Kommentszűrés
’11 aug
7
08:01

A Nagy Magyar Síkság (Patrick Leigh Fermor; 1933)

Írta: rajcsányi.gellért (ergé)

  Egyesek szerint Indiana Jones, James Bond és Graham Greene volt egy személyben: Patrick Leigh Fermor egy igazi huszadik századi, művelt kalandor volt, és pár hete halt meg, 96 éves korában (érdemes elolvasni az Economist méltatását). Az angol utazó, katona, író és oktató 1933-ban utazta végig kellő lassúsággal Európát, Londontól Isztambulig. Előkelő, érdeklődő idegenként járta be a magyar Alföldet is: azt az Alföldet, ami a régi Közép-Európával süllyedt el a világháború után. Élményeit A Time of Gifts címmel írta meg, amit máig az útirajzok klasszikusának tartanak az angolszász világban. Adjuk át a szót a krónikásnak, aki egészen utolsó éveiig csak kézzel volt hajlandó írni.

  Egész nap a Körös volt a kísérőm. Az áradás ellen megmagasított partot végig fák szegélyezték, így egész úton ágak árnyékolták a víz szélét és a parti ösvényt. Füzike és bogáncs pihéje szálldosott a víz fölött, és szinte minden lépésre békák ugrottak fejest. A nád és a magas kákacsomók közt fajdtyúkok tanyáztak, bíbor szitakötők lebegtek a nőszirom fölött, majd megültek rajta. Mikor leültem cigarettázni, egy hirtelen moccanás elárulta a hódot; körülpillantott, végigszaladt egy fűzfa gyökerén, és betoccsant a vízbe, nyomában lüktető gyűrűk borzolták a holt tükröt. Bőven találhatott itt élelmet: a tiszta vízben halak villantak, és folyásirányban, valamivel följebb, hosszú nádszállal és parafadugóval két fiú horgászott. Zsákmányuk ott volt kopoltyúkon átfűzött zsinórral egy korhadt fatörzs öblében. Alighogy kölcsönösen köszöntöttük egymást, ezüstös villanással újabb halat rántottak ki a vízből. „Eljen!“, kiáltottam én (vagyis hogy Bravo! – legalábbis ezt akartam mondani), mire nekem akarták adni a halat, de nem volt kedvem Tóbiásként állítani be legközelebbi vendéglátóimhoz. Az ágak alatt csorda gyülekezett, az állatok térdig gázoltak a vízbe, s odakint a földeken minden tenyérnyi árnyékot kihasználva delelt a hőségben a juhnyáj, mozdulatlanul, mintha kővé vált volna.

  Hirtelen cigányokra bukkantam, s benéztem a sátrak és szekerek közé, hátha Ceglédtől északra megismert barátaim azok, de nem ők voltak. Férfiak sarlóval leszorított hosszú nádkötegeket vittek a fejükön, s ezek minden lépésre bólogattak. Asszonyok combközépig a vízben állva mosták és csavarták ki cifra rongyaikat, és a partmenti bokrokra, ágakra teregették száradni. Fiúk csapata, akár csak húsvétkor a szlovák Dunánál, a partot kutatta végig épp-csak-ehető apró állatok – mezei egerek, vizipatkányok, menyétek és hasonlók – odvai után. A komoly munkát kishugaikra hagyták, akik fáradhatatlanul talpaltak egyetlen aznapi áldozatuk mellett, „Bácsi! Bácsi!“ – kiabálták szüntelenül; harsány nagybácsizásuk jó kétszáz méteren elkísért. A hímnemű préda a cigánypurdék számára ugyanis mindíg tiszteletbeli nagybáty. Mikor végre elhalt ez a szemrehányó, diminuendo kántálás, újra magamra maradtam, s csak a fecskék cikáztak az árnyékfoltokban, vagy egy-egy kékeszöld jégmadár villant a lomb s a víz mozdulatlan csöndjében.

