Kommentszűrés
’12 feb
12
08:01

Szabadság és kereszténység (Mircea Eliade, 1949)

Írta: dobray


  Szembesítenünk kellene a „történelmi embert” (a modern embert), aki tudatosan és megfontoltan történelmet alkot, a hagyományos civilizációkban élő emberrel, akiről láttuk, mennyire ellenzi a történelmet. Ez utóbbi önmagában sosem tartotta értéknek a történelmi eseményt, amelyet időszakosan tett, illetve örökké csak történelmen túli mintákat, archetípusokat keresett a számára és ezáltal leértékelte. Még akkor sem tekintette értéknek, ha a ciklikus elméletek és eszkatológia révén történelem feletti jelentéssel ruházta fel. Másként fogalmazva, az archaikus ember nem tekintette a történelmet létmódja sajátos kategóriájának. (…) Úgy látszik, az archetipikus és történelemellenes felfogás ma még szemben áll a modern, Hegel utáni felfogással, amely történelmet akar alkotni.

  Az előző fejezetek bőséggel bemutatták, miként viselte el a történelmet a hagyományos társadalomban élő ember: oly módon védekezett ellene, hogy vagy eltörölte a teremtés időszakos ismétlésével, az időt pedig periodikusan megújította, vagy történelem feletti értelmet tulajdonított az eseményeknek, mégpedig olyan értelmet, amely nem csupán vigasz volt, hanem összefüggő, jól felépített rendszert alkotott, amelyben a mindenségnek és az embernek külön külön megvolt a maga raison d'être-je, létének értelme. Hozzá kell tennünk azonban, hogy a történelem elleni védekezés hagyományos felfogása, a történelmi események elviselésének e módja szinte napjainkig tovább uralkodott a világban, és Európa hagyományos paraszti társadalmai mai napig ezzel vigasztalják magukat, és makacsul ragaszkodnak történelemellenes felfogásukhoz. Ennek következtében azonban ki vannak téve a forradalmi ideológiák dühödt támadásainak. A kereszténység sohasem tudta – főként a népi rétegek tudatából – kitörölni az archetipikus szemléletet (mely a történelmi személyiségből példaadó hőst, a történelmi eseményből pedig mítikus kategóriát alakított), de a ciklikus tanokat vagy a csillaghitet sem (amelyek a szenvedéseknek eszkatológiai értelmet tulajdonítva igazolták a történelmet).

  Szabadság és történelem

  A modern ember elveti az időszakosság fogalmát, s ezzel elveti az archetipikus ismétlés archaikus felfogását is. Ebben, úgy véljük, valóban a „történelmi ember” természetellenességét és önállóságra törekvő akaratát fedezhetjük fel. Amint Hegel nemes magabiztossággal megjegyezte, nincs új a természetben. Az archaikus társadalomban élő és a modern, történelmi ember között az a döntő különbség, hogy az utóbbi egyre nagyobb értéket tulajdonít a történelmi eseményeknek és így minden „újnak”, az előbbi ezeket értelmetlen helyzeteknek vagy a „normától” való eltéréseknek (tehát „vétkeknek” vagy „bűnöknek”) látja, és mint ilyet időről időre megpróbálja semmissé tenni. (…)
 
  A történelmet elfogadó és alakító ember végső soron azért is megróhatja az archaikus embert, mert rabja az archaikus ismétlés mitikus látókörének, képtelen a teremtésre, más szóval szólva képtelen vállalni a teremtő cselekedet kockázatát. Mert a modern ember, amennyiben a történelemben él, teremtőképes. Úgy is mondhatnánk: minden teremtés tilos a számára, csak az nem, ami saját szabadságából ered, minden megtagadtatott tőle, kivéve annak szabadsága, hogy önmagát teremtve történelmet csináljon.

