A magyar jobboldal elmúlt tíz évét és jelenlegi folyamatait elemző Mi a jobb? sorozatunkban Szilvay Gergely (Mandiner, Konzervatórium) írását olvashatják.
„Azok a legcsüggedtebbek, akik még mindig nem mondtak el a fejlődés és a felvilágosodás civilizációteremtő erejébe vetett optimista hitükről.” (Dorothy Sayers, 1947)
Aggódtunk 2002-ben. Végre alapvetően vállalható és vidám négy év volt mögöttünk, már ami a politikát és a közérzetünket illeti. A Fidesz első kormányzási ciklusa középiskolai éveimre esett, és örültem volna, ha az ekkor elindult kibontakozás folytatódhat. Gondoltam, mi sem lenne jobb egyetemista éveimre, mint egy jobbos kormány, hogy ne kelljen olyan felemás nosztalgiával később visszagondolnom arra az időre, mint a kommunista diktatúrában felnőtt nemzedékeknek a zánkai táborokra és az ifiparkos koncertekre. Felemelő és meghatározó élmény volt a Testnevelési Egyetemes Fidesz-nagygyűlés. Nemzedékemből sokaknak a 2002-es fideszes nagygyűlések hozták el a politikai megvilágosodást, ezek jelentettek nekik olyan élményt, mint másoknak ma a millás tüntetések vagy, esetleg a Madridból induló indignados- és Occupy-mozgalmak. Akkor mi túlzó módon úgy gondoltuk, ez volt a mi kis '56-unk. Elsőévesek voltunk, az egyetemen alig akadt balos. Ha akadt is – lett volna akár diák, akár tanár –, nem nagyon kérkedett vele. A választások után elkeseredtünk. Épphogy beleszoktunk az egyetemi életbe, politikai szempontból ellenzékbe kerültünk, ami nagyon testhezálló ennek a korosztálynak, de mi mégis jobban örültünk volna, ha nem a politikai helyzet ellenére, hanem azzal együtt csillapíthatjuk tudásszomjunkat és fokozhatjuk álmatlanságunkat a következő években.
Pár alapvető dolgot le kell szögeznünk: a magyar jobboldal nem egyenlő sem Orbán Viktorral, sem a Fidesszel, de még csak a Fidesszel és a Jobbikkal sem. Sőt, a pártpolitikával és a politikával sem.
Politikailag a magyar jobboldalon egy nagy párt és egy radikális középpárt van, a jobboldal korántsem egy egységes monolit tömb (ahogy nyilvánvalóan a baloldal sem az). Sem szociológiailag, sem világnézetileg. Az „osztályhelyzet” már régóta nem olyan fontos identitás-meghatározó tényező, mint azt sokáig gondolták (kérdés, nálunk egyáltalán az volt-e valaha). Ez minimum a rendszerváltás óta így van. Ezért nem volt túl nyerő annak idején a panelprolizás. Pártpolitikai szempontból leszögezhetjük: nincs „tipikus jobboldali szavazó” (ahogy balos sem), tipikusnak maximum egy-két tényező lehetne nevezni: családi tradíciókat és talán gazdasági érdeket.
Akik eltűntek: MDF, MIÉP
Ha az egész jobboldalt vizsgáljuk, ki kell térnünk két kimúlt pártra, az MDF-re és a MIÉP-re. Az MDF utolsó éveivel kapcsolatban él egy mítosz, miszerint ez lett volna (ha hagyják) a modern, kapitalista liberál-konzervativizmus letéteményese, szemben az (egyébként sajnos valóban) kuruc-plebejus Fidesszel. Ezt akarták erősíteni olyan tényezőkkel, mint a köztudottan őskonzervatív, technokrata Bokros Lajos. Ki is kiáltották az MDF-et a hiteles „fiskális konzervativizmus” letéteményesének. Mindezzel egyetlen baj volt: az MDF ekkorra már régen elvesztette hitelét. Az egy tábort és annak egyetlen zászlaját felmutató Fidesz nem hagyott teret az MDF-nek: nyilván súlyosan konfrontálódtak Dávid Ibolyáékkal, de az MDF igazából 1994 óta nem talált magára, valószínűleg történelmi küldetését akkorra beteljesítette.