(fotók: Fortepan)

  Koradélután elágazott a folyó, s én a Sebes (azaz gyors) Körös mentén fölfelé indultam, míg csak egy vörös cseréptetős torony el nem árulta, hogy megérkeztem a Körösladány nevű régi faluba.

  Ránézésre a magyar kastély szó – amelyet eléggé perverz módon koshtay-nak ejtenek – akár a német Schloss, erődített vagy csipkés oromzatú épületet sejtet, de a legtöbbjének, amit Magyarországon és Erdélyben láttam, Angliában még leginkább az udvarház (manor house) felelne meg, s ez a szó jut eszembe most is, mikor a Körösladányban látott kastély képét próbálom elővarázsolni az emlékezetemből; szélei bizony megfakultak kissé az eltelt évtizedek során. Földszintes volt, akár egy farmház vagy nagyobb tanya, de az evvel járó ad hoc-jelleg nélkül; hosszú, okkersárga, késő-tizennyolcadik századi barokk épület volt, nagy ajtói fölött kürtösen csavart szélű és lekerekített timpanonokkal, fakó cseréptetővel, fecskefészkekkel és zsalugáterekkel, amelyeket kitártak és rögzítettek, hogy beáradhasson a délutáni fény.

  Holmimat leraktam az agancsok alá a hallban, majd egymásba nyíló, tárt ajtajú, félhomályos szobák során keresztül háziasszonyom elé vezettek. Ez a bájos, csinos asszony egyenes szálú, szőke haját rövidre nyírva viselte – ha jól emlékszem, középen elválasztva, ugyanis évekkel később, amikor Iris Treevel találkoztam, emiatt juthatott eszembe ő. Fehér lenvászon ruhát és spárgatalpú vászoncipőt viselt, kezében cigarettatárca és égő cigaretta. Nos hát, íme megérkezett a mi utazónk! mondta kedves, kissé rekedtes hangján, s a földig érő, nyitott francia ablakon át kivezetett a kertbe, ahol családja – férje kivételével, akit másnapra vártak vissza Budapestről – éppen uzsonnázott a magas gesztenyefák alatt, melyeken már kipattantak a kis ragacsos, fehér és rózsaszín tornyocskák. Úgy ültek ott együtt, akár egy Copley vagy Vuillard zsánerképen, szinte még a visszfényüket is látom a porcelánon és az ezüstön. A család az imént leírt Ilona Meran grófnőből, Hansi és Marcsi nevű, tizenhárom és tizennégy körüli gyerekekből, és Helli nevű sokkal kisebb lánykából állt; mindhárman csinosak, jól neveltek és kissé komorak voltak. Még egy barátnő is ült ott, vagy talán rokon, egy szarukeretes szemüveget viselő hölgy, akit Christine Esterházynak hívtak, továbbá egy osztrák nevelőnő. Utóbbi kivételével valamennyien beszéltek angolul, én azonban egyetlen árva szóra sem emlékszem – csak a látványra, arra a jelenetre és annak az órának a varázsára, ott a nagy gesztenye-levelek alatt.

  Egészen lámpagyújtásig üldögéltünk ott és beszélgettünk, ám ekkor odabent, a levendula-illatú szobák sorában fidibusz-keltette lámpafény-körök gyúltak. A fény könyvgerinceket, festményeket, s épp a kellő mértékig, vidéki úriházhoz illő stílusban megkopott és kifakult bútorokat, sokszázszor mosott függönyöket és a zongora billentyűi fölött nyitva hagyott kottát világított meg. De milyen kottát? Nem emlékszem; ám most, hirtelen, oly sok esztendő után, besiklik az emlékezetbe egy nagy tál, amely ott állt a zongorán, tele hatalmas vörös és fehér peóniával, s néhány lehullott szirom a fényes parketton hevert.

