalkozzanak a kérdéssel: ha jelentős társadalmi támogatottságot sejtenek, célszerű elfogadni a kezdeményezést, hogy a népszavazást megelőzve a jótevő szerepében tetszeleghessenek. Itthon természetesen nem sokra mennénk hasonló trükkökkel sem, hála a már említett részvételi küszöbnek.

Az intézmény fölöslegességét a törvényhozás is elismerte, miután az új alkotmányban a népi kezdeményezés már nem szerepel – miként az új népszavazási törvény tervezetében sem, ami már több mint egy éve vár arra, hogy megszavazzák. Ha ez egyszer mégis megtörténik, bizonyára lesznek, akik aggódnak egyet, hogy újabb kegyelemdöfés a demokráciának és hasonlók; pedig az esetek nagy részében az intézmény eddig sem volt jó semmire, nem is igazán fog hiányozni senkinek.