Lecsengett a kommunista diktatúra ikonjairól (Schönherz Zoltán, Szamuely Tibor, Münnich Ferenc, Sallai Imre, Fürst Sándor, stb.) elnevezett utcanév táblák lecserélése a ’90-es évek elején Budapesten. Aki ott volt, nem csak a létrán balanszírozó Krassó György látványával lett gazdagabb, hanem azzal az örömteli érzéssel is, hogy tanúja lehetett, amint Budapest ledobja magáról a szocializmus egyik vállalhatatlan hagyatékát.
Szanyó Miklós nem volt ott. Nyolc-kilenc éves korában persze természetes, hogy az ember fia nem Koltói Anna, Lukács György, Hollós Korvin Lajos, Pablo Neruda, Fényes Adolf, Váci Mihály, Arató Emil, Bálint György, Teszársz Károly, Madzsar József, vagy Ságvári Endre nevére gerjed, hanem Nenára, ha egyáltalán. (A Neunundneunzig Luftballons egyébként a művésznő részéről egészen korrekt pacifista kiállás volt, lásd még SS-20-as nukleáris rakéták telepítése.)
Szanyó Miklós a táblaszerelgetés után húsz évvel ült be friss, ropogós politikusként az óbudai testületbe, s azonnal megkezdte a szellemi szabadságharcot. Botond buzogányaként landolt a képviselők asztalán az előterjesztés, mely szerint fentebb mondott, III. kerületi utcák neveit ihlető figurák nem méltók, komcsik, kuka. Az előterjesztő ugyan tíz perccel előtte még gyorsan megszavazta a Hollós Korvin Lajos halálának 40. évfordulója alkalmára tervezett megemlékezést, de aztán nagyon bekeményített. Helyi alelnökével nem sokat szarakodtak, a nyuszika halállistájának esetlegességével dobálták halomba a neveket. Finom distinkciók nem akadályozták a munkát, így kerülhetett egy lapra az 1929-es barcelonai világkiállításon nagydíjat szerző, biblikus témákat is feldolgozó világhírű festőművész, vagy a Nyugat novellapályázatának egyik nyertese, balos költő, a fegyvergyűjtögető illegális kommunistával.
A Barikád szerkesztője is érezhette, hogy a lista kicsit hosszú lett, ezért a tudósításba „konkrétan Koltói Anna, illetve Ságvári Endre” nevét hagyta csak bent, a többiről említést sem tett. Egyébként Koltói szocdemkedésével sem lehetett saját korában akkora közellenség, ha simán befért (a Horthy által kinevezett) Karafiáth Jenő főpolgármester vezette testületbe. Az összeállításban – ha tényleg komolyan gondolták – az az üzenet is ott lapul, hogy aki egyszer így vagy úgy szerepet vállalt egy elnyomó rezsim oldalán, az kimagasló művészi teljesítménye okán sem tarthat igényt az utókor emlékezetére. Oké, Ságvári-ügyben kompromisszumkész vagyok, hisz teljesítménynek kevés, hogy korát megelőző Gréczy Zsoltként nyomult a Népszavában, lelőtt egy sofőrt, aztán örökre beszorult. Szanyó képviselő viszont a kiiktatandó elvtársakhoz kapcsolódó közmondás munkamódszerével dolgozott: ahol gyalulnak, ott hullik a forgács.