  Válaszul az archaikus civilizációban élő ember is kifejthetné véleményét a modern emberről, és ezzel természetesen az archaikus létezést venné védelmébe. Egyre kétségesebbé vált – mondhatná a primitív ember –, hogy a modern ember maga alkotja-e történelmét. Az ember minél inkább modernné (
a lábjegyzet szerint ő mindenekelőtt a marxizmus, a historizmus és az egzisztencializmus embere) válik (tehát egyre védtelenebbé a történelem borzalmaival szemben), annál kevesebb rá az esélye, hogy történelmét saját maga csinálja. A történelem ugyanis vagy önmagát teremti (régmúlt időkben, több évszázaddal vagy évezreddel korábban megtett cselekedetek következményeképpen; gondoljunk csak a mezőgazdaság vagy a vaskohászat feltalálásának vagy később az ipari forradalomnak a hatásaira, stb.), vagy egy egyre szűkebb csoport tevékenysége által alakul, a kortársak többségének pedig nincsen sem közvetlen, sem közvetett beleszólása abba a történelembe, amelyet csinál (jobban mondva, amelyet a szűk elit csinál). Sőt, e törpe kisebbségnek megvan hozzá az összes eszköze, hogy minden egyes egyént e történelem eltűrésére kényszerítsen, azaz életüket kitegye a történelem állandó és közvetlen rémületének. A modern ember gyakran emlegeti dicsekedve, hogy szabadon alkothatja a történelmet, de ez merő ámításnak tetszik az emberiség legnagyobb része szemében. (…) Így a hagyományos ember a modern embert sem szabad lénynek, sem a történelem teremtőjének nem tartja. Ezzel szemben az archaikus civilizációban élő ember büszke lehet saját létformájára, mert az ad neki szabadságot és lehetőséget a teremtésre. (…)

  Kétségbeesés és hit

  Mindazonáltal az archaikus és a modern ember párbeszéde nem befolyásolja kérdésünket. Akármi az igazság a történelmi ember szabadságával és teremtőképességével kapcsolatban, bizonyos, hogy a historista filozófiák nem tudták megóvni az embert a történelem rémületétől. Próbáljuk még utoljára szabadon engedni képzeletünket: a történelem megmentése és egy történelmi lételmélet megalapozása érdekében tekintsük az eseményeket olyan „helyzetek” sorozatának, amelynek révén az emberi szellem a valóság különböző szintjeinek máskülönben elérhetetlen ismeretére tesz szert. A történelem igazolásának ilyen kísérlete nem érdektelen, és előre jelezzük, hogy e gondolathoz másutt még visszatérünk. De azt már itt és most megállapíthatjuk, hogy egy ilyen álláspont csak abban az esetben lehet oltalom a történelem rémületében, ha elfogadja a világszellem létét. Mert hát micsoda vigaszt nyújtana, ha tudjuk, hogy embermilliók szenvedése árán ismerjük föl az emberlét véges voltát, ha e korláton túl nem volna már csak a semmi? Újfent hangsúlyozzuk, hogy itt szó sem lehet a historista filozófia igazságainak elbírálásáról, arról azonban igen, hogy megállapítsuk: mennyire képes megszabadítani az embert a történelem rémületétől. Ha a történelmi szerencsétlenségeket az igazolná, hogy általuk ismerhetjük meg az emberi ellenállóképesség határait, attól még az ember továbbra is a történelem rémületében vergődnék.
 
