Kommentszűrés
’12 ápr
14
08:01

Protokoll és széthullás – Újmagyar elit Térey János művészetében

Írta: hercsel.adél

Protokoll (Fotó: Garamvári Gábor)

 

  Cikkünk főszereplője Térey János (41). Költő, író, drámaíró, műfordító. A nyakas kálvinisták városában, Debrecenben született. Általában úgy dolgozik, mint egy kishivatalnok, ha kell, napi 10-12 órában. Mesterségében kiváló: nyolc verseskötet, egy novellakötet, két filmforgatókönyv, két verses regény, négy dráma szerzője és számos dráma fordítója. Rengeteg díj kitüntetettje: többek között József Attila-díj, az Év Könyve díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje és Babérkoszorú Díja, Székely Bicskarend. 2011-ben Jeremiás, avagy Isten hidege című műve lett az év legjobb új magyar drámája a színikritikusok szerint. Mondhatni, ünnepelt szerző.

  Helyszín: Budapest, Centrál Kávéház, a harmadik évezred tízes éveinek elején járunk, a tavaszi nemzeti ünnep környékén. Térey drámáival kapcsolatban a Mandiner riporterének nyilatkozik.

  Térey János: Soha nem írtam fölkérésre (kivéve, amikor verset vagy darabot fordítottam), mert fölkérésre nem tudok dolgozni, szemben a kollégáim kilencven százalékával. Különböző szempontokból vonzó a színjátszó helyek többsége Budapesten, s nem utolsó sorban a honorárium, de nekem egyszerűen nincsen alkalmi ihletem. Nem tudok például évfordulóra műveket írni, csakis olyan témákkal foglalkozom, amelyeket öt-tíz évig hordozok a fejemben. A Protokollon négy évig dolgoztam. 

  Riporter: Miért kezdett el foglalkoztatni a protokoll? Hogy találtad meg a témát? 

  Térey János: Egészen pontosan úgy, hogy egy készülő lexikon körkérdésére válaszoltam. Rákérdeztek a kedvenc sportomra, a hobbimra és a fóbiámra. A fóbia rovatba kapásból beírtam a protokollt, mert mindig is zavart az intézményesített élet merevsége, és zavartak azok a hasznosnak mondott szabályok, amelyek megbéklyóznak bennünket. Adott volt a téma, amelynek később vizsgáltam meg a mögöttesét. Így találtam rá a diplomáciára, ahol nyomatékosan jelen van a protokoll.  

  Riporter: Drámáid közege a felső középosztály. Miért érdekel ez a társadalmi réteg? 

  Térey János: Mert ábrázolatlan irodalmilag. Amíg például a kortárs német irodalom a nyelvvel provokál, addig a jelenkori magyar irodalom vagy a giccsel, vagy pedig a nyomorral. Ezt eluntam, ezért szerettem volna egy eddig konkrétan bevizsgálatlan közeggel, a középréteggel foglalkozni, és a Protokollban egy nem romlandó Budapest-képet megrajzolni.

*

  A következő jelenet helyszíne a Radnóti Miklós Színház. Játszódik valamikor napjainkban, a sokat ígérő budapesti kora tavaszban. A nézőtéren válogatott műértők és értelmiségiek, akik azért gyűltek össze, hogy Valló Péter rendezésében megtekintsék Térey János Protokoll című színművét. A Protokoll eredeti formájában verses regényként jelent meg 2010-ben a Magvető Kiadónál, amit a szerző Kovács Krisztinával közösen, kimondottan a Radnóti Színház kedvéért gyúrt át színpad-kompatibilissé. Hárs Anna és Morcsányi Géza dramaturgok segítségével a feladat kvázi lehetetlenségét tekintve egész jól sikerült. A jelenet alaphangulata egy cseppet sem kedélyes, inkább feszélyezett, mintha mindenki egy kicsit zavarban lenne a nézők közül. Ez nem csoda, hiszen a gyanútlan nézők tükörországba kerültek: önmaguk megelevenedett tükörképét látják a színpadon, aminek talán nincsenek is tudatában. 

  A darab főszereplője a negyvenes évei elején járó Mátrai Ágoston, a Külügyminisztérium protokollfőnöke, az ültetésrend bajnoka, az etikett nagymestere, a rendtartás főfelügyelője, a két lábon járó elegancia. Első darabbéli megszólalása magasröptű öndefiníció és hitvallásának kinyilatkoztatása: „Te vagy istenem, Hűvös Protokoll! / S ti vagytok az isteneim, ti mind / Udvariasságtól kölcsönösen / Betartott normák! Mert ha kihaltok, / Elszabadul, s megfojt minket a dzsungel." A konfliktus forrása – a mag, amiből kihajt a dzsungel – egy botrányos szerelmi viszony, ugyanis Mátrai beleszeret csábos unokatestvérébe, Blankába, a Szépművészeti Múzeum osztályvezetőjébe. Szerelmük eleve halálra van ítélve, mert kapcsolatukat nem vállalhatják a család és a barátok előtt, ráadásul Mátrai már csak magas beosztása és munkaköre miatt sem folytathatna ilyen vérfertőző, bűnös viszonyt. 

  A környezet ítélete a kisebbik baj, sokkal súlyosabb tehertétel, hogy fölzabálják egymást, mert az öntörvényű Blanka szenvedélyessége és a zárkózott Mátrai merevsége kioltja egymást. Mátrai hiába szeretne fölszabadulni, hiába a szerelem és hiába Blanka minden kísérlete, a kaktuszember kaktuszember marad. A szakítás után a sebzett szívű Mátrai egykori szeretőjénél, a fiatal, feszes Dorkánál, a világpolgár vamp teniszcsillagnál próbálkozik; de a lányka már Mátrai barátjának, Donnernek, a tesztoszterontól és magabiztosságtól duzzadó yuppie baleseti sebésznek adogatja a labdát. Mátrai ezután szemet vet a bájos parlamenti gépírónőre, Fruzsinára, aki ráérez, hogy ő most csak „arra kell”, ezért több ízben lekoptatja a jól szituált diplomata udvarlót. Blankát közben áthelyezik a XX. századhoz, és új munkaköréhez illően egy kortárs festőt is begyűjt, így lesz „Burány Dezső, a Blanka új barátja,/ Burány, a te kövér képű utódod/ Kategórián felüli kocsit/ Enged meg minden két évben magának./ Engedje csak meg. Sztárfestő, naná./ Szereti piros luxuslimuzinját,/ Szereti, mint a pink felsőt a szőkék.” 

  Nem elég a magánéleti katasztrófák sora, Mátrait más fronton is csapások érik. Vera, Mátrai anyja, egykori primadonna és konstans hisztérika kórházba kerül. Laci bácsi, Mátrai nagybátyja, a filológia klasszikus mestere, a valaha ragyogó elme az elfekvőben egyre jobban leépül és elbutul. Karányi, Mátrai barátja, az epés kritikus, akit szeretetre hasonlító érzelem kizárólag egyetlen élettársához, egy egzotikus kígyóhoz fűz, öngyilkos lesz. Novák, Mátrai közgazdász barátja és egyben szomszédja, a család védőszentje a házasélet szépségeiről alkotott víziói és családja romjain ül, miután felesége bejelenti, hogy elválik tőle, és viszi az ikreiket is. A munkahelyi konfliktusok sem kerülik el hősünket, ugyanis a protokollosztályon egy rivális wannabe diplomata, Kovács kinézi magának Mátrai helyét, és sunyi módon megpróbálja Mátrait főnökük, Skultéti, a külügyminiszter előtt lejáratni. 

  Mindezek következményeként Mátrait állandó fizikai rosszullétek környékezik, nem múló fáradtság és fásultság lesz rajta úrrá: már nem csigázzák föl az exkluzív protokollbulik, intellektuális opera- mozi- és múzeumlátogatások, Budapest Parádék, kedélyes baráti piázgatások, izzasztó teniszedzések, külföldi kiküldetések, budai panorámakirándulások, luxusrandik és az ejtőzések elegáns budai loftlakása teraszán. A darab egy évet felölelő mesei ideje alatt alatt a protokollfőnök szétesésének és szoftos pokoljárásának stációit láthatjuk. Mátrai egyszer csak azon kapja magát, hogy beköszöntött nála a midlife crisis, és védtelenül áll a kiúttalan dzsungel kellős közepén, így hát kezében bozótvágó fűrésszel próbál magának utat törni. Mind a verses regény, mind az előadás nagy kérdése, hogy Mátrainak sikerül-e a dzsungelből kijutni.

  A dzsungelmotívumot Horgas Péter színpadi látványa egyáltalán nem idézi meg, mert a díszlet olyan, mint Steve Jobs mauzóleuma: azt a hatást kelti, mintha mutáns apple ipodok, padek, macbookok és egyéb kütyük alkatrészeiből építették volna. Csupa mozgatható, letisztult, minimalistára formatervezett futurista térelem. A színpad hátterében egy elkülönített fehér üvegkalickában két kartáncos kifinomult mozdulatokkal kommentálja a darabbéli hangulatokat és eseményeket. Az előadás látványvilága, beleértve a decens jelmezeket is, mind a protokoll merev szabályrendszerének esztétikáját hirdetik.  A sokakból és magából a szerzőből is alaphangon viszolygást keltő protokoll a darab világában a tökéletesség megtestesítőjeként, a lehető legpozitívabb jelentésében tűnik föl. 

  Mátrai kaktuszembersége, összes hibája és gyengesége ellenére mégis szerethető figura, már csak azért is, mert Fekete Ernőhöz tökéletesen passzol ez a modern csinovnyikkarakter. A  Katona József Színházban hat évig színen lévő Ivanov című Csehov-előadásban is zseniálisan lubickolt a spleenben, eljátszva, ahogy emberből moszattá foszlik. A színészekről sugárzik, hogy jól érzik magukat a szerepeikben és nagyon értik, érzik a figurákat, akiknek a bőrébe kell bújniuk. Térey míves, de mégis nagyon élő és mai szövegét nem esik nehezükre játékba hozniuk. Minden területen alapos, fegyelmezett munkát végzett a Radnóti csapata: számos jelenkori színpadi produkcióval ellentétben sikerült elemezniük a szöveget és magát a darabot is. Szerencsére nem estek túlzásokba, mert azt is sikerült megérteniük: nem az a feladatuk, hogy egy maróan gúnyos, szatírába hajló, össznemzeti kórképet varázsoljanak színpadra. 

*

  A Protokoll nem előzmény nélkül került a Radnóti Színházba, hiszen 2007 októberében ugyanitt mutatták be és játszották évekig nagy sikerrel Bagossy László rendezésében Térey Asztalizene című drámáját, ami tematikájában a Protokollhoz előadás, mert ugyanerről a társadalmi rétegről szól. Ugyanaz az életérzés, ugyanaz a kiüresedés, ugyanaz az idegesítő társalgási nyelv, ugyanaz a beszűkült luxusbudai perspektíva, ugyanaz a finom humor. Az alapvető különbség, hogy az Asztalizene sokkal kegyetlenebb képet festett erről a szféráról, és dramaturgiailag nem egy figura köré összpontosul, hanem egy divatos budai étterem, a White Box önmegvalósító értelmiségi harmincas- negyvenes törzsközönségének kusza viszonyait és generációs problémáit járja körül. „Tavaly mindenki mindenkinek megvolt" – így szól az étteremdráma mantraszerűen visszatérő, sokat sejtető mottója. 

  Az Asztalizenében hasonló figurák szerepelnek, mint a Protokollban: egy feltörekvő ügyvédnő, egy harmadrangú operaénekesnő, egy meg nem értett díszlettervező, egy sikeres vállalkozó, egy családanya és egy magányos színikritikus. Az Asztalizenéből ismert szoprán, az Operaház magánénekesnője, Delfin a Protokoll verses regény verziójában is feltűnik, de a Protokoll színpadán már nem osztottak rá szerepet. Donner Kálmán az Asztalizene óta elvált a feleségétől, és a Protokollban már ereje teljében kivirulva láthatjuk viszont. Téreynek elmondása szerint nagyon imponál Balzac és Jókai életműve a bennük tapasztalható átjárhatóság miatt, ami azt jelenti, hogy az egyik szereplő eltűnik a szemünk elől az egyik regény végén, majd visszatér a következő közepén. Ő nem szeretne ilyen egységes regényvilágot kialakítani, mert nem vallja magát rendszeres regényírónak, de hisz benne, hogy egy ilyen effekt fokozza az otthonosság érzését az olvasóban vagy éppen a nézőben. 

  Térey mintha egy alternatív drámai almanachot állítana össze: a maga eszközeivel dolgozza föl napjaink eseményeit. Az Asztalizene a Protokollhoz hasonlóan egy év történetét meséli el: „Tavaly mindenki meghalt. / Mindenki, aki dísz volt a fenyőfán, / És mindenki, aki fenyő volt. / Egyházatyák, tábornokok, királyok; / Bírók, ombudsmanok, házmesterek." Térey az államalapítás ünnepét a drámáiban is szereti megünnepelni, mert az Asztalizene központjában az a bizonyos istenítélet-szerű augusztus 20-ai vihar áll, a Protokoll csúcsjelenete pedig azt az esetet idézi meg, amikor ugyanezen az ünnepnapon a szlovákok nem engedték át Komáromba Sólyom László köztársasági elnököt. 

  „Na, szóval megyünk Komáromba vagy sem,/ Szobrot avatni? Ott fog állni egy nagy/ Királyunk, bronzból.” „Hát ők nem szeretnék./ Ahogy ők mondják: a »lovas bohócot«:/ Szent Istvánt tűrték, nekünk nem örülnek.”/ „A békebontók, már megint.” „De én az/ Élő istenre esküszöm nekik, hogy/ Nincsen területi követelésünk./ Sőt, szegről-végről szlovák származású/ Vagyok, és tudathasadás gyötör,”/ Gyón a miniszter protokollosának.” A kínos eset után: „A szlovákokkal egyben egyetértünk:/ Hogy szomszédok vagyunk – és semmi másban,/ Mondj egy kolléga. Mátrai bólint:/ S hogy mi volnánk a Visegrádi Négyek/ Közül kettő…az tényleg hihetetlen.” 

*

  A realitást szellemesen és kitűnően ábrázoló Térey János nyitott az észen túli tartalmak felé is. Ez a misztikus réteg a Térey-drámák közül legkevésbé a Protokollban érhető tetten, de a mű végén mégiscsak megcsillan valami a gondviselés fényéből, és Térey előszeretettel meséli el Mátrai sokat sejtető álmait is. A halál motívuma és az elsöprő erejű augusztus 20-ai vihar szintén misztikus kontextusban jelenik meg az Asztalizene poétikai világán belül. Térey Jeremiás, avagy Isten hidege című drámája viszont maga a misztikum, mert ez a futurista mű egyenesen főhőse, Nagy Jeremiás (nem véletlen a prófétai névadás) fejében játszódik. A Jeremiás, avagy Isten hidege című, nyolc képből álló elborult misztériumjáték az Asztalizene és a Protokoll közt született, 2009-ben adta ki a Magvető, 2010 októberében tűzte műsorára a Nemzeti Színház, és a rendező akkor is Valló Péter volt. 

  A Jeremiás, avagy Isten hidege nem más, mint alámerülés a Debrecen nevű cybertérbe. Alámerülés az Ember tragédiája, Jeremiás próféta, a Tékozló fiú, Lars von Trier, a misztériumjátékok és a zsoltárok avatarjába. Alámerülés egy metródíszlettel kibélelt alvilágba. Alámerülés egy negyvenes évei közepén járó országgyűlési képviselő, Nagy Jeremiás elméjébe, aki leszámol a múlttal, a világgal, családjával, régi szerelmeivel, iskolatársaival, volt szomszédaival, az ősök szellemével, önmagával és az Istennel. Nyolc misztériumot, nyolc stációt, Jeremiás sorsösszegző útjának nyolc állomását szimbolizáló metróállomás közt forog velünk a színpad, miközben észrevétlenül süllyedünk a pokol egyre mélyebb bugyraiba, alászállunk Jeremiás elméjének sötét mélységeibe és démonikus féregjárataiba.

  Ahogy haladunk lefelé, a nyolc képet átkötő angyali fiúkórus ajkán felcsendülő zsoltár hangja folyamatosan falsul, csendesül; majd mint akinek kivágták a nyelvét, teljesen elnémul: elnyomja egy zakatoló gép, az özönvíz és a kivégző lövések zaja. Mint az orgonával kísért gyermekkórus elnémulása, ebben az előadásban szinte minden csupa szimbólum, utalás, illúzió: a nagy létszámú és impozáns szereplőgárda küzdelmes és pontos játékától kezdve az utolsó részletig kidolgozott, nagyon eltalált díszeteken át a vérprofi jelmezekig. Térey sokrétű, fantasztikus költői szövege is csupa titok, elemi enigmatikusság. A néző kemény feladattal áll szemben, ha meg akarja fejteni ezt az elképesztően nyomasztó, nehezen emészthető, zavarba ejtő, megfoghatatlan előadást. Vegytiszta művészet, katarzissal a végén. Függöny.

Címkék: augusztus 20 magvető kiadó diplomácia nemzeti színház külügyminisztérium protokoll térey jános asztalizene radnóti színház jeremiás

A bejegyzés trackback címe:

https://mandiner.blog.hu/api/trackback/id/tr224356491

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Alfőmérnök 2012.04.14. 13:25:08

Múúúvészet.
Jól van Adél, ügyes kislány vagy.

negeev 2012.04.16. 09:31:10

@jose maria padilla: Te hol látsz ebben antiszemitizmust?

tesz-vesz · http://kkbk.blog.hu 2012.04.16. 10:08:45

már megint ez a hörcsög adél!
térei egy tetves igénytelen ostoba kommunista

tesz-vesz · http://kkbk.blog.hu 2012.04.16. 10:09:37

legközelebb adélka próbálj meg rövidebben írni

hogy is kerültél te ide erre a blogra amúgy?
mesélje már el vki

Pável · http://pavelolvas.blog.hu/ 2012.04.16. 11:36:23

irigylem Adélt, ha tényleg bármit is megérte(ni vélt/)tt ebből a grandiőz életműből..

jose maria padilla · http://gozdom.blogspot.com/ 2012.04.16. 12:40:59

@negeev: vizsgálja csak meg, hogy milyen foglalkozású, magyarosított nevűek a szereplők. felháborító! :)

Lábszár Ervin 2012.04.18. 20:25:30

@jose maria padilla:

Bizonyára az. A Radnóti Színházban láttam magam is.