„Először tegye magát népszerűtlenné, majd akkor komolyan lehet Önt venni.” (Konrad Adenauer)
A legutóbbi választási győzelem első évfordulója, közelgő pártkongresszus: ezekben a napokban nagy figyelem jut Németországban a Kereszténydemokrata Unióra. A CDU, Németország világháború utáni történetének meghatározó néppártja ma kettős helyzetben van: míg 2005 óta a kormányzat vezető ereje tudott maradni, most meg kell küzdenie saját kiüresedésével és az elmúlt egy év nem túl fényes kormányzati eredményeinek fogadtatásával.
Pedig az előzmények biztatóak voltak: a CDU/CSU pártszövetség a tavaly szeptemberi szövetségi választásokon a szavazatok 33,5 százalékát szerezte meg, míg a koalíciós partnernek számító liberálisok (FDP) várakozáson felül, 15 százalékot értek el. A szociáldemokraták történelmi mélypontra értek, a világháború óta nem szerepeltek ilyen rosszul.
Konrad bácsi vs a gonosz vörös manók (CDU-kampányfilm 1957-ből)
Angela Merkel kancellár a korábban kinyilvánított szándéka szerint (és a régebbi hagyományokra építve) konzervatív-liberális kormánykoalíciót alkothatott. Elemzők piacbarát kormányt vártak, amely adócsökkentéssel élénkítené a gazdaságot, a munkahelyek megőrzését és a foglalkoztatás bővítését szeretné elérni.
„Mi mindenkinek kínálunk valamit”
Hiába azonban a vágyott konzlib koalíció, a kereszténydemokraták, a bajor keresztényszociálisok és a liberálisok nagyon nehezen találták meg a közös nevezőt, amely 2010 elejére máris éles koalíciós vitákat szült. A kancellár sorra lesöpörte a szabad demokraták adócsökkentési és egészségügyi reformterveit. Angela Merkel februárban elhatárolta magát koalíciós partnerétől, a liberális Guido Westerwellétől. A német külügyminiszter a szociális államról és a segélyezésről folytatott vitában a következőket mondta: „Aki az embereknek erőfeszítések nélküli jólétet ígér, az a későrómai dekadenciát idézi meg. Az effajta gondolkodás egész Németországot a padlóra küldheti.”
„Westerwelle szavai nem az én szavaim, vonalvezetése sem egyezik meg az enyémmel. Azt viszont tudomásul kell venni, hogy az emberek a politikában is különböznek, akár a való életben” - így a kancellár. „Mi mindenkinek kínálunk valamit. Nem bizonyos csoportok érdekeit képviseljük, hanem az egész társadalomét.” Szerinte ez a felfogás erősítette meg a szociális piacgazdaságot, ami számára az adófizetők helyzetének erősítését és az alacsony jövedelemmel rendelkezők iránti szolidaritást jelenti. A kancellár a kormánykoalíció működésével is elégedetlen. „Egymás kritizálása, leordítása, leszidása nem visz minket előre.” Merkel nosztalgiával gondolt vissza a nagykoalíciós időkre. „A nagykoalíció nagyon fontos dolgokat ért el. Ezt különösen ne felejtsük el, mert az egzisztenciális fenyegetések idején mindig is szükség van és volt a pártok együttműködésére.”
A kormányzati civakodásba még a szövetségi elnök is beszállt: Horst Köhler a Focus magazinnak adott márciusi nyilatkozatában kijelentette: a nép erőteljes kormányzást várt a szeptemberi választások nyomán hatalomra került CDU/CSU-FDP koalíciótól. Az elvárásokhoz képest a kormány első hónapjai csalódást okoztak - állapította meg. A nyilatkozat szokatlan volt, ugyanis hivatalban lévő német államfők ritkán minősítik a mindenkori szövetségi kormány tevékenységét. Köhler nagyobb bátorságot kért a kormánytól az országban esedékes reformok végrehajtásához. A kormányzat folytatta a végrehajtást, de Köhler időközben, váratlanul és kurtán-furcsán lemondott. A szövetségi elnökválasztás aztán megmutatta Merkel gyengülő befolyását a CDU-n belül: jelöltje, Christian Wulff csak a harmadik fordulóban szerezte meg a szükséges többséget.
Wulff egyébként Angela Merkel egyik potenciális kihívója lehetett volna a CDU-ban, a kancellár azonban államelnökké buktatta a volt alsó-szászországi miniszterelnököt. Merkel immár tíz éve a CDU elnöke, öt éve Németország kancellárja, 2000 óta ötször választották meg a párt élére. Bár a pártelnökválasztási adatok szerint szinte teljes az egység Merkel mögött, az utóbbi években egyre szaporodnak a kritikus hangok, hogy középutas politikájával a teljes politikai elszíntelenedésbe, és végső soron csökkenő támogatottságba vezeti a konzervatívokat.
„Itt az ideje egy kurzusváltásnak”
Ha egyáltalán konzervatív párt még a CDU. Míg a CDU egykor büszkén vallotta magát konzervatívnak, Merkel idején egyetlen jelszó maradt: mi vagyunk a közép. Merkel többször kifejtette, a CDU-nak három gyökere van: keresztény-szociális, konzervatív és liberális, de sokaknak hiányoznak az ezt bizonyító tettek. A német jobboldal éléről sorra elvonultak az erős emberek: Wulff államfő lett, a bajor Edmund Stoiber visszavonult, Roland Koch lemondott hesseni miniszterelnökségéről. „A felső vezetésben közben elszaporodtak az északi, liberális protestánsok. A konzervatív katolikusok annyira kisebbségbe kerültek, hogy önálló munkaközösséget hoztak létre a pártban” írta nyáron a Heti Válasz.
A CDU-n belül és a párt körül lassan tényleg létrejön egy vákuum, a hagyományos, konzervatív-jobboldali szavazótábor ugyanis egyre elégedetlenebb a párt eszmeiségével és kormányzásával. „Üres hely tátong a német politikában a kereszténydemokrata pártoktól jobbra” - állította nemrég Klaus-Peter Schöppner közvéleménykutató. Felmérések szerint egy valódi keresztény-konzervatív értékekkel bíró pártra akár a választók 20 százaléka is szavazna. A CDU/CSU támogatottsága legutóbb alig haladta meg a 30 százalékot. A kiábrándult szavazók egyelőre kivárnak, és a bizonytalanok táborát szaporítják.
Ahogy a Kitekintő írja: a katolikusok és konzervatívok már évek óta gyre kényelmetlenebbül érzik magukat egy olyan pártban, melynek az NDK-ban felnőtt és evangélikus elnökasszonya élesen bírálja a pápát, és amelynek egyik tartományi minisztere kijelenti, hogy be kellene tiltani a feszületeket az iskolákban. (Ezt a kijelentést később visszavonta a miniszter.)
A CDU ifjúsági szervezete, a Fiatal Unió (JU) egyik vezetője, Sven