Az előző részben az inkvizíció kialakulásáról és a középkori inkvizíció működéséről írtunk. Most jön a spanyol állami és a római inkvizíció. De mindenekelőtt szeretném leszögezni: nem az inkvizíció megítélésének teljes átfordítása a célom, hanem annak bemutatása, hogy nem volt annyira kegyetlen és mindent ellenőrző, mint azt ma sokan gondolják. Amikor azt írom, hogy a vádlottaknak csak, mindössze töredékét ítélték halálra, a csak és mindössze nem azt jelenti, hogy ez elfogadható lenne, hanem arra vonatkozik, hogy ez sokkal kisebb szám annál, mint ahány emberről azt gondolja a közvélekedés, hogy az inkvizíció áldozata lett volna.
A spanyol inkvizíció
Az Izabella és II. Ferdinánd által a 15. században alapított spanyol inkvizíciót IX. Sixtus pápa először nem akarta engedélyezni, de miután a királyi pár seregei elfoglalták Nápolyt, megadta hozzájárulását. A királyi pár által kinevezett inkvizítorok tevékenysége miatt hamarosan több püspök is rémülten tett panaszt Rómánál. A pápa tiltakozott és követelte a spanyol inkvizíció püspöki felügyelet alá helyezését, ami persze nem tetszett a spanyol királyi párnak, és megfenyegették a pápát.
Ami a kínzást illeti, a Marian Therese Horvat által hivatkozott Henry Kamen szerint „valójában az inkvizíció nagyon ritkán alkalmazott kínzást. Valenciában az általam vizsgált hétezer eset mindössze két százalékánál fordult elő a kínzás bármiféle formája, s az sem tartott 15 percnél tovább. Egyetlenegy esetben sem találtam jelét annak, hogy valakit kettőnél többször kínoztak volna.” Jaime Conterras professzor egyetért: „A többi törvényszékkel összehasonlítva úgy találtuk, hogy a spanyol inkvizíció lényegesen kevesebbszer alkalmazott kínzást. Ha a spanyol inkvizíciót más országok törvényszékeivel hasonlítjuk össze, a kínzás terén a spanyol inkvizíció gyakorlatilag tiszta.” Ugyanezen időszak alatt Európa többi részén a borzalmas fizikai kegyetlenség megszokott dolog volt. Angliában köztéri bokrok megrongálásáért, vadorzásért, egy nő zsebkendőjének ellopásáért vagy öngyilkossági kísérletért halálbüntetés járt. Franciaországban azt, aki bárányt lopott, kibelezték.
A spanyol inkvizíció határtalan hatalmáról és felügyeletéről szóló mítosz szintén alaptalan. A XIV. századi Spanyolországban az inkvizíciót húsz törvényszékre osztották, melyek mindegyikének a hatásköre több ezer négyzetmérföld volt. Mégis csak egy-két inkvizítor és néhány adminisztrátor dolgozott az egyes bíróságokon. A boszorkányvádak iránt kifejezetten szkeptikusak voltak.
A római inkvizíció
A római inkvizíciót III. Pál pápa alapította 1542-ben, és rögtön megállapította az általános eljárási szabályokat is. A római inkvizíció eretnekség, szakadárság, aposztázia, mágia, jóslás és szentségekkel való visszaélés esetén járt el. Utóbbihoz tartozott az is, hogy per indítottak a gyóntatószékben szexuális ajánlatot tevő papok ellen. Az Indexkongregációval együtt (amely részint a vetélytársa volt) működtette a cenzúrát.
Az inkvizíció börtönében egyébiránt a vádlottnak joga volt ágyhoz, asztalhoz, mosdási lehetőséghez, törülközőhöz, hetente kétszer friss ágyneműhöz, tiszta ruhához és rendszeres ellátáshoz. Ha pedig állta a költségeket, akkor borbélyt, mosónőt és varrónőt is fogadhatott. Ha a hidegre panaszkodott, kapott tűzifát. Az életfogytig szóló ítéletet három év után felülvizsgálták, ha az elítélt megbánást tanúsított, elengedték. Ne csóváljuk a fejünket: ezek a börtönkörülmények akkoriban nem számítottak általánosnak. A kor színvonalához képest igen emberbarátiak voltak, olyanok, mintha ma a délszláv háborús bűnösök hágai celláival példálóznánk.
Tomasso Campanellát ki akarták végezni, miután szervezkedni kezdett a nápolyi spanyol uralom megdöntésére és egy kommunisztikus köztársaság megalapítására. Végül az inkvizíció (amellyel többször szembekerült korábban) gyorsan eljárást indított ellene, így már nem a világi hatóságok jártak el az ügyében: a nápolyi állami börtönben, de az inkvizíció foglyaként írta meg fő művét, a Napállamot. 27 éves büntetése közben tarthatta a kapcsolatot tudós társaival. 1634-ben, amikor a hatóságok megint érdeklődni kezdtek utána, a pápa jóváhagyásával Párizsba csempészték, ahol Richelieu bíboros támogatásával folytatta működését.
Francisco Pena hivatalos eljárási kézikönyve szerint az eljárás során az inkvizítornak meg kellett engednie, hogy a vádlott leüljön. Szemben foglaltak helyet, és elsőként meg kellett kérdezni: „Tudod, miért vagy itt?” Hallomáson alapuló feljelentést tilos volt elfogadni; meg kellett nevezni a vétség elkövetésének pontos idejét és helyét. Tilos volt félbeszakítani a vádlottat, meg kellett említeni az enyhítő körülményeket is, tilos volt szavakat a szájukba adni. „Kezeld tapintatosan a vádlottat. A hitbíróknak arra kell gondolniuk, hogy ők maguk is csak emberek, akik ugyanilyen tévedésekbe eshetnének, ha Isten nem lenne hozzájuk irgalmas.”
Ezt a bekezdést az erős gyomrúak olvassák: mint Molnár Antal írja, a kínzás megengedett volt szigorú feltételek mellett: tilos volt kínzást alkalmazni mindenki ellen, akinek az egészségi állapotát súlyosan veszélyeztette volna, például terhes nők, kiskorúak, öregek és betegek ellen. A kínzást orvosi konzultációnak kellett megelőznie, bizonytalan helyzetekben Rómából kértek engedélyt, mert jogtalan alkalmazás esetén felelősségre vonták a hivatalnokot. A kínzás előtt a vádlott böjtölt, majd hátrakötött kézzel kifeszítették, így tartották fél-egy órán át. Tilos volt a kikötözött rángatása, súlyokkal való terhelése Ugyanakkor a világi bíráskodásban használt hüvelykszorítók, nyújtópadok, izzó vasak tiltva voltak. A kínvallatást csak egyszer lehetett alkalmazni, a kínpadon tett vallomást a vádlott 24 órán belül visszavonhatta (ahogy a középkorban is). 1635-ben pedig már újra tilos mindenféle kínzás.
Persze, mondhatnánk, hogy a fent idézett előírások többsége írott malaszt maradt, ám tény, hogy Itáliában előszeretettel próbálták áttetetni ügyüket az emberek a világi bíróságtól az inkvizícióhoz, mivel kiszámíthatóbb és emberségesebb bánásmódra, valamint enyhébb ítéletre számíthattak. Mindhárom újkori (spanyol, portugál, római) inkvizíció ugyanis központosított, bürokratikus szervezet volt, mindenről jegyzőkönyvet vezettek, szigorú szabályai voltak a fogva tartásnak és a kihallgatásnak, a tanúk és tettestársak nevét kifelé titokban tartották a bosszú és menekülés elkerülése érdekében; a vádlottat csak szökés veszélye esetén börtönözték be, hogy védjék a jó hírnevét. A vádlottaknak joguk volt a védekezéshez, megkapták a peranyag másolatát, a vádlót azonban nem ismerhették meg, ezért a bíróság fokozott figyelmet szentelt a feljelentő esetleges hátsó szándékainak, indítékai kikutatásának. A vádlott is megnevezhette rosszakaróit.
A büntetési tételek közül általában a befalazást szokták emlegetni, ami egy félreértés eredménye: ez az életfogytiglani börtön volt (immuratio). A carcer perpetuus három éves elzárást, a carcer perpetuus irremissibilis nyolc éveset jelentett. Gályarabságra főeretnekeket, szentségtörőket és hivatalukkal (például szexuális zaklatással) visszaélő (sokszor ál-) inkvizítorokat ítéltek. Halálos ítéletet a legritkább esetben hoztak.