Herényi Károlyék pedig belekezdtek a lehető legrosszabb stratégiába, amit a magyar politikai életben el lehet követni: ide-oda kacsáztak a sávok közt, figyelembe nem véve a felfestést. Teljesen egyértelmű volt, hogy semmiféle hiteles konzervativizmusnak nem letéteményesei, és cinikus megélhetési manőverekbe kezdtek, miközben „nem mi voltunk!” felkiáltással a nagyok közötti ártatlan kicsiként próbálták menteni magukat. Populizmusmentesnek mutatkozó kis médiapártként pedig könnyen válhattak a finnyás értelmiségiek kedvencévé, mint a néppel meg nem alkuvó csoportosulás. Az ilyen manővereket viszont a fáradhatatlanul párbeszédképes jobboldaliakat kereső balos publicistákon kívül azonban senki nem veszi be. Így aztán az egykori MDF maradékai a bíróságon keresik igazukat, illetve budai populista városvédő egyletként működnek (JESZ).
Ha az egész jobboldalról van szó, nem hagyhatjuk ki a MIÉP-et sem. Csurka pártja nyilvánvalóan 1998-2002 közt élte virágkorát parlamenti erőként. 2002 után viszont megkezdődött a harc a trónkövetelőkkel. A Jobboldali Ifjúsági Közösség még ernyőszervezet korában ígéretes kezdeményezésnek tűnt, aztán ahogy lenni szokott, vezetők mentek és jöttek, az ernyőszervezet pedig párttá alakult. Az első vezetők (Kovács Dávid, Nagy Ervin) Csurka számára tűnhettek hűtlennek, Vona pedig az Orbán-féle polgári kört hagyta ott. Csurka választásokon át küzdött ugyanazzal a dilemmával, amivel az MDF is: támogassa-e a néppártosodó Fideszt, vagy ne. Igazi stratégiát nem sikerült felállítania. Mindegy is. A MIÉP támogatói, mint utóbb kiderült, mind elfértek a Hősök terén.
Jobbik
Az old school magyar radikáljobbot pedig lecserélte a Vona-féle alakulat, ami a hangsúlyt a zsidókról a cigányokra helyezte át. Ejteném a párt aggódó hangvételű mélyelemzését. Azon sem sopánkodnék, hogy a Jobbik népszerű a fiatalok körében. Régen ugyanis a MIÉP töltötte be ezt a szerepet. Magyarországon egészen tavaly őszig a lázadás politikailag a radikális jobboldallal való szimpátiában fejeződött ki (ennek szemünk előtt zajló megváltozása a Fidesz kétes értékű érdeme). Felesleges a magyar néplélek vulgárpszichológiai elemzésébe bocsátkozni, de érdemes megjegyezni: hiába ért véget huszonkét éve a kommunizmus, az MSZMP annyi pozitívumot elért, hogy hosszú időre diszkreditálta a radikálbalt a fiatalok szemében. Persze tudom, mindig is akadtak néhányan, akik szerint a Che Guevara-póló az egyéniség kifejezője, amivel együtt járt a valamelyik Munkáspárt ifitagozatába való belépés is. Emlékezetes egy Gróf Balázs-féle, Brian élete-parafrázis villámképregény a Pesti Estben, amiben egy kis krapek az egyéniségét kifejező pólót akart venni: vett egy Che-pólót, majd elment egy tüntetésre, ahol mindenki ugyanolyan pólóban volt, és azért tüntettek, hogy egyéniségek lehessenek.
A Jobbik-életérzés röviden? Könnyen emészthető nemzeti rock, sumér ősök, magyar Jézus, köcsög multik, dicső múlt. Mi lehetnénk Amerika, csak a rohadt Amerika meg a Habsburgok és az EU miatt nem ismerik fel a magyar nép prófétai jellegét a világon. Mégis, fárasztó lehet minden nap a veszélyben lévő magyar nemzet gondolatával kelni és feküdni, és nem kell, hogy mindenről Trianon és a globalokomprádor elit jusson eszünkbe, és az, hogy „az utolsó órában vagyunk”. „Csak a nemzet” – hirdeti a Jobbik szlogenje, és pont ez az az abszolutizáló kizárólagosság, ez a forradalmi hevület az, ami fárasztó a radikális jobboldalban. A tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzése ugyanakkor sokakat a Jobbik radikális megoldásainak híveivé tesz. Nem mondom, hogy nem értem meg őket. Mindenesetre a „nemzeti liberális” kifejezés új értelmet nyert a Jobbik egyes prominenseinek ügyei kapcsán.
Tömegdemokráciában élünk, senki nem fogja értelmiségi módon, gondos eszmetörténeti mérlegelések nyomán kialakítani jelmondatait. A Jobbik mindig túl fogja árazni magát, aztán meglepődik: „csak” milyen kevesen támogatták ahhoz képest, hogy szerintük mennyi látens szavazójuk lehet. Ha a demokrácia jegyében fontosnak tartjuk, hogy a pártkínálat kielégítse az emberek igényeit, akkor el kell fogadnunk: van egy jelentős népességhányad, akiknek a Jobbik bejön. Én azon sem aggódnék, hogy a fiatalok között népszerű – ez részint nemzedéki kérdés. Részint persze nem. A Jobbik pozíciója nagyjából megfelel az európai trendeknek, ha pedig tovább növeli támogatottságát, az nem a rasszista magyarok miatt lesz, hanem a többi politikai alakulat töketlenkedése miatt. Ha elfogadnánk a „több párt, több demokrácia” Fidesz-ellenes érdekekből megfogalmazott, alapvetően hamis, mostanában főleg a baloldalon hangoztatott alapvetését, akkor végképp egy szavunk sem lehetne a Jobbik parlamenti képviselete ellen. A tartósan parlamenti képviselettel bíró radikális jobboldal gondolatával jobb, ha mindenki megbarátkozik. Ilyen idők járnak.
KDNP
A KDNP-re utoljára talán az első demokratikus választásokon szavaztak mérhető számban. Utána hajmeresztő, a későbbi MDF-es megoldásokhoz hasonló kanyarok jöttek, beállás a szocik mögé díszjobboldalinak és hasonlók, mígnem a párt valamelyest rendbe nem szedte magát. Néppártnak biztos nem lehet nevezni, sem támogatottsága, sem világnézeti meghatározottsága miatt. Igazából a Fidesz KDNP-tagozatáról van szó. Hogy a KDNP mennyire kereszténydemokrata, az komoly kérdés. Ha a hagyományos orientálódási pontra, a németekre tekintünk, azt kell mondjuk: a KDNP a népiek vallásos és kultúrkeresztény keménymagjának pártja. Sok reményt fűztem a KDNP-hez 2010-ben, de többnyire csalódnom kellett. Talán többet kellene olvasnia a KDNP-seknek Konrad Adenuaert és Ludwig Erhardot. De lehet, hogy utóbbi számukra túlságosan „neoliberális”.
Fidesz
A Jobbik fiatalok közti felfutása nem csak a Fidesz és a bal töketlenkedésének köszönhető. A „szexi Fidesz” nem csak azért nem annyira szexi többé, mert nem fektet elég energiát a fiatalok megszólításába, vagy mert nem jól teszi a dolgát, hanem mert megöregedett. Így működik a popszakma: attól még, hogy „Fiatal Demokraták Szövetsége” a párt nevének első fele, csak telik az idő, és őszül a fideszes politikusi kemény mag. Húsz év múlva Vonát se fogják annyira kedvelni a tizen- és huszonévesek.
A Fideszt az elmúltnyolcévben sem sikerült visszadobni a kukába, amint azt a kilencvenes években ígérték nekik jószándékú balos médiabunkók a médiahajón. Sőt, inkább fordítva történt a dolog. Úgy tűnik, a fiatal demokraták lelkük mélyén megmaradtak fiatal demokratáknak, ott, a nyolcvanas évek végén. Alternatív, majd parlamenti ellenzéknek. 1998 óta egész pályás letámadást játszanak. Tömegdemokrácia van, itthon az ellenzékiség mindig is a „mindenre lövünk” elve alapján működött. A Fidesz ellenzékben is túljátszotta a szerepét: annyira csak kétbites jelszavakkal operált, hogy ezzel erőteljesen leszűkítette mostani mozgásterét. Vagy csak tisztában volt vele, hogy az újságírókon és a politikabuzikon kívül a fene sem fog emlékezni mindenre, amit ellenzékben mondtak, leszámítva talán a szociális népszavazást.