  Alapjában véve tehát az archetipikus ismétlés szellemét akkor haladhatjuk meg büntetlenül, ha olyan szabadságfilozófiát alkotunk, melyből Isten létét nem zárjuk ki. És ez valóban meg is történt, amikor az archetipikus ismétlés hagyományát meghaladta a zsidóság és a kereszténység új vallásos tapasztalása: a hit. Nem szabad azonban elfeledkezni róla: ha Ábrahám hitét oly módon határoznánk meg, hogy „Isten előtt minden lehetséges”, akkor a keresztény hitről azt kell mondanunk, hogy az embernek minden lehetséges. „…Legyen hitetek Istenben. Mert bizony mondom néktek, ha valaki azt mondja ennek a hegynek: Kelj fel és ugorjál a tengerbe! és szívében nem kételkedik, hanem hiszi, amit mond, megtörténik, meglesz néki, amit mondott. Azért mondom néktek: amit könyörgéstekben kértek, higgyétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglesz néktek.” (Márk 11, 22-24) A hit tehát ebben az összefüggésben (mint megannyi másban) a teljes felszabadulást jelenti valamennyi természeti törvény alól, következésképpen az ember által elképzelhető legnagyobb szabadságot: annak szabadságát, hogy beavatkozzék a világegyetem lételméleti felépítésébe.  Következésképpen ez a legnagyobb fokú teremtő szabadság. Más szóval a hit új mintát alkot ahhoz, hogy az ember együttműködjék a teremtéssel. Az archetipikus ismétlés hagyományos szemléletének meghaladása óta ez az első és egyetlen minta adatott az emberiségnek. Csak az ilyen szabadság (eltekintve a szótériológiai, azaz szigorúan vett vallási értékétől) veheti védelmébe a történelem rémületében vergődő embert. S e szabadság forrása, támasza és biztosítéka: maga az Isten. Minden más modern szabadságfelfogás, akármilyen elégedettséggel tölti is el birtokosát, képtelen a történelmet igazolni. S ez a képtelenség, legalábbis annak szemében, aki önmagával szemben őszinte, maga a történelem rémülete.

  A modern és történelmi ember számára, aki egyidejűleg felfedezte a személyes szabadságot és (a körkörös helyett) a folyamatos időt, a „vallás”: a kereszténység. Érdekes módon Isten léte egyáltalán nem olyan sarkalatos kérdés az archaikus ember szemében, mint a modernében, aki úgy véli, hogy a történelem mint olyan, tehát mint történelem, nem pedig mint ismétlés létezik. Az archaikus vagy hagyományos kultúrában élő embernek azonban a történelem rémületével szembeni védekezéséhez olyan mítoszok, szertartások és szokások egész sora állt a rendelkezésére, amelyeket könyvünkben is említettünk. Noha Isten gondolata és a hozzá kapcsolódó vallásos élmények már a legtávolabbi vallásos időkben is léteztek, olykor helyükbe léphettek más vallásos formák (mint a totemizmus, az őskultusz, a termékenység Nagy Istennője és hasonlók), melyek jobban megfeleltek a primitív emberiség vallásos igényeinek. Az archetipikus ismétlés szemlélete magyarázatot ad a történelmi szerencsétlenségekre. A zsidó és keresztény értelemben vett hit (= Isten előtt minden lehetséges) „feltalálása”, vagyis az archetipikus ismétlés szemléletének elhagyása után az embert csak Isten gondolata oltalmazhatja a történelem rémületétől. Az ember csak Isten létének feltételezésétől tud szert tenni egyrészt szabadságra (mely biztosítja önállóságát a törvények irányította világegyetemben más szóval mely új és egyedülálló létmódot „iktat be” a világegyetembe), másrészt bizonyosságra, hogy a történelmi tragédiáknak történelmen túli értelmük van, még ha ezt az értelmet az emberiség adott állapotában nem is lehet mindig felismerni. A modern embert minden más szemlélet csak kétségbeeséshez vezetheti. S ezt a kétségbeesést nemcsak az ember létbe-vetettsége okozza, hanem egy olyan világban való jelenléte is, amelyben az emberiség állandóan a történelem rémületében él (még ha ebben nincs is mindig tudatában).

  E tekintetben a kereszténység vitathatatlanul a „bűnbe esett” ember vallása, legalábbis amennyire a modern ember végképp azonosul a történelemmel és a fejlődéssel, és amennyire a történelem és fejlődés: bűnbeesés. A kereszténység és a modern ember végleg elhagyta az archetípusok és az ismétlés paradicsomát.

*

(Részlet Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza, avagy a mindenség és a történelem című könyvéből. Európa, Bp. 2006) 

Címkék: szabadság kereszténység

A bejegyzés trackback címe:

https://mandiner.blog.hu/api/trackback/id/tr643538380

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

vero · http://anal0g.blog.hu/ 2012.02.12. 08:23:10

mint a betonházak és a flaszter végtelenje között egy gondozott kert.
vasárnap reggel van.

komment1 2012.02.12. 08:52:17

"A kereszténység és a modern ember végleg elhagyta az archetípusok és az ismétlés paradicsomát."

Erről azért eszembe jut egy vicc: x elmegy a templomba húsvétkor. A következő évben megint elmegy a húsvéti szertartásra. Kijön és azt mondja: "Hát nem értem ezt a Jézust, minek ment megint a Getszemáni kertbe? Tavaly is ott kapták el."

Eliade kétségtelenül zseniális, szerintem a legzseniálisabb műve az Örök visszatérés mítosza. Annyival viszont szerintem kiegészítendő az elmélete, hogy az archetípusok és az ismétlés világát nem hagyta maga mögött a zsidó-keresztény kultúra, mert ez is része, a szertartások ugyanúgy ismétlődnek minden évben, mint más, mint pl az archaikus vallásokban. Tehát amellett, hogy a zsidó-keresztény szemlélet kifejlesztette a lineáris, történeti gondolkodást, az archaikus ismétlésnek ugyanúgy megvan a szerepe.

AlerTomi 2012.02.12. 15:14:11

Fontos írás.
Érdekes, hogy Eliade nem különösebben "sokat említett, neves" gondolkodó Magyarországon, lehet hogy azért mert antropológus :)). Nos, ő rajta nincs tarisznya.

Egyébként, ebben az írásban is előkerül az értelmiség szerepe. A felvilágosodás utáni - de már a középkori - társadalmak elitjei (pl. polgárság, nemesség) azáltal, hogy ismerik családjuk, közösségük múltját, kiteszik magukat a történelmi gondolkodásnak is. Így lesznek számukra a kataklizmák is történelmi sérelmek, mintsem természeti csapások.

Szóval a hagyományos közösségekre (mondjuk ki: paraszti társadalmak) kevésbé jellemző történelmi, lineáris szemlélet, vagyis inkább él ciklusokban és alkalmazza az archaikus ismétlődést.

ikaljan · http://ikaljan.blog.hu 2012.02.12. 19:16:16

Eliade azon pretudományos megmondóarcok egyike, akik úgy próbáltak általános érvényű kultúraközi igazságokat mondani, hogy saját kultúrájukon kívüli népekről csak minimális ismerettel rendelkeztek.

A fenti szösszenet pl. nagyjából az elejétől a végéig ostobaság.
- a történelemszemlélet nem-lineáris megélése nem keresztény találmány
-a pre-keresztény/héber (már önmagában ez is mosolyogtató kategória) vallásos meggyőződést "ismétlésként jellemezni, és a "hitet" e két vallásból eredeztetni, még inkább röhejes. Vasgárdista barátunk kb. olyan kifinomultsággal kezeli a kultúrtörténetet, mint a ValóVilág szünetében a reklám a hagyományos/intelligensnanotechnológiás mosópor közti különbséget.

Mystes 2012.02.12. 20:46:07

@ikaljan:
Kedves Ikaljan.

1., Ezt nagyon fontos volt megjegyezni, hogy vasgárdista, mert sokban előreviszi a cikk megértését, ugye?
2., "a történelemszemlélet nem-lineáris megélése nem keresztény találmány". Ezt mondja Eliade is. Akkor ez most miért "ostobaság"?
3., Hogy a Jézus Krisztus előtti, illetve utáni hitek, hitfelfogások mennyiben voltak ciklikusak, mennyiben lineárisak, az egyáltalán nem "röhejes", mint írod. Maga Eliade mondja, hogy keveredik a kettő.
4., A "hitet", egy speciális hitet ezekből eredeztetni szintúgy nem röhejes. Miért volna az?

Üdv:
Nanotechnológiás Mosópor

Petrus Augustinus · http://monarchista.blogspot.com 2012.02.14. 00:07:06

Mi a baj azzal, hogy támogatta a Szent Mihály Arkangyal Légióját? Eliade nagy gondolkodó, minden írása komolyan veendő, nagy kedvencem a 'Szent és a profán'.