Az inkvizíció és a boszorkányok
A boszorkányhit alapvetően pogány elképzelés, a keresztények már a kezdetektől nem hittek bennük. 1258-ban IV. Sándor pápa úgy fogalmazott: „Az eretnekség felkutatásával megbízott inkvizítorok nem keveredhetnek bele jóslással, boszorkánysággal foglalkozó vizsgálatokba, amennyiben nem bizonyítható, hogy azok eretnekséggel függnek össze”. Tehát az inkvizítorokat nem az érdekelte, hogy valakit boszorkánynak tartanak-e, hanem az, hogy eretnek-e. Később azonban, egy kivételes esetben sajnos mégis találkozott a boszorkányokban való hit és az inkvizíció: Heinrich Kramer domonkos szerzetes személyében (1430-1505), akit elöljárói kineveztek a délnémet rendtartomány inkvizítorává, ebbéli tisztségében pedig IX. Sixtus pápa is megerősítette. VIII. Ince pápa hagyta magát meggyőzni, és kiadott egy bullát, amiben felhatalmazta Kramert, hogy üldözheti a boszorkányokat. Kramer azonban az egyházban egyedül maradt a téma iránti rajongásával: a brixeni püspök, Georg Golser például azt írta, miután városába érkezett Kramer: bosszantja és őrültnek tartja a domonkost. Kramer végül megírta a Boszorkányok pörölye című könyvét, ami aztán jelentősen hozzájárult az újkori boszorkányvadászathoz. VI. Sándor pápa felhatalmazta 1500-ban, hogy Cseh- és Morvaországban fellépjen a valdens eretnekek és a boszorkányok ellen, de eredményt nem tudott felmutatni.
Európában negyvenezer ember esett a boszokányüldözések áldozatául, ebből 30 ezren a Német-Római Birodalom területén. Az áldozatok 80 százaléka nő volt. Összesen hárommillió eljárást indítottak, tehát a perek 1,5 százaléka végződött halálos ítélettel. Azon esetek száma, amelyekben egyházi inkvizítorok is szerepet játszottak, ezer alatt van (habár ezt is túl soknak kell ítélnünk, és ebből kétszáz ügy Krameré volt).
Mindazonáltal számos esetben az inkvizíció sietett a boszorkánysággal megvádoltak segítségére. Mind VII. Kelemen, mind VIII. Kelemen pápa személyesen akadályozta meg több személy boszorkányság miatti, a világi bíróság általi elítélését. A római inkvizíciónál ezek után szabály volt, hogy a boszorkánysággal való gyanúsítgatás jogilag értéktelen. Desidero Scaglia domonkos, az inkvizíció vezetőjének inkvizíciós kézikönyve, miután elítéli a korábban tapasztalt túlkapásokat, kifejezetten és határozottan elítéli a boszorkánysággal való gyanúsítgatást. V. Pál pápa személyesen vonatta vissza egy boszorkányper vádlottjaira kirótt halálbüntetést, miután a perről tájékoztatta egy milánói inkvizítor. XV. Gergely pápa pedig Omnipotens Dei kezdetű bullájában leszögezte, hogy csak akkor adható át egy „boszorkány”, „varázsló” a világi igazságszolgáltatásnak, ha bizonyítható, hogy varázsmesterségével megölt valakit. Ezután a római inkvizíció befolyási övezetében senkit nem ítéltek halálra boszorkányság miatt, mivel minden halálesetre találtak orvosi magyarázatot. X. Ince pápa és a bíborosok tiltakoztak a svájci boszorkányüldözés ellen, de nem jártak sikerrel. Végül a pápai nuncius akadályozta meg, hogy kivégezzenek egy 8 éves kisfiút és egy 12 éves kislányt, akiket a milánói érsek segítségével helyeztek el új családoknál. Friedrich Spee von Langenfeld jezsuita 1631-ben könyvet írt: Cautio criminalis – avagy jogi aggályok a boszorkányperekkel szemben. Az inkvizíció nem fogadta el boszorkányok egymás elleni vádjait és nem hitt az ördögjegyben sem.
A Galilei-per
Galileo Galileit nem tudományos nézetei miatt idézték az inkvizíció elé, hanem azért, mert helytelennek ítélt teológiai következtetéseket vont le akkor még nem teljesen bizonyított tudományos nézeteiből. Tudományos pályáját egyébként az egyház egyengette, pontosabban a jezsuiták, de fölvették a Hiúzok Akadémiájába is, aminek több bíboros tagja volt. A firenzei domonkosok viszont az arisztotelészi világkép védelmében léptek fel, és ezért nem kedvelték Galileit: 1615-ben fel is jelentették őt az inkvizíciónál, ami azonban elutasította a panaszt. Galilei Firenzében heves vitákon vett részt, ekkor már kitűnt lobbanékony és kissé gőgös természete, amely nehezen tűrt más elképzeléseket. A domonkosok újra próbálkoztak, és ezúttal mérsékelt sikerrel jártak: az ítélet szerint két kopernikuszi kijelentés ellenkezik a Bibliával. A heliocentrizmus eretnekgyanús lett, de nem ítélték el kifejezetten. Caetani és Barberini bíborosok, Galilei pártfogói kifejezetten tiltakoztak a heliocentrizmus elítélése ellen.
Roberto Bellarmino (akit ma Bellarmini Szent Róbertként tisztelünk) főinkvizítor három nappal később berendelte irodájában Galileit, akit a legenyhébb ítélkezésben részesített: figyelmeztette. Ez ugyanis nem akadályozta meg, hogy Galilei tovább taníthassa nézeteit. A jezsuita bíboros emellett arra kérte a tudóst, legyen diplomatikusabb, és a jövőben hipotézisként adja elő eredményeit, és akkor megnyugszanak a domonkosok. Galilei ellen ekkor nem indult per.
1623-ban aztán barátját, Barberini bíborost választották pápává, aki a VIII. Orbán nevet vette fel. Régóta ismerték egymást, és mindketten érdeklődtek a kémia iránt. A természettudományos kérdésekről szóló vita tovább folyt a jezsuiták, domonkosok és más csoportok közt. Galilei 1624-ben felvetette a pápának egy könyv ötletét, amiben semlegesen mutatná be a különböző világnézeteket. A pápának nem volt kifogása, amennyiben a különböző rendszerek mindegyike hipotézisként kerül bemutatásra.
Négy év múlva meg is jelent a Dialogus, amelyben három ember vitatkozik: Salviati (Galilei szócsöve), Sagredo (magas rangú méltóság) és Simplicius, az együgyű arisztoteliánus. A könyvet nem mutatta meg az inkvizíciónak, hanem a domonkos Riccardo páterhez fordult, akiről tudta, hogy nem lesz kifogása a kiadás ellen. VIII. Orbánnak is megmutatta, aki el is olvasta a művet. A pápa a szerzőnek életre szóló nyugdíjat ígért (amit meg is kapott), és arra kérte, a könyv végén tegyen utalást Isten mindenhatóságára. Ez nem okozhatott gondot egy Galilei-féle hívő katolikusnak. A megjelenés után kitört a botrány, több ok miatt is: Galilei többek bizalmát eljátszotta a kiadás folyamán, de a legfontosabb az volt, hogy az Isten mindenhatóságára vonatkozó szavakat az együgyű Simplicius szájába adta. Ezután a római inkvizíció tanúsította, hogy a kötet felrúgta a megállapodásokat, nem kiegyensúlyozott. Galilei ellenfelei pedig pert akasztottak a nyakába.
Miután Galilei 1633-ban Rómába utazott a perére, először a Medici-villában lakott, majd őrizetbe vették: ezután „börtöne” egy heliocentrizmus-párti kongregációs hivatalnok lakása volt, ahol öt szoba állt a rendelkezésére, saját szolgálókkal, ingyen ellátással. A pápa, mielőtt átadta volna az inkvizíciónak, vizsgálóbizottságot hívott össze, hátha meg tudja menteni Galileit. Az eljárás során viszont a tudós összevissza beszélt és változtatgatta az álláspontjait. 1633. június 22-én a Maria sopra Minerva-templomban hűségnyilatkozatot tett az egyháznak egy jogi formula felmondásával és egy okirat aláírásával. Sosem mondta, hogy eppur si muove.
Ezután kihirdették az ítéletet: Galilei nem eretnek, viszont megszegte saját ígéretét és engedelmességi kötelezettségét a Szentszék felé, és a pápát is rászedte. Az ítéletet tízből három bíboros alá sem írta. A Dialogust betiltották, Galileit házi őrizetbe vették. Először barátja és tanítványa, Ascanio Piccolomini sienai püspöki palotájában lakott, majd visszatért otthonába, a Firenze melletti Arcetri professzori kúriába, ahol a következő kilenc évben békésen dolgozott a Mediciek havi nyugdíjából és az élete végéig számára folyósított vatikáni járadékból. 1636-ban megjelent fő műve, a Discorsi. 1741-ben aztán XIV. Benedek pápa Galilei egész életművére kiadta az imprimatúrát, a kiadási engedélyt. II. János Pál pedig kétszer is megismételte Galilei rehabilitációját.
Giordano Bruno (1548-1600), akit ma a tudomány és felvilágosodás mártírjának tartanak, sokkal inkább szélhámos volt. Ma is kuruzslónak számítana. A nézeteit gyakran váltogató domonkos nem a tudomány hőse volt. Az újgnosztikus, alkimista, okkult tanokkal szimpatizált, keverve némi panteizmussal. A feljegyzések szerint nagyképű, arrogáns, mindenkit lenéző ember volt. Ma nem lenne ok a kivégzésére, de a tudomány bajnokának tartani erős tévedés.