Tömegdemokrácia van: tetszik, nem tetszik, nem csupán a „véleményformáló elitnek”, a „közírók” csapatának játszanak a pártok, hanem mindenkinek. A polgári körök létrehozása zseniális ötlet volt. Alámerülés és kibekkelés. Permanens mozgósítás. Persze a körök nem éltek sokáig. Egy-két embernek talán elindult ezzel a helyi politikai pályája, de inkább a tűz pár évig való életben tartása volt a cél. A Fidesz az „egy a tábor, egy a zászló” jelszavát hangoztatva szorította ki a politikai térből jobboldali versenytársait. Lehet ezt elítélni, mindenesetre kényszer szülte okai voltak: 1990-ben az MSZP gyorsan lelökte a szakadékba a szociáldemokratákat, hogy hullarablással megtartsa magának a címkét. Attól kezdve pedig a baloldalon egy volt a tábor és egy a zászló. Egy nagy, egységes sereggel szemben pedig csak egy még nagyobb, egységes seregnek van esélye nyerni. Így aztán teljesen logikus és érthető volt az orbáni egy a tábor, egy a zászló meghirdetése. Bár azért remélem, hogy a politikán túl több a tábor.
Időnként sopánkodnak egyesek, hogy a Fidesznek nincs ideológiája. Persze hogy nincs, és nem azért, mert „a konzervatív, az nem egy ideológia” és hasonlók (különben is, lehet belőle azt csinálni; a Fidesz meg nem szokta konzervatívnak nevezni magát), hanem mert gyűjtőpártról, néppártról van szó. Ilyen szempontból a Fidesz illeszkedik a nyugati nagy jobbos pártok vonulatába, amelyek összességében mindig is pragmatikusabbak voltak balos társaiknál. Persze a pragmatikusság abszolutizálása, és az „ideológiamentesség”, ha világnézetmentességet értünk alatta, cinizmusba, nihilizmusba és köpönyegforgatásba torkollhat.
Sokaknak alapfeltevés, hogy Magyarországon a kulturális és gazdasági jobb- és baloldal keresztbe metszi egymást, azaz a gazdasági jobb-bal felcserélődött. A Fideszben erre időnként büszkék is néhányan. A létező magyar jobboldal etatistább és kommunitáriusabb, mint a „nyugati konzervatívok”. Eszerint a Fideszt szociáldemokrácia, az MSZP-t neoliberalizmus jellemzi. Azt hiszem, ez a megállapítás erőst inog.
A Fidesz tényleg nem a laissez-faire kapitalizmus fellegvára, de ezzel nincs egyedül Európában, éppenséggel a francia vagy akár a német jobboldal sem az. Némely intézkedés alapján a fenti felosztás persze él, de gazdasági elképzeléseket a teljes kép alapján érdemes megítélni. Nincsenek „neokon” lépések (segélyek megkurtítása, egykulcsos adó) és „kádárista-szocialista” lépések (bankadó és társai), hanem az intézkedések összességét lehet(ne) hasonlítani valamilyen irányvonalhoz. Minden országban léteznek sajátságos törésvonalak és identitás-meghatározó események, ügyek, amelyek mentén ketté válik a politikai paletta. Az íreknél például a két fő párt, a Fianna Fail és a Fianna Gael két jobbközép párt. Az egyik nacionalistább és korporatívabb, a másik kapitalistább és kevésbé nacionalista. Angolszász törésvonalakat számon kérni a magyar politikai életen balgaság. A Fidesz pedig a felmérések szerint beletalált a magyar lélek közepébe.
Üdvözlendő a Trianon-emléknap, a határozottabb politika a határon túliak érdekében, a családok és a-keresztény értékek támogatása. Számomra az egykulcsos szja is szimpatikus, ahogy a segélyek és járadékok rendszerének átalakítása is. Ezzel együtt 2010 óta számos probléma kirajzolódik: a Fidesz mintha sokszor az ellenzék ellenzékeként kormányozna. Egész pályás letámadás, pedig kétharmados többség van. Orbán pedig (mástól hallottam a hasonlatot) jó bozótharcosként oda is visz magával bokrot, ahol nincs bokor. Mintha a párt és elitje nem nőtt volna ki a dacos korszakból, túl sok konfliktust vállalnak fel, túl sok frontot nyitnak egy időben. A választáskor emlegetett alázatnak és nagyvonalúságnak nyoma veszett. A nemzeti retorika szintje pedig már-már a kolozsvári román nemzetiszín kukákat idézi. A Fidesz törvénygyára sem túl biztató, még ha értjük is az idővel esetleg elillanó kétharmad miatti igyekezetet. De a gyors munkának ára van, ez pedig a minőség. Ahogy az államapparátus megkerülésének is.
Mi a jobb?
Ahogy a magyar baloldalt a posztkommunista és a Jászi Oszkár-i örökség (kivéve LMP), úgy a jobbot a nép hagyomány határozza meg, túlságosan is. A Mandineren és a szomszédos blogokon (Konzervatórium, Jobbklikk) sokszor hangot adtak már az „ifjúkonzervatívok” azon véleményüknek, hogy kevésbé siránkozó, nyugatiasabb, atlantistább, nem Amerika-ellenes, hanem Amerika-barát, kevésbé etatista és kapitalistább jobboldalt szeretnének. Ezt a kritikát részletesebben felmelegíteni most nem látom értelmét, elég ha leszögezünk annyit: a kritika nem vesztett érvényéből.
A Fideszre és az egész jobboldalra túlságosan rányomja bélyegét a népi hagyomány gondolkodása. A sértődés, a túlságos önérzet, az ostromlott vár elképzelése, hogy a magyar nemzetnek kiemelkedő történelmi küldetése van. Hogy a világ ellenünk van, és hogy a baloldal még mindig médiafölényt élvez. Azt nem tudom, hogy a tévét, a diszkót és a Szigetet mennyire utáljuk még hivatalból, talán már leszoktunk róla.
Az előző tíz évnek mindenképp érdeme, hogy kialakult a médiaegyensúly, így a baloldali médiafölény a múlté. Először a Hír tévé, az InfoRádió (a legjobb rádió), a Heti Válasz indult el, majd később a Magyar Hírlapot szerezte meg Széles Gábor, aki létrehozta az Echo tévét is. Kár, hogy a Magyar Nemzet időnként akár a görög radikális baloldal lapjának is elmenne, az Echo tévében és a Magyar Hírlapban pedig erőst felül van reprezentálva a tulajdonos.
Sajnálatos viszont, hogy Antall József neve – ahelyett, hogy követendő példaként emlegetnék – leginkább valamiféle neoliberális megalkuvást jelent a jobbos tábor egy jelentős részének, holott Antallra bajosan fogható rá, hogy neoliberális lett volna (a számára példakép német jobboldaltól távol állt mindig is a neoliberalizmus). Álságos viszont a kárörvendő kérdés, hogy milyen hagyományhoz akar visszanyúlni a magyar jobboldal a komcsi rombolás után. A hagyomány nem egyenlő a status quóval, értékeink pedig nem függnek politikai folytonosságtól és berendezkedéstől.
A jobboldalnak is van néhány, a fasizálódástól való baloldali félelemhez hasonló toposza, amivel állandó pszichológiai nyomás alatt tartja magát, és amelyekkel túlzott, forradalmi hevületű aggódásra biztatja önmagát. Ilyen a közelgő nemzethalál víziója; a mitizált Erdély egekbe emelése (a valódi Erdélyt ettől még szeretjük, mi az hogy, nagyon is!); a Mónika show-k és a nép kulturális színvonalának esése miatti aggódás (lehet, ebben van igazság, de én nem hiszem, hogy lett volna idő, amikor mindenki magas irodalmat és mély gondolkodókat olvasott volna vasárnap délután); a tarsolylemezes oldaltáska hagyományőrzésnek és elegáns viseletnek való beállítása; az egyedül vagyunk sóhajtásai, az amerikai hamburgerkultúra húsz éve folyamatos, lapos ócsárolása (miközben mi sem rajongunk az uniformizálódó kultúráért), és még sorolhatnánk.
Végképp unalmas, amikor a jobboldaliak azt hangoztatják, hogy a jobboldal a hiteles baloldal letéteményese is, és ehhez olyan dezertőröket mutatnak fel, mint Szűrös Mátyás és Pozsgai Imre, akik a baloldal debreczeni józsefei, és pontosan ugyanannyira is hitelesek a baloldali szavazók számára, mint amennyire az egykori MDF-es publicista a fideszesek számára. És éppen annyi szavazót is hoznak ide, mint amennyit ő visz jobbról a DK-nak.
