„Másként illatozik a széna a szerelmeseknek, és másként a lónak.”
(Orbán Viktor)
A miniszterelnök már a Nemzeti Együttműködés előtti időkben, 2002-ben megmondta leszögezte, hogy másként illatozik a széna a szerelmeseknek, és másként a lónak. Valahogy így lehet ez az állami- és magánnyugdíjjal, nyugdíjjárulékkal, talán még a nyugdíjadóval is: másként illatozik kormányról, mint ellenzékből.
Oszkó Péter demográfiai bombáról, a nyugdíj-megtakarítások feléléséről beszél a kormány nyugdíj-módosításai kapcsán. Ezzel nem is vitatkozunk, viszont Oszkó esetében érdemes azt is megnézni, pénzügyminiszterként hogyan állt a nyugdíjrendszer kérdéseihez. Nos, így:
Mint az előterjesztés 52-56. oldaláról kiderül, Oszkó az MSZP által támogatott Bajnai-kormány pénzügyminisztereként mintegy 122 ezer ember számára nyitotta meg a lehetőséget, hogy magánnyugdíjpénztárát otthagyva visszatérjen az állami rendszerbe, ami 75%-uk számára volt előnyös. Az előterjesztésből aztán - az MSZP, az SZDSZ és a kitűnő Császár Antal támogatásával - törvény lett, a 2009. évi LXXVII. törvény.
Hogy mire volt jó mindez? Segített befoltozni a költségvetési lyukakat, egyrészt az állami rendszerbe visszaáramló vagyonnal, másrészt a 2010-es járulékbefizetésekkel. Ugyanazt csinálta tehát Oszkó Péter az MSZP és az SZDSZ támogatásával kicsiben, amit most Orbánék nagyban: kis felhatalmazás, kis trükkök, nagy felhatalmazás, nagy trükkök.
A Fidesz szándéka már legalább egy éve látható volt, igaz, ehhez érteni kellett a párt nyugdíj-újbeszéljét. Már 2009 decemberében az akkor még sokkal jobban kedvelt Alkotmánybírósághoz fordultak, megakadályozandó, hogy a magánnyugdíjpénztár-tagokból tulajdonosok helyett ügyfelek legyenek a pénztárakban. Ez az ígéret jelent meg a kampányban a mostanában gyakran téves értelemben felemlegetett szórólapon is:
A kiadványban az egyik oldalon a most pedig privatizálni akarják a nyugdíjpénztárakat, a másikon a megvédi a nyugdíjpénztárakat. Tehát nem mástól védi meg, mint a privatizációtól.
A nyáron aztán az új kormány (a térség más országaival együtt) még tett egy sikertelen kísérletet arra, hogy a magánnyugdíjpénztári járulékbefizetéseket az EU-nál a költségvetési hiányt csökkentő tételként ismertesse el - az Unió rugalmatlansága is jelentős szerepet játszott a későbbi radikális lépésekben.
Ősszel jött a nagy nyugdíj-hadművelet. Először még úgy tűnt, hogy a kormány csak erős ösztönzőkkel akarja rávenni az embereket a visszatérésre az állami nyugdíjrendszerbe. Talán a szlovákiai példa alapján később ráébredtek, hogy a többséget ez nem fogja visszavinni az állami rendszerbe, így aztán gyakorlatilag kötelezővé tették az átlépést, természetesen a nyugdíjak védelmére hivatkozva. Matolcsy György napról napra keményített, egészen odáig jutva, hogy aki ragaszkodik a magánpénztárához, az „kiírta magát a közösségből, szakított a közösséggel”, így nem is jogosult az állami nyugdíjra. Ennél a szükségtelen durvulásnál már csak Selmeczi Gabriella nyugdíjvédelmi megbízotti kinevezése volt nagyobb hiba.
Pedig lehetett volna mindezt sokkal elfogadhatóbban, kevésbé arrogánsan, érvekkel alátámasztva is csinálni, ahogy a Századvég Gazdaságkutató is értelmesen (bár a Stabilitás szerint vitatható módon) levezette, mi szól a nyugdíjbefizetések állami kasszába történő visszaterelése mellett. A Matolcsy által emlegetett fenntarthatóság nem tartozik ezek közé, legalábbis ha hosszú távról beszélünk: a mostani intézkedéssel csak a következő néhány évben lesz fenntarthatóbb a nyugdíjkassza. Volt egy költségesen, alacsony hozamokkal működő, nem öngondoskodáson, hanem állami kötelezésen alapuló magánnyugdíjpénztári rendszerünk (drágán finanszírozható hiány-következménnyel a tetejébe), most ehelyett az állam a közeljövő nyugdíjaira (például a nők jelen helyzetben teljesen felelőtlen korábbi nyugdíjazására) fordítja az ott felhalmozott tőkét. Biztató kilátások.