Magyarország, inkvizíció, jezsuiták
Valamiért sokaknak az inkvizícióról a jezsuiták jutnak az eszébe. Tévesen. Ha már mindenképp szerzetesrendeket akarunk összefüggésbe hozni az intézménnyel, akkor a domonkosokra, és részben a ferencesekre kell gondolnunk. A jezsuita rendet a 16. században alapította a kétszer is inkvizíciós eljárás alá vont Loyolai Szent Ignác, évszázadokkal a középkori inkvizíció elindulása után. Igaz ugyan, hogy akadt a rendtagok közt főinkvizítor (Bellarmini), de ez esetleges volt. A jezsuiták az ellenreformáció agyonképzett hadserege voltak, de nem az inkvizícióé.
A Magyar Katolikus Lexikon informatív szócikke szerint Magyarországon a huszita háború idején Marchiai Szt Jakab ferences szerzetes működött főinkvizítorként. Eretnekégetésről azonban nem tud a magyar történetudomány. A híres elv, miszerint „Lutherani comburantur”, „a lutheránusokat el kell égetni”, melyet az 1525-ös országgyűlés Werbőczi indítványára törvénybe iktatott, inkább a közfelháborodás kitörésének tekintendő, és sohasem lett belőle gyakorlat (ettől még persze nem éppen diadalmas fejezete történelmünknek).
Ítélet
A Hesemann által idézett Silvana Seidel Menchi szerint az inkvizíció korához képest „figyelemreméltóan korrekt és lelkiismeretes intézmény volt, mely magasfokú hozzáértéssel és pártatlansággal végezte dolgát, a jogi precizitás és szigor modelljeként pedig a bűnügyi igazságszolgáltatásról alkotott modern felfogást is bizonyos szempontból megelőzte”. John Tedeschi amerikai jogtörténész szerint az inkvizíció az igazságügyi reform előfutára, amennyiben a térítést és megbánást, megjavítást fontosabbnak tartotta a büntetésnél.
Ami miatt az inkvizíciót mai szemmel alapvetően hibáztatjuk, az a világnézeti meggyőződés miatti ítélkezés. Az a nézet, hogy „a vallásszabadság a valláshamisítás szabadsága”, azonban alapvetően az egész előző évezredre igaz, tehát ebben nem csak az inkvizíció található vétkesnek. Ráadásul sok esetben a középkori eretnekek köztörvényes bűnözők voltak, a vallás sértetlensége társadalomszervező erőként mindenki számára fontos volt. Végül is, a szólásszabadság ma sem korlátlan. A demokráciának is megvannak a maga eretnekei. A középkorban a kereszténység társadalomszervező, egybetartó erő volt, civilizációs alap (mondjuk ma is az, csak nem annyira közvetlenül), magától értetődött, hogy társadalomnak, államnak is az emberek üdvössége szolgálatában kell állnia, sőt sokan úgy gondolták, mások eretneksége a maguk üdvösségét is veszélyezteti. Ez az egyet nem értés mellett segíthet megérteni az inkvizíciót.
Az inkvizíciót nem pozitív történetként akartuk bemutatni. Nem volt azonban az a kegyetlen, kikerülhetetlen, mindent behálózó titkosszolgálat, ahogy ma beállítják. Inkább a megfélemlítő hatása lehetett erős (a statuálás, apuka, az a lényeg, mondhatnánk, bár ilyenformán ez sem igaz, mert nem manipuláltak pereket a statuálás kedvéért).
Mindezekkel együtt az egyház szembenézett az inkvizíció terhes örökségével, és szerencsére visszatért az eredeti útra, hogy tanítással, vitával, az evangélium hirdetésével nyerje meg az embereket. A II. Vatikáni Zsinat, különösen a vallásszabadságról szóló határozata hivatalosan is és egyértelműen szakított azzal a negyedik századi konstantini fordulattól vallott nézettel, hogy az állam és a társadalom is köteles támogatni kényszerítő eszközökkel az egyház küldetését, II. János Pál pedig többek közt az inkvizíció bűneiért is bocsánatot kért 2000-ben.
*
Irodalom:
Molnár Antal: A római inkvizíció. In: A kora újkor története. Szerk.: Poór János. 349-373. Osiris, 2009.
Hahner Péter: 100 történelmi tévhit. Animus, 2010. 103-106.
Michael Hesemann: Sötét alakok. Mítoszok, legendák és hazugságok a Katolikus Egyház történetéből. Szent István Társulat, 2010.
Marian Therese Horvat: A szent inkvizíció: mítosz és valóság. Első rész, második rész.
New Advent: Inquisition.)
