Vhailor és Agent Ungur sorozata magyarokról-szlovákokról.

  Sorozatunk első része is keltett némi vitát, de most egy mindennél jobban beágyazott mítoszt fogunk megpörkölni: Csehszlovákia, mint „a kisebbségbarát közép-európai demokrácia” legendáját. Ez nem csupán szlovák legenda, sőt, nem is igazán szlovák legenda. A szlovákság, joggal, messze nem tekinti a kisebbségszeretetéről és velejéig demokratikus közállapotairól ismert első Csehszlovák Köztársaságot annak, aminek a fél világ gondolja. De abban, hogy ez az állam, ha a szlovákoknak nem is adta meg méltó helyét, a kisebbségekkel viszont érdemükön túl is jól bánt, nagy a szlovák egyetértés, beleértve azt, hogy az állam határai a lehető legigazságosabban lettek megrajzolva.

  Tény, ha ennek az országnak alkotmányát, az általa ratifikált kisebbségvédelmi szerződéseket, nyelv, vagy iskolatörvényeit, vagy az állam jeles képviselőinek, elsősorban Masaryknak nyilvános kijelentéseit vesszük figyelembe, akkor csakugyan, az első Csehszlovákia egy kisebbségbarát mintaállam volt. Viszont minden törvény, és minden szerződés csak annyit ér, amennyit betartanak belőle. Masarykék pedig csak azt a minimumot tartották be belőlük, amely az általuk propagált demokratikusság és kisebbségbarátság látszatának fenntartásához szükséges volt. A cseh kollégák, a máig ostoba és primitív magyar országimázs formálási kísérletekkel szemben, ha valamihez, akkor a propagandához mindenképpen értettek. Ennek következményeként széles e világban – sokan Magyarországon is – nagy becsben tartják ezt az államot és ennek államalapító első elnökét.

  Az első Csehszlovákia a wilsoni elvekre és a népek önrendelkezési jogára hivatkozva jött létre, nagyhatalmi beleegyezéssel, paradox módon éppen ezeknek az elveknek és a népek önrendelkezési jogának sárba tiprásával. Ugyanis 1918-ban a cseh politikai eliten kívül a leendő kisebbségek közül senki sem kívánta Csehszlovákia létrejöttét, sem a ruszinok, sem a magyarok, sem a németek, de még, a csehszlovák nemzetegység kisszámú híveit leszámítva, az államalkotó szlovákok sem. A cseh nacionalizmus egy rendkívül ambiciózus területszerző programot fogalmazott meg, semmivel sem mutatva fel több önmegtartóztatást, mint 1918 előtt a magyar politikai elit. A csomagolás ugyanakkor sokkal jobban sikerült.

  Azt, hogy az új állam nem éppen a hangoztatott demokratikus és liberális elvek alapján, hanem a nemzetek önrendelkezésének sárbatiprásával, katonai erőszakkal megvalósított hódítással jött létre, a felvidéki magyarság már 1919 januárjában Pozsonyban, Zselízen, majd Komáromban is megtapasztalhatta.

  Nem akarunk találgatni, hogy hányan tudnak Szlovákiában ezekről az atrocitásokról, de abban biztosak vagyunk, hogy a „csernovai vérengzés” Magyarországon is jóval ismertebb, mint az 1919-es csehszlovák megszállást követő, sokkal véresebb incidensek, amelyeknek áldozatai magyarok voltak. Szeretnénk innen kérni azokat, akik folyamatosan Csernovát kiáltanak, elsősorban Csehszlovák Kém barátunkat, hogy egy poszt erejéig ugyan szenteljenek figyelmet a csehek és szlovákok által elkövetett 1918-1919-es, illetve 1945 utáni atrocitásoknak. Nem ártana rádöbbenni, hogy a csehszlovák, de a magyar baloldal által is vallott történelemszemlélet egész egyszerűen ignorálja a tényeket. Nem verseny ez, hogy kinek a számlájára írható több fegyvertelen tüntető (Pozsony, Zselíz), illetve önmagát megadó fiatal megölése (Komárom), de mégis bizarr az a különbség a történelmi percepciókban, ami a „magyar terror” és a „csehszlovák bársonykesztyű” között van. Sokkoló információt közlünk: a joviális Svejk ugyanúgy tud gyilkolni, mint a kakastollas brutális magyar. Meg is tették, bőséggel. Magyar áldozatokkal a fent említett incidensekben, de területeik cseh megszállása során hasonló „Welcome to Czechslovakia” sortüzekben részesültek a szudétanémetek is. Vagy ha nem írnak ezekről, legalább magyarázzák el, hogy a magyarokba lövetés, százak legyilkolása miért érdemel kevesebb figyelmet, mint Csernova?

  Nos, miután a sortüzek megteremtették az alaphangulatot, a magyar elit és a magyar értelmiség lefejezése következett. 1919-ben, jó negyedévszázaddal a Beneš-dekrétumok előtt a Felvidéket több mint 100 ezer magyar nemzetiségű lakosa volt kénytelen elhagyni. Ezek zömében hivatalnokok, tanárok, papok, vasutasok vagy tisztviselők voltak, akiknek szolgálataira Prága nem tartott tovább igényt, idegennek/külföldinek nyilvánította vagy egyszerűen csak kiutasította őket az országból. Többségük koldusbotra jutva a budapesti pályaudvaron leállított üres vagonokban volt kénytelen meghúzni magát. A magyar intézmények, különösen az iskolák sorsa sem volt különb. A csehszlovák nemzetépítők, annak érdekében, hogy meggátolják a magyar nemzetiségi elit újratermelését, megszüntették az összes magyar felsőoktatási intézményt, és több, addig magyar többségű városban teljesen (Rozsnyó, Losonc), vagy részlegesen (Kassa, Léva, Dunaszerdahely, Párkány, Szepsi, Komárom) felszámolták a magyar középiskolai oktatást, a szülők heves tiltakozása ellenére is. A vége az lett, hogy egy magyar polgári iskolára kilencszer, egy magyar középiskolára pedig háromszor annyi tanuló jutott, mint egy (cseh)szlovákra. Nem volt ez másképp az elemi iskolák terén sem, a törvény ugyan biztosította a lehetőséget, nemzetiségi iskola üzemeltetését ott, ahol azt a nemzetiségi tanulók aránya megkívánta, viszont ezt a törvényt nem tartották be, ezért már a harmincas évek végén több mint 400 olyan községet találunk, ahol a magyar gyerekek szüleik akarata ellenére kénytelenek voltak csehszlovák iskolába járni.

  Mindez nem volt elég ahhoz, hogy a magyarságot megtörje. Masarykék ugyanis elhitték saját, háború előtti propagandájukat, amikor azt hirdették, hogy a magyar nemzetiségi statisztikák eleve hamisak. A Felvidéken és Kárpátalján ugyanis az 1910-es népszámlálási adatok alapján összesen valamivel több mint 1 millió magyar anyanyelvű élt. A fent említett százezres exodus, a háborús veszteségek és a zsidóság nem magyarként való nyilvántartása után sem csökkent ez a szám az 1919-es, már csehszlovák, népösszeírás alapján 800 ezer alá. Ezért a következő alkalmakkor (1921, 1931) statisztikát hamisítottak, aminek köszönhetően ez a szám először 740, aztán 691 ezerre csökkent, 12 év alatt. A magyarok számarányának csökkentésére pedig szükség volt, mert, hasonlóan a mai gyakorlathoz, a kisebbségi nyelvhasználat és a nemzetiségi iskolák megléte vagy nemléte a számarányhoz volt kötve.

  Jórészt magyarellenes célokat szolgált a húszas években végrehajtott földreform is, amelyet a parasztok földhöz juttatása érdekében hajtottak végre. A több mint 1,5 millió hektárból, amit a csehszlovák állam a zömében magyar földbirtokosoktól nevetséges áron egyszerűen kisajátított, a környékbeli magyarság alig részesült. Az állam, vagy olyan szervezetek, mint a Szlovák Liga, amely deklarált célja a nyelvhatárnak az államhatárra való eltolása volt, telepesfalvak tucatjait hozták létre, cseh, morva, vagy szlovák származású telepesek számára. 

  A sort természetesen folytatni is lehetne, bőven akadt példa hatóságok által megszervezett magyarverésekre, mint pl. Kassán 1922-ben, a magyar nemzetiségű diákok mindenféle mondvacsinált ürüggyel középiskoláktól való eltiltására, a magyar nyelv utcán való használatának büntetésére (főleg északi területen), a magyar oktatás, egyházak intézményesített diszkriminálására. Ebbe a sorba tartozik az az apróság is, hogy a Lex Apponyi bírálói, akik 1907-ben magyarosítást kiáltottak, amikor a miniszter úgy nyilatkozott, hogy az iskolának elsősorban „jó magyar állampolgárokat” kell nevelnie, és a magyar állam, bizonyos feltételek mellett, bele akar szólni a nemzetiségi iskolák tanterveibe és tankönyveinek tartalmába, az impériumváltást követően ezt természetesnek vették. Talán mondani sem kell, hogy elsősorban történelemoktatás területén éltek ezzel. A felvidéki magyar gyerekek ugyanis, saját nemzetiségi nyelvükön tanulták a történelmet csehszlovák szemszögből, tükörfordított csehszlovák tankönyvekből. Ez a gyakorlat pedig mind a mai napig nem változott.

  De nem csak a közvetlenül magyarellenes intézkedések sújtották a magyarságot. A cseh politikai elit Szlovákiát gyakorlatilag mint egy belső gyarmatot kezelte, a nagymegyéket, amelyekre felosztotta ezt az országrészt, közvetlenül Prágából kinevezett megyefőnökök igazgatták, Kassát és Pozsonyt leszámítva az összes várost nagyközséggé nyilvánítva pedig gyakorlatilag megszüntették a helyenként évszázadok óta folyamatosan működő önkormányzatiságot. Az országrészt cseh hivatalnokok és köztisztviselők tízezrei árasztották el, és ritka volt az a falu, ahol a jegyző, vagy a csendőr nem volt cseh. 1939-ben ezeket a cseh kollégákat aztán a frissen létrejött szlovák állam barátilag deportálta.

  Azaz nem csak a magyaroknak, hanem minden nemzetiségnek megvolt az oka az elégedetlenségre, ezek közül elsősorban a szlovákoknak. A cseh-szlovák viszonnyal most nem akarunk részletesebben foglalkozni, viszont ez közvetve ugyan, de mégiscsak jelentősen befolyásolta a szlovák-magyar kapcsolatokat. A csehek a szlovákokat nem tartották önálló nemzetnek, a szlovák elkülönülési mozgalom mögött pedig a magyarok kezét sejtették, Masaryk szavaival élve: „nincs szlovák nemzet, ez csak a magyar propaganda szüleménye”. A szlovák autonomisták léte frusztrálta őket, amit magyarellenes propagandával kompenzáltak. Ahogy ezt már a szlovák kortársak, mint pl. Ľudovít Novák is észrevették, hogy „a csehek művileg gerjesztették a magyarellenességet, amit minden lehetséges eszközzel beleoltottak az általuk nevelt szlovák ifjúságba”.

  Az első csehszlovák korszakot értékelve persze látnunk kell: a magyarellenesség, az elnyomás nem érte el a román, vagy szerb szintet. Voltak kétnyelvű feliratok, szép szavak. A felszínen, miután lemosták a vért Pozsony, Zselíz, Komárom vagy a szudétanémet városok utcáiról, a gazdaságilag prosperáló Csehszlovákia közép-európai idill volt. De a szép elvek mögé rejtőzve Prága számos olyan eszközt használt fel a magyarság gyengítésére, amelyek jóval hatásosabbak voltak az 1918 előtti magyar politika látványpolitizálásánál. A kitelepítést, a betelepítést, és elsősorban a gazdasági alapok felszámolását. A cseh politikának jelentős a felelőssége a magyar-szlovák viszony tudatos rombolásában is. Jelentős részben cseh biztatásra lett a szlovákság egy részéből Živý bič, „Élő ostor”. A Hlinka-gárdához közel álló, de nagy hatású Milo Urban sorait idézve: „ez a lágy, magamegadó nép, amely annyi éven át hagyta, hogy bántalom gennyesítse, hatalmas élő ostorrá változott, kifeszült a levegőben, megsuhogott, és hosszú habozás és remegés után belevágott az eleven húsba.” Ez a hús az első és második Csehszlovákiában, és a mai Szlovákiában a magyar hús. Sorozatunk következő részében az ostor legdurvább csapását, az 1945 utáni eseményeket fogjuk megvizsgálni.