A magyar jobboldalt elemző Mi a jobb? sorozatunkban Stumpf András (Heti Válasz) írását olvashatják.
Kezdjük valami nagyjából frissel, aktuálissal! A mozdulattal, amellyel Magyarország kulturális államtitkára, civilben költő, a „ravatalra” helyezi a „táskáját”. Nem zárható ki, hogy ezzel a mozdulattal nagyobb hatása lesz anyanyelvünkre, mint költészetével (ki olvas ma verseket?) – a „Hogy kerül a csizma az asztalra?” úgyis régi már, ezen túl táskával, ravatallal érdemes használni. A kép valóban költőhöz méltó. Sűrítve mutatja a lényeget. Azt, hogy a jobboldal – noha erősnek tetszik – valójában válságát éli. Esszenciája az a táskahuppanás mindannak, amit az elmúlt két évben nem kellett volna. Egy mondatban: unortodox megoldás az állam felhatalmazottja részéről olyan cél érdekében, amely cél szükségszerűen unortodox megvalósulása esetén sem lesz jobb senkinek, tehát törvényszerűen abszurdba, paródiába hajlik az akció, amelyet azonban elkövetője magyarságteljesítményként, nép- és nemzetvédelemként él meg/kíván láttatni. Ismételjük el még egyszer: államtitkár által, bőrszütyőben Erdélybe csempészett talán-hamvak egy majdnem-ravatalon.
Felindulásomban szinte Athénéként pattant ki fejemből egy ma is igazságetalonnak számító klasszikus mondat parafrázisa. Hogy ugyanis abban a bőrtáska-koporsóban nem csak Nyirő József, de a mi elkövetkezendő húsz, vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.
Aztán magamra szóltam: elég a hisztiből, azért a kép nem ilyen sötét. De erről később, minden jó, ha vége jó-alapon. Annyi mindenesetre szikáran is megállapítható: a Fidesz-kormánynak eddig nem sikerült végleg lezárnia az „átmenet két zavaros évtizedét”.
*
Talán szükségszerű is ez: a jobboldal mai vezetői azzal a küldetéssel vágtak bele a közügyek intézésébe a rendszerváltáskor, hogy eltakarítják az útból a kommunistákat. Szép, méltányolandó és fontos feladat volt. Történelmi. Mire azonban először kormányra kerültek, azt kellett tapasztalniuk: a pártállami hálózatok egyben maradtak, sőt, erősebbek, mint valaha, szőlészeti és borászati diplomás szakemberek és társaik hatalmas vagyonra, befolyásra tettek szert a köz kiárusításakor. Elrontott kampány, úgyisnyerünk-gőg, plusz Ron Werber és Gyurcsány Ferenc kampányguruskodása miatt nem volt folytatás 2002-ben, én meg a tíz évvel ezelőtt megszakadt kormányzás emlékének hála nagy lehetőséget láttam a Fidesz-kétharmadban két éve.
Az első Orbán-kormány ugyanis az építkezés kormánya volt. Az ormótlanságok és a korrupció jó részét rá lehetett kenni Torgyánékra, s noha a permanens bizottságelkaszálós dölyf nem volt rokonszenves, ahogy a nemzeti jelképet pártkitűzővé alázó kokárdázás sem, mindez eltörpült a normális kormányzás, a felelősségteljes költségvetési politika, fiatal- és tanulástámogató oktatáspol és nem utolsó sorban a látható eredmények mellett. BS, Nemzeti, MÜPA-kezdemény, Millenáris, Terror Háza... Főként utóbbi kettő mutatta meg a gyakorlatban (és nem k.. jó könyvekben), mit is jelent a modern magyar jobboldal. A Millenáris zseniális park lett, a nyitókiállítással együtt egy jövőbe tekintő, nagyjai teljesítményére büszke nemzet intézménye. (Kulcsszó: teljesítmény.) A Terror Háza szintén a modernitást, minőséget és az igazságot jelenítette meg. (És nem utolsó sorban mindkettő: ízlésről árulkodott. Jó ízlésről. A Nemzeti épülete mondjuk nem, az belülről tényleg olyan, mintha egy pakisztániak által üzemeltetett kül-londoni motelt hormonkezeltek volna ekkorára, de úgy látszik, aminek ez a jelző a nevében benne van, előírásszerűen giccses lesz. A jelenlegi ciklusból erre temérdek példa áll rendelkezésre a NER-től egészen a „nemzeti dohánybolt” törvényjavaslatban megjelenő groteszkjéig, Balog Zoltánt mindenesetre áldja meg az Isten újdonsült minisztériumának névtábla-cseréjéért. Mert „ahol minden nemzeti, ott semmi sem az”. Genau.)
A nagybötűs igazság és valóság labdája tíz éve tehát egyértelműen a pálya jobboldalán pattogott. Kellett még ezután néhány év a ballib oldal látványos erkölcsi és szellemi összeomlásához, valójában azonban már akkorra átpasszolták a lasztit, legfeljebb még nem tudtak erről elegen. Emlékszünk? Kovács László például Megbékélés Házának akarta keresztelni azt, ami a valóságban a terror háza volt. Nyúlós-nyálas, hazug boruljunkössze volt ez, szokás szerint. A liberális nagyágyúk pedig 2001-ben írták meg levelüket Jospin francia kormányfőnek a zámolyiak ügyében, bizonyítva, hogy a doktriner píszíségen kívüli valóság különösebben nem izgatja őket. Nagy elmék váltak akkor tudatosan vagy megszokásból, az akol bódító melegétől a politika cselédjévé.
*
A választási vereség után aztán jött a pártépítés időszaka, a felismerés: ahhoz, hogy a maradék hitelüket éppen hitelek felvételével, botrányos gazdaság- és társadalompolitikával erodáló komcsikat el lehessen tüntetni, fel kell építeni egy ugyanúgy beágyazott pártot, plusz a retorikát is olyanra kell hangolni (jólétire, nyugdíjvédősre, „plebejusra”). Mindeközben a jobboldal számára, ha annak egészét nézzük, nem csak a Fideszt, az ellenzéki nyolc év mégiscsak csodálatos volt. „Ignore what I say” - ezt Orbán Viktor ugyan szűk körben mondta, s a 2006-os, újabb bukta után például a Mandiner-előd Ufi is megírta, hogy bizony jobban esett volna a vereség, ha nem ezzel a plebejus szósszal van bekenve az egytábor egyzászlaja, mégis, szíve mélyén mindenki hallgatott Orbánra. Azaz úgy gondolta: ezek hatalomtechnikai húzások csupán, kellenek a sikerhez. Ellenzékben pedig a politikus felelőssége az, hogy nyerjen. Ahogy tud. Aztán úgyis jól kormányoz majd: a tapasztalat ezt mutatta.
Az őszödi beszéd mentegetésekor a ballib elit gondolkodói végképp elárulták a nagybötűs igazságot, részt vettek a demokrácia megcsúfolásában, legitimálták Gyurcsány maradását (a kivétel Hajós Andrásnak óriási riszpekt hat év távlatából is), ilyen körülmények között pedig érdekhálókban még nem vergődő fiatal, akit érdekelt a közélet, egyszerűen nem kerülhetett a ballib oldalra (hacsak családi meghatározottság, szocializáció nem sodorta oda automatikusan).
Nagy tévedés persze, hogy a mai ifjúkonzi körök, műhelyek a Fidesztől függetlenül jöttek volna létre. Szó sincs arról, hogy látván a másikon is feszülő tweedzakót, ruganyos huszonévesek léptek volna oda egymáshoz az utcán: „Uram, bizonyára Ön is kedveli Oakeshott munkáit...” Az Ufi konkrétan a Fidelitasból nőtt ki, a Kommentár folyóirat, később a Kontra klub és a Tranzit sem volt „független”, a Jobbklikket egyenesen Navracsics Tibor alapította, aki nem mellesleg gondolkodó antikommereket nevelt az egyetemen, aztán helyet biztosított nekik a függetlennek szintén nem nevezhető Nézőpont Intézetben is.
A magyar jobboldal legnagyobb sikere, amelyet az elmúlt tíz évben elért, tehát nem képzelhető el a Fidesz nélkül – ezt nem árt leszögezni. Hosszú évtizedek után mindenesetre először történt meg Magyarországon, hogy organikusan, görcsöktől mentesen, már egy szabad világban jöttek létre konzervatív körök a „szabadság, hagyomány, közösség” hármas jelszavára épülve és nem kizárólag családi meghatározottságok köré szerveződve, visszasírva a Horthy-kort, esetleg neofita buzgalommal rátalálva az „Isten-haza-család” jeligére (a görcsösen, felülről létrehozott polgári körök reálpolitikai haszna megkérdőjelezhetetlen ugyan, ám rövid életük mutatja jelentőségüket is).
A folyamatok ráadásul egymást erősítették a Gyurcsány-érában. A végére a ballibek teljesítmény- és moráldeficitje szélesebb körben is érzékelhetővé vált, vele pedig az, hogy életidegen, ideologikus elképzeléseik üresek, tartalmatlanok és – nagyon unalmasak. A 2004-es szégyennépszavazás utáni években lassan tehát beállt a fordulat: az erdélyi magyarok románozása már nem volt divat, sem fiatalos és trendi az, ha valaki tetemcafatoz és micisapkáz. Azzá vált mindez, ami: szimpla tahósággá. Ráadásul lassan azért a ballib térfélen is megjelent egy masszívan Gyurcsány-ellenes, viszonylag ifjú társaság.
És megjelent még valami: a Jobbik. Minden országnak jár egy széljobb párt, 15 százalék körül, ellenzékben nem tesz nagy kárt. Sőt. Mivel elcsaklizta a korábban egységbe zsúfolt tábor egyik zászlaját, az Árpád-sávosat, meg mindazt, ami történetileg szégyellni való a magyar jobboldalon, ballaszt nélkül, de sosem látott erővel, kétharmaddal kezdhetett kormányozni a Fidesz.
*
Minden adott volt ahhoz, hogy a választási ígéreteknek megfelelve létrejöjjön a centrális erőtér, a normális, józan észre hallgató, érték-, minőség- és teljesítményelvű jobboldali kormányzás. Felelőtlen ígérgetés nemigen volt a 2010-es kampányban, merthogy mondás sem igen volt semmiről. Nem kellett lennie neki. Ráadásul 2006-tal ellentétben, amikorra a szocik a valóságban már államcsődszélre vitték ugyan az országot, ám temérdek hitellel, némi osztogatással, sokéves adócsökkentési törvénnyel és trükkök százaival sikerrel hazudták el ezt a választók elől, 2010-ben a jó nép tisztában volt azzal, hogy válságos a helyzet.
A kultúrában, közgondolkodásban addigra ráadásul megjelent mindaz az érték magától, alulról, amelyre egy konzervatív kormányzat nyugodtan építhetett volna. Afféle modern, magyar, népit és urbánust összekapcsoló szintézis. A Csík zenekar Kispál-számokat és Quimbyt dolgozott fel nagy sikerrel, a népzene és a néptánc természetes közegre lelt a tízen-huszonévesek körében a „liberális” Gödör klubban, Szalóki Ági egymás után adta ki zseniálisnál zseniálisabb lemezeit, Ferenczi Gyuri Petőfit zenésített meg elképesztő döggel, Both Miki összehozta a Naprát, amelyből kiderült, hogy a mindenhol értelmezhető Stratocasterrel is el lehet játszani a mezőségi szökős virtuóz hegedűfutamait, de még legjobb, fiatal ska-zenekarunk, a PASO is elkezdte propagálni külföldi koncertjein a magyar konyhát, csak úgy, mert imádják, azért. Ez csupán néhány példa, a lényeg, hogy igenis trendi lett patriótának lenni, meríteni abból, ami a miénk, ismerni a múltunkat, beleszeretni, használni, élni... Még Geszti Péter is felcsapott lovasnak! Az persze bőven az erőltetett giccs kategóriába való, mégis, jelezte: vége annak, hogy aki szeret magyar lenni, az büdös lábú paraszt, nem európai, s végső soron antiszemita vagy fasiszta. A kormányzás elején aztán a korábban 23 millió románozó MSZP is megszavazta a kettős állampolgárságról szóló törvényt, Trianon is a helyére került szimbolikusan...
Mindehhez persze kellett az SZDSZ eltűnése, amely kétségkívül örömteli pillanat volt két éve, ám jó esély volt akkor arra is, hogy átalakuljon a kétosztatú pártstruktúra. Magyarán: az MSZP tényleg eltűnjön a süllyesztőben, avagy másod-harmadrendű szereplője legyen a 2014-es választások (egyfordulósított változatban Fidesz-gyengülés esetén szükségszerű, elkerülhetetlen) ellenzéki összefogásának.
*
A Fidesz azonban – második kormányzása első félidejében legalábbis – látványosan nem tudott élni a kétharmaddal a kínálkozó lehetőséggel. „Nem volt forradalom, de leverték.” - írta Lányi András rendkívül találóan Gyurcsányék 2006-os produkciójáról annak idején. Forradalom 2010-ben sem tört ki, de tart azóta is, töretlenül. A hatalmas sikerek következtében mindig már csupán karnyújtásnyira lévő végső győzelem sajnos egyfolytában ugrál, egyszer nyugaton tűnik fel, máskor keleten, így aztán gyorsnaszáddal kell üldözőbe venni, fordulni erre, aztán hirtelen 180 fokot...
Ha a jó szándékot nem vitatjuk is, sem a brutális örökséget és a kedvezőtlen nemzetközi környezet tényét, a nagy pörgés-forgásban azért szükségképpen elszédülünk. Biztosan ez a szédülés teszi, hogy nem áll össze a kép, s ha most kicsit megállunk, mire kitisztul, azt látjuk: nagyjából ott vagyunk, ahonnan két éve indultunk. Még ha a Tárki friss felmérése – amelyben a szocik beérték a Fideszt – mérési hiba következménye is, az már látszik, hogy az ellenzék legerősebb ereje továbbra is az MSZP. Azok az unortodox megoldások pedig, amilyenek például a médiatörvény vitatott pontjai voltak, amelyek mintául kívántak szolgálni egész Európának, mára jórészt kilúgozódtak a jogszabályból (nem is fognak hiányozni senkinek). Mielőtt félreértene bárki is: a baj nem az, hogy a Fidesz élt a kétharmaddal. A baj az, hogy nagyon, nagyon sokszor úgy rúgta fel az írott és íratlan normákat, hogy nem közölte annak valódi okát, a rugdalózás pedig nem is hozott hasznot az országnak. A médiatörvény látványos, nagy, nemzetvédő eredménye például a Klubrádió pitiáner vegzálása. Amivel egyébként nemhogy „kinyírták” volna a „komcsikat”, hanem éppen hogy morális alapot adtak nekik. Végül is, nagyvonalú gesztus. Híján voltak rég. Az igazság labdája nem pattog még ugyan a szocik oldalán, hiszen releváns mondandójuk továbbra sincs, de az igazságtalanságé sok esetben a Fideszére került.
Minthogy pedig Marxnak nem volt igaza és nem a lét határozza meg a tudatot, a változás motorja mindig az ember, annak lelke, tartása. Ha úgy érzi, az igazság az ő oldalán van, lelkes lesz, képes harcolni az igazáért, szervezkedni, stb. Azok pedig, akiknek érdekeit a változás amúgy szolgálná, remekül felhasználhatják az ajándékba kapott emberi erőforrást. Alkotmányban rögzíteni, hogy az MSZP gonosz párt? Ez ám az „értelmiségi gumicsont”, nem a valaha a Fidesz számára is identitáskérdés ügynökügy. Remekül el lehet vitatkozni az MSZP történelmi felelősségéről, csakhogy ennek a helye nem törvényben van, hanem újsághasábokon, kerekasztal-beszélgetéseken, pártrendezvényen.
Sokszor tehát nem a dolgok igazságtartalmával van gond, hanem a rend hiányával. A rendetlenség, az öncél pedig sosem szül megbecsülést, tekintélyt. Sorolhatnám még a „táska a ravatalon”-típusú példákat az elmúlt két évből bőséggel, de nem teszem: akit érdekelnek, annak elég újraolvasnia a Mandiner „Ilyen ország pedig nincs”-sorozatának vonatkozó posztjait. Ezek a szükségtelen ügyek akkor is sokat rontottak a jobboldal megítélésén, morális állapotán, ha egy sor részterületen egyébként kifejezetten jó munkát is végzett a kormányzat (tényleg, de nem vagyok kutatóintézet, úgyhogy ennek részletezésére nincs kapacitásom, mindenesetre Hende Csaba a nagybetűs honvédelmi miniszter, például).
*
Végezetül jöjjön a beígért jó hír:
Áder János személyében olyan elnöke lett nemrég az országnak, aki Horthy helyett Deák Ferencet tekinti példaadónak, aki első beszédében a teljesítményt tette meg zsinórmértéknek, ráadásul – egyelőre nagyon úgy fest, hogy – tisztában van a pozíciójából fakadó kötelességekkel és elkötelezettnek látszik a jó, azaz mindenkire vonatkozó rend mellett is: az utolsó pillanatban benyújtott lényegi módosítókkal szembeni fellépése legalábbis ezt mutatja. Ez a hozzáállás az, amely méltó a józan, modern magyar jobboldalhoz.
Jó volna, ha a kétharmad is bátran lépne erre az ösvényre. A másik út, a minőség helyett kizárólag nemzeti-nemzetellenes felosztásban gondolkodó, öncélokat követő politika ugyanis megállíthatatlan hitelvesztéshez és gyengüléshez vezet, az út végén pedig – jobb híján – szükségszerű koalícióhoz a Jobbikkal. Annál pedig a magyar jobboldal és az ország szempontjából sem nagyon van rosszabb forgatókönyv.