A nyugat és mi
Miközben azonban kritizáljuk a Fidesz és a jobboldal küldetéstudatos, sokfrontos harcát, be kell vallanunk, van miért aggódnunk Európa miatt is. A technológiai és kultúrpesszimizmus, valamint –optimizmus között elveszünk félúton. Nem értünk egyet a jajveszékelő szólamokkal, amelyek világvégét vagy új világrendet sejtetnek és temetik a nyugatot, mivel tudjuk, hogy a válság időnként jön, aztán megy. Kritizáljuk az EU-ekéző lépéseket, s reméljük, hogy elkaszálják a telefonadó-típusú, morális, népnevelési köpenybe burkolt kormányzati piszkálódásokat. Praktikusan semmi baj nincs azzal, ha a kínaiakkal meg az oroszokkal üzletelünk, de amikor ez a meghatározó irány, valamint másolandó példák válnak belőlük, akkor joggal fordítanánk a vitorlákat vissza, az Atlanti-óceán felé. Mégiscsak inkább a nyugati civilizációt választanánk, s időnként reméljük, hogy a nyugat megment minket magunktól.
Igen ám, csakhogy miközben nem tetszik nekünk (nekem sem) a hanyatláselmélet fejcsóválós-sóhajtozós-modoros mantrázása, a nyugat szellemileg mégiscsak épp lehúzza magát a klotyón, legalábbis ami az EU és számos ország politikai vezetését illeti. Miközben vitatjuk azt, hogy a magyar jobboldal magát és a (kultúr)keresztény Magyarországot tartja az értékek letéteményesének és őrzőjének a romlott nyugattal szemben (ezzel párhuzamosan pedig még jó darabig eltart, míg elszublimál innen a kádári mentalitás maradéka is); riadva lessük, hogy mintha az európai elit identitásvesztésben lenne, és ezt megpróbálná ráerőltetni az európaiakra (feltéve, hogy erőltetni kell).
A mi nyugatunk is mintha úgy tűnne el, ahogy Scruton Angliája (ahol szisztematikusan hozzák létre a diszkriminatív egyenlőségi törvényeket, amelyek erőst korlátozzák az egyházak meg mások szólás- és cselekvési szabadságát). Az EU is egy egyre magasabb gátakat emelő vízügyi hatóságnak tetszik. Na most ilyenkor csak feltámad az áramvonalas, szexi (egyébiránt nem épp EU-párti) angolszász konzervativizmus mellett az emberben a benne rejtőző, robosztus, kontinentális, reakcionárius ellenforradalmár is, aki José María Aznar, de legalábbis a spanyol Néppárt klónozásával oldaná meg Európa bajait. '68 és a technokraták nyugatja és Európája ugyanis nem hoz lázba.
Ha valamit, akkor egy kis optimizmust lehetne tanulni az egykori amerikai neokonoktól. Szenvelgés helyett hatékonyan szerveződni és cselekedni, horribile dictu restaurálni, a hivatalból rettegő balosokra kajánul rávigyorogni. A világot már úgyis megváltották, a civitas Dei pedig elég munícióval szolgál ahhoz, hogy alapvetően derűsen tekintsünk a civitas terrena dolgai felé is.
Az élet meg a politikán kívül kezdődik igazán. Érdekes, hogy a konzervatív kisközösség-hangsúlyozás miként találkozik a zöldek más balos alternatívok, valamint a libertáriusok elképzelésével. Mindenki kisközösségekben gondolkodik, a kisközösségekre esküszik. Legalább van egy ilyen közös pontunk, ha más nem. Amikor pedig a huszonévesek számos templomot megtöltenek vasárnap este Budapesten, virul a táncházmozgalom, amikor belefeledkezünk a vajdaszentiványiba, valami elcseszett metálra bólogatunk az egykori Foxi-maxi tanszéken, belemerészkedünk a balatoni vízbe, egy régi kisbusszal repesztünk a horvát tengerpart felé a júliusi sok fokban, kényelmesen sörözünk az ötszázadik, eddig ismeretlen, most felfedezett romkocsmában, biliárdozunk vagy épp csak a kertben pipázunk, olyankor a civitas terrenával is felettébb meg vagyunk elégedve, és kifejezetten élvezzük múló, tökéletlen világunkat. Elvégre a hanyatló, túlérett korok mindig izgalmasak.
