Nem árt néha arról is beszélni, hogy mi történik a Trafóban, azon túl, hogy mi történik a Trafó körül. Péntek és szombat este például világok találkoztak a Trafó színpadán a világhírű, provokatív francia kortárs koreográfus, Jerome Bel és a thai származású Pichet Klunchun táncművész személyében. Jérome Bel Pichet Klunchun és én címet viselő, két órás angol nyelvű performance előadása lazán bizonyított olyan tételeket, mint hogy a kortárs művészet lényege könnyedén elmagyarázható; és attól, hogy valami kortárs, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy lila.
Az előadás lassan hét éve járja a világot, és azokra a jól ismert, szakértő kommentekre reflektál, hogy „ez nem is tánc, hanem menés”, vagy arra, hogy „ez nem is művészet, ezt én is meg tudom csinálni.” A két táncművész szerencsére nem vonul el a sértődöttségből épült elefántcsonttoronyba – éppen ellenkezőleg, rengeteg humorral és egészséges öniróniával közelítenek a tánc és saját alkotásaik felé. Mégis, hogyan képesek ennyire magukon kívül kerülni, és ilyen távolról, szinte már-már laikus kívülállóként a saját művészetükre tekinteni?
Ehhez az izgalmas kísérlethez egy elemien eltérő kultúrát hívnak segítségül: Jerome Bel a távol-keleti művészeti hagyomány szemszögéből próbálja az európai tradíciót értelmezni. Az előadás talán éppen ezért Ádámnál és Évánál, vagy más nézőpontból Kan és Ket kánnál kezdődik: a két művész bevonul a színpadra, majd tisztes távolságban leül egymással szemben. Jerome Bel ölébe veszi a laptopját, és mintha Pichet Klunchun a társulatába jött volna felvételizni, elkezdődik a meghallgatás, kérdések sorát zúdítja Klunchunra, aki készségesen válaszol:
„Thaiföldön születtem 37 évvel ezelőtt, nős vagyok, de még nem születtek gyermekeim. Úgy lettem táncos, hogy anyám a tánc istenéhez imádkozott fiúgyermekért, azért hálából a táncnak szentelték az életemet.” Az interjúból kiderül, hogy Klunchun a hit és az ősi filozófiák között hidat verő klasszikus maszktánc, a khon elkötelezett képviselője és a thai tánc legújítóbb szellemiségű művelője. Klunchun bevallja, hogy a khon előadások tradicionális karakterei közül számára a démoné a leginkább testhezálló, azonban a másik három: a nő, a férfi és a majom szerepének megformálása sem jelent problémát.
Bel és a közönség sem bírja ki, hogy ne táncoltassa el vele mind a négy figurát. Persze a csodálkozó európai képtelen különbséget tenni a figurák között, ami nem csoda: ahogy Klunchun később elmondja, a khon szabályrendszere ugyanolyan szigorú, mint a baletté, amiben a legapróbb mozdulat és még az utolsó kisujjtartás is jelentéssel bír. Bel ezután egy haláljelenetet kér Klunchuntól, aki azonnal tiltakozik: „Ez nem normális”. A közönség hüledezik, Kunchun magyaráz: annak ellenére, hogy a khon előadások kivétel nélkül a háborúról szólnak, még sem szabad a halált nyílt színen eltáncolni, mert az balszerencsét okoz.
Saját felelősségünkre végül mégis rávesszük Klunchunt, hogy adjon elő egy diszkrét haláljelenetet, majd arra is, hogy kommentárjaival tegye érthetővé nekünk az ősi mozdulatokat. Klunchun ismét felháborodik, mert ismét abnormális dolgot kérünk tőle: a khon előadásokban a táncosok maszkot viselnek, ezért mindig egy takarásban álló narrátor a táncos hangja. Végül az is kiderül, hogy hazájában ugyanígy magyarázatot kell fűznie a khon előadáshoz, mert a khon Thaiföldön mára a külföldi turisták szórakoztatásának eszközévé vált, és bonyolult mozdulatrendszere elveszett jelentés a thai nép számára.
Ezen a ponton Klunchun története véget ér, a két táncos szerepet cserél, és Bel máris Klunchun kérdéseinek kereszttüzében találja magát. Bel szerint az elveszett, vagy inkább soha meg nem talált jelentésből még a művelt színpadokon sincs hiány Európában. Bel a jelentést 1985-től 1991-ig tartó táncos pályafutása után kezdte el keresni, amikor két évet arra áldozott az életéből, hogy az összes tánccal kapcsolatos elméleti, történeti, módszertani, pszichológiai, szociológia, filozófiai, esztétikai, kultúrtörténeti és egyéb szakirodalmat elolvassa.
Két év kemény munka, és esztétikai mélyfúrás után végül arra jutott: a legbölcsebb dolog, amit táncos tehet, hogy miközben szól a zene, a biztonság kedvéért meg sem mozdul a színpadon. Bel szerint ezzel megalkotta a tökéletes táncjelenetet, amit először a Show Must Go on című darabjában mutatott be, de annyira tetszik neki, hogy minden egyes előadásában szeretné elsütni. A korrektség jegyében „eltáncolja” ezt a jelenetet a darabjából. Egy haláljelenetet is előad, ami egyszerű, de nagyszerű konceptualista szemiotikai táncelmélete alapján abból áll, hogy kezdeti álló helyzetét fokozatosan fekvőre változtatja, miközben szól a dal.
Bel, aki a kortárs lazaság jegyében egyáltalán nem veszi komolyan magát, a konceptualista kortárs tánc magyarázatához a Hattyúk tavát hívja segítségül. Szerinte a klasszikus Hattyúk tava kortárs interpretációjában könnyedén előfordulhat, hogy egy hattyúval sem találkozunk benne, annál inkább rút kiskacsákkal. Miközben a könnyeinket törölgetjük a nevetéstől, a kortárs és a tradíció furcsa állatkertjében végül minden a helyére kerül a performance végén, a művészet határain Thaiföldtől egészen a Tűzoltó utcáig.