  Miközben rendbeszedtem magam a vacsorához, meg később, lefekvés előtt is, megnézegettem a szobám falán függő képeket. Volt ott egy magas sziklacsúcson álló Schloss Glanegg, aztán Ilona grófnő Almásy-rokonságának számos tagja, meg több, prémes-handzsáros pompában feszítő Wenckheim. És volt még ott egy korai tizenkilencedik századi színes nyomat is, az nagyon megkapott. Poszt-Regency korabeli (vagyis 1820 utáni) fess, göndörszakállas, bajszos ifjú hímet ábrázolt kék pávaszem-mintás nyakravalóban, piros angol vadászkabátban – azt hiszem, Zichynek hívták. Egyike volt ez azoknak a legendás magyar kentauroknak, akik akkoriban a középangliai grófságok falkavadászatain hajmeresztő lovaglásukról híresültek el. Szinte láttam őket, ahogy gyülekeznek a badmintoni mezőn a hajtás előtt, vagy Ackermann-metszeteken éppen valami gallyakból rakott kerítés mentén vágtatnak a vonyító falka nyomában, a Ranksborough-szorosban űzik a rókát, a Whissendine patakon ugratnak át, vagy községek zöld mezőin rúgtatnak templomtoronytól templomtoronyig; többnyire mégis a dúsan rakott asztalok mellett tűnnek föl ezek a pazar ifjú amatőr sportemberek, az esti vadászlakomákon, ahol estélyi rózsaszínben, szerteszét heverő szalvéták, italhűtő vedrek és üres palackok közt, poharukat emelve, szilaj üdvrivalgás kíséretében talpra ugranak. A képek sarkában a jelmagyarázat a különféle Osbaldestonesok és Assheton-Smithek mellet gyakran említ egy-két nimródot a Nagy Magyar Síkságról is.

  Másnap aztán a könyvtárban, miközben a szomszéd szobában folyt a házitanítás, igyekeztem megtudni az Alföldről, amit csak lehetett, míg aztán el nem indultunk piknikezni. Előállt egy csillogó küllős, négykerekű, victoria-szerű nyitott hintó, és mi valamennyien fölszálltunk. Igen meglepett a kocsis feketesújtásos libériájához tartozó kalpag. Olyasféle volt ez, mint egy lapos, fekete nemezkalap – vagy tán bársonyból lehetett? – elől derékszögben fölfelé hajlított karimával, tetejére pedig hátranyúló félkörbe görbített fekete strucctoll volt tűzve, és két halfarok formára vágott fekete szalag libegett utána. Vajon a török szpáhik vagy tán a janicsárok öröksége volna ez? Netán még a honfoglaló magyarok hozták magukkal? (Ilyesmiken törtem a fejem akkoriban.) Az odaúton gyakori kalaplengetések és köszöntések kísértek bennünket, s alig tettünk meg fél mérföldet, az útszélről reszkető hangú üdvözlés hangzott. Ilona grófnő nyomban megállíttatta a kocsit, leugrott, s a következő pillanatban egy fejkendős vénasszony karjaiban találta magát, majd a fölismerés izgatott kiáltásai, sok beszéd és nagy nevetgélések – meg, gondolom könnyek és újabb ölelések – után visszaült, szemlátomást igen meghatottan. Addig integetett hátra, míg csak el nem tűnt mögöttünk a néni, aki egy falubelinek az anyja volt, tizenöt éve kivándorolt Amerikába, de a honvágy most hazahozta. Csak éppen két napja, hogy megérkezett.

  A Körös egyik kanyarulatában, füves partoldalon, fűzfák alatt telepedtünk le lakmározni, a lovak pedig kissé arrább, az árnyékban majszolták a füvet és csapkodtak a farkukkal. Az ágak közt kócsag ereszkedett alá, s megállt a folyó közepén egy homokzátonyon, a nőszirom levelei között. Nagy erdő szélén voltunk, mindenünnen madárdal szólt, s a délutáni csöndességben, mikor a beszélgetés is ellankadt, három őz merészkedett elő. Agancsuk már fejlődőben volt; lelopakodtak a vízhez. Hazafelé menet a földekről hangzó énekszó ihletésére halkan énekelgettünk mi is, osztrák, német, angol és magyar dalokat. Utóbbiaknál én csak kukán bámultam, de ismerték az Érik a, érik a búza kalászt, Budapesten hallott kedvencemet. A nóta nagyon is illett ide: gabonaföldek mellett hajtottunk el, és akárcsak a dalban, a búza még zöld volt ugyan, de már nemsokára kalászba szökkenő, és fecskék siklottak, cikáztak fölötte a levegőben. Kolompszó, bőgés és bégetés órája volt ez, az alkonyi nap tüzében aranyló porfellegek közepette nyájak és gulyák tartottak hazafelé. Éppen akkor álltunk meg a kastély előtt, mikor annak ura is hazaérkezett. Graf Johann – azaz Hansi – Meran nagyon magas, sötéthajú és bajszú férfi volt, sasorra és fínomvonású arca szívbéli kedvességet sugárzott. Gyermekei rácsimpaszkodtak, s amikor végre sikerült kiszabadítania magát, sorban előbb kéz-, majd arccsókkal köszöntötte a többieket, azon a jólnevelt és egyben szeretetteljes módon, ahogyan azt Felső-Ausztriában láttam először.

  Ennek a helynek és lakóinak hibátlan tökélye valószerűtlenül hat, tudom, de hát nem írhatom le másként, csak úgy, ahogy megmaradt bennem. Ottlétemnek aztán lett még egy másik dimenziója is, egy olyan váratlan fölfedezés, amely a múlt század, sőt még annál is nagyobb idő európai történelmének bizonyos részleteit hirtelen testközelbe hozta. Ezúttal is a szobám falán függő képek indítottak el a nyomon. Az egyiken Károly főherceg volt látható, amint az asperni nádasok közt rohamozza Napoleon hadát. (Bécsben, a Heldenplatzon álló szobra ugyanebben a pillanatban ábrázolja őt, vadul vágtázó paripája nyergében. Hogy meghökkennne, ha látná! Megtiltotta ugyanis, hogy életében szobrot vagy más emléket állítsanak neki.) Legelőször akkor jutott eszembe, mikor Bécset elhagyva, a Marchfeldnél a Duna túlpartjára esett a pillantásom. Pontosan ott, Wagramtól néhány mérföldnyire zajlott le a véres és diadalmas ütközet, a legelső szövetséges győzelem Napoleon ellen. Egy másik metszet a testvérét mutatta, akiről az a stájer tájszólásban fogant végtelen hosszú dal, az Erzherzog Johanns Lied szól, amelyet először Pöchlarnnak szemközt, egy kocsmában hallottam, és azóta sokszor. Ezek ketten, és még számosan, Mária Terézia gyermekei voltak, Marie Antoinette unokaöccsei és II. Lipót fiai. A bátyjuk pedig, aki II. Ferenc néven lépett a trónra, az utolsó német-római császár volt. (Nehogy még Napoleon szemet találjon vetni rá, föladta ezt a mesés címet, és Ausztria császára lett, épp mintegy ezer esztendővel Nagy Károly megkoronázása után.)

  János főherceg volt a legérdekesebb ember közöttük. Tizennyolc esztendős korában hadjáratot vezetett Napoleon ellen, mégpedig vitézül. Bölcsen és igazságosan uralkodott különféle tartományokban, és nehéz időkben többször töltött be igen magas tisztségeket. Intelligens és határozott egyéniség volt, mélyen elkötelezte magát Rousseau eszméi mellett, és egész életében ellenezte Metternich politikáját. Szenvedélyesen szerette a havasi élet egyszerű örömeit, és ennek okán Horvátországtól Svájcig az Alpok afféle koronázatlan királyának tekintették. A szobámban lógó romantikus képen, amely 1830 körül készülhetett, erdős csúcsok közt, hegymászó botjára támaszkodva látjuk, vállán vadászpuska, gondterhelt homlokán hátratolt széleskarimájú, lapos puhakalap. Nagy öröm e jeles Habsburgok erényeit sorolni! Bátorság, bölcsesség, tehetség, képzelőerő, igazság iránti szenvedély olyan utakra vitte őket, melyeken aztán igencsak eltértek szerencsétlen csillagzatú dinasztiájuk tetteitől. Ez a főherceg itt azzal fejezte ki csattanósan a főváros iránti megvetését, hogy egy stájer postamester lányával kötött mélyen rangján aluli házasságot. Az asszony és gyermekeik az akkor déltiroli Meran – a mai Alto-Adige-i Merano – grófja címet kapták. – Igen – mondta érdeklődésemre Ilona grófnő – ő volt Hansi dédapja –, és ez pedig itt – mutatott egy másik képre – a bájos Anna. Szegénykém, milyen boldog volt, mikor az első gyerekükön fölfedezte a Habsburg szájformát! (Ilona férjén nyoma sem volt ennek, és a gyerekeiknél, úgy látszott, végképp eltűnt.) Aztán türelmesen és sok humorral elmesélte a teljes történetet. Hansi gróf, aki nem messze tőlünk, karosszékében ülve dohányzott és újságot olvasott, időnként csitító megjegyzésekkel kísérte.

  – Annyi tény – folytatta Ilona –, hogy mikor pár éve nagy hűhót csaptak akörül, ki lehetne a király, én bizony, bevallom, arra gondoltam, miért ne lehetne ő? – és fejével a gróf felé intett. Férje azonban rosszallása jeléül azt mondta: Ugyan, ugyan! és pár másodperc múlva halkan göcögött egyet magában, és újra az ujságjába merült.

*

(A Forrás folyóiratban megjelent szöveg részlete)

Címkék: anglia kultúra utazás történelem életmód körösladány patrick leigh fermor útirajz

A bejegyzés trackback címe:

https://mandiner.blog.hu/api/trackback/id/tr663089037

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: A Nemzeti Összefogás Audienciája 2011.08.07. 11:05:18

Az egykor pécsi, ma már csak szimplán Ötödik Számú Nemzeti Tudományegyetem és Italbolt rektorjelöltje idegesen gyűrögette a kezében a félig használt papírzsebkendőt. Kicsit meghűlt a minap, ami nem is csoda: a Miniszterelnöki Meghallgatásra való felkés...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tewton 2011.08.07. 08:41:50

májusban még a kossuth is ezt adta, folytatásokban.

érdekes volt úgy hallani a korabeli magyar arisztokraták mindennapjairól, hogy nem az összetaknyolt esterházy-féle verziót ismerte meg az ember, hanem egy kívülállóét.

tesz-vesz · http://kkbk.blog.hu 2011.08.07. 09:11:09

koshtay? perverz?

érdeles, nálunk a kastély, ami náluk a manor house
ami náluk a castle, nálunk a vár

"Hirtelen magyarokra bukkantam, s benéztem a sátrak és szekerek közé, hátha Budán megismert barátaim azok"

tewton 2011.08.07. 09:17:02

@tesz-vesz:
:) így gondozd...

a fickónak minden fura, ami nem angol. amikor magyar meg oláh parasztot lát, tomahawkról meg mokasszinról beszél, amikor mi fokost meg bocskort mondunk. de pont ettől is érdekes.

spontan · http://erdekessegek.info 2011.08.07. 10:10:50

"fess, göndörszakállas, bajszos ifjú hímet ábrázolt"

Vajon itt a "male" szó volt az eredeti megfelelő, és azt fordította a fordító szimplán hímnek?

trocadero 2011.08.07. 10:39:56

Az út erdélyi része is kalandos. Ajánlom mindenkinek Fermor Erdők s vizek közt könyvét. Mintha egy Szerb Antal könyvet olvasna az ember, csak ez egy valóságos történet.

inszeminator · http://inszeminator.blog.hu 2011.08.07. 10:43:01

"Július közepén volt az idő. Az országgyűlés elnapolta magát egy hónapra, vagy hat hétre. A lutri végeztével éppen arról tanácskoztak a jurátusok, hol és miként töltsék a szünetet?

A közeli vármegyék s a dunaparti vármegyék jurátusainak a kérdés nem okozott gondot. Ők hazaindulnak. Olcsón is gyorsan hazaérnek. A dunai hajók is elviszik őket. De mit csináljanak a messze lakók? A felső vármegyék ifjai, a tiszáninneni és tiszántúli ifjak? Egy-két hétig utaznak haza, egy- két hétig vissza: elmúlik a szünet az utazásban. Hát a sok hiábavaló költség, fáradtság? Mire való volna az?

Egyik messzividéki jurátus odakiált közibük: - Tudjátok mit, fiúk, járjuk be hát az országnak azt a részét, amelyet eddig nem ismerünk...! (...) Megindult a tanakodás. Hogy az idegen nem ismeri országunkat, szent igaz, de szomorú igazság is. Hogy a földkerekségnek minden országából vannak útleirások: ez is igaz. Minden naptár tele van gyönyörű leírásokkal? Magyarországról semmi. Ide nem jön se angol se olasz se francia, se amerikai. Ha jön is : fut szökik, nem ír, eltagadja, hogy ittt járt. Német ugyan elég jár, de vagy hallgat rólunk, vagy ha szól és ír: hazudik és gyaláz.

De hiszen nem csodálhatjuk. Mi magunk se ismerjük önhazánkat. Még magyar utazó sincs Magyarországon. Széchenyi Wesselényi is csak idegen országokon járt...(...) Fényes Elek munkái is üres hivatalos adatokkal telvék. Alig van bennük élet. Költészet népleírás semmi. Népünk lelkéről, nemzetünk szelleméről senki sem beszél. Mintha a vármegyék viszályain kívül nem is volna magyar világ.

Ki utazik minálunk...? A vándorló legény, de az sem magyar nagy részben.(...) A gabona és marhakereskedők, s a hajcsárok. De hiszen ezek nem utazók, hanem üzletük emberei. (...) A drótos tótok, babkárok, bálisok, kucséberek. Jámbor lelkek, de egy magyar sincs köztük.

Szegény kálvinista diákok. No ezek igazi utazók. Legátusok és szuplikánsok. Minden esztendőben elindul kollégiumából négy- ötszáz ifjú, s bejárja az ország nagy részét. S hogyan járja be? Gyalog.(...) Hátán háza, kebelén kenyere. Ott hál ahol megesteledik, ott lakik jól , ahol szívesen látják. Bejárja az egész vidéket.(...) Ez az igazi utazás. Így készül a magyar tudás, a magyar önérzet, a szellemek magyar világa. Nem is ám hintón, bezárt vasúti kocsiban, vendéglők termeiben, nagy urak váraiban: tőzsdék, kiállitások tárlatok zagyva tömkelegében, éhsóvár tömegek tolakodása közt, szótárak és ismerettárak sivár, aszú, holt adathalmazaiból.

Így beszéltek a jurátusok Hollinger uram füstös kávéházában, amikor a lutrijátékot befejezték. Utazzunk hát fiúk a saját országunkban. Ismerjük meg elvégre saját édes hazánkat.

- Hol vannak már a legátusok, szuplikánsok, babkárok, bálisok és kucséberek...? Ez utóbbi háromból kettő már csak a telefonkönyvben. Egyébként vándorló kereskedő mindegyik. A kucséber német, a bális házaló olasz, a babkáros meg vándor vászokereskedő. Én ide sorolnám még a vándorköszörűst, az üstfoltozót meg az üveges tótót, aki annyira fél a hanyatteséstől. Ezekről nem beszél a kissé pátoszos szerző, akit időnként elragadnak a megismerhető ország szépségei. Szerencséjére meghalt még Trianon előtt.

(...) De hogy utaztak hát a jurátusok? Arra is megcsinálták a tervet és a készülődést. Bizony nem fiákkeren, nem gőzhajón, nem vasúton, nem automobilon. Mind nem volt még ez akkor.

Két pár tiszta, könnyű köpönyeg, fél váltó ruha, bot és pisztoly: ebből állott az utimálha. ( ....már elnézést, mi az, hogy bot és pisztoly ...úgyis mint útimálha...?..Csak neeem?) Erős ifjúnak csak pehely a súlya. Bizony gyalogszerrel történik az utazás. Szerény összegű pénze mindegyiknek van. Ha megúnnák a gyaloglást: fogadnak majd az útban itt- amott parasztkocsit, hosszú oldalasat, négy átalvatő üléssel, hogy elférjenek rajta mind a heten.

( Eötvös Károly...)

unionist 2011.08.07. 11:10:19

aki magyar az tudja, hogy kunság nem olyan, mint a jászság. a hajdúság nem olyan, mint a nyírség. és mindez kulturálisan különbözik a körösök vidékétől. legfeljebb egy idegen látja ezt "nagy-magyar" síkságnak.

málnási · http://gozdom.blogspot.com/ 2011.08.07. 11:39:34

jaj istenem milyen cukor, mikor egy ilyen fölvilágosult ángílus ír rólunk! én annyira megtisztelve érzem magam!

Harley 2011.08.07. 11:45:18

Élvezetes olvasmány volt , még az sem zavart , hogy elmúlt dicső hadi események említése , khm. nem éppen magyar vonatkozásuak . Mondom én aki német származású . :)

caralho voador 2011.08.07. 11:50:51

A hód nem is eszik halat, bazzeg...

tistedur 2011.08.07. 12:40:45

@caralho voador: ráadásul ebben az időszakban már nem is élt hód magyarországon. legalábbis hivatalosan.

tovabb a jezsovi uton 2011.08.07. 12:56:54

az őrült széchenyinek, meg a többi folyoszabályozó köcsögnek sikerült sivatagot csinálni az alföldből, legyen átkozott az emlékük.

jotunder · http://orulunkvincent.blog.hu 2011.08.07. 13:23:45

ergé, én a kivonás művészetét javaslom tanulmányozni. amikor Fermor Magyarországon járt, akkor nem katona, író és oktató volt, hanem egy tizennyolc-tizenkilenc éves gyerek. :)))

rajcsányi.gellért (ergé) · http://mandiner.blog.hu/ 2011.08.07. 13:38:16

@jotunder: ne fárassz :D az a mondat nyilván mindenki számára értelmezhető ;)

yenoee 2011.08.07. 13:48:25

Fullasztó. De érdekes, valóban.

novalusz 2011.08.07. 14:22:18

Ez milyen jó már (egy magyar kastély kapcsán): "Földszintes volt, akár egy farmház vagy nagyobb tanya, de az evvel járó ad hoc-jelleg nélkül;"

jotunder · http://orulunkvincent.blog.hu 2011.08.07. 16:11:29

@rajcsányi.gellért (ergé): A Time of Gifts című könyvet negyvennégy, a másikat pedig ötvenhárom évvel az európai utazása után írta meg. Gondolom a naplói alapján. El nem tudom képzelni, hogy mire emlékezhetett az egészből.

tewton 2011.08.07. 19:17:59

@jotunder:
az utazása alatt írt jegyzeteiből/utinaplójából írta.

tevevanegypupu 2011.08.07. 19:31:14

Ilyen leirasokat olvastam Zilahy: Dukay csaladjaban..Vagyis hasonlokat, sot Hunyady Sandornal is..Bocsanat, tudom, hogy nem szokas jobb korokben szeretni Zilahyt, dehat en igen. A kepek nagyon jok. Meg persze a szoveg ugyszinten.(:

tewton 2011.08.07. 20:50:27

@tevevanegypupu:
ez a dukay család a dukairegina rokona? :)

tevevanegypupu 2011.08.07. 21:09:49

@tewton:

Tuttam en, hogy nem fog tetszeni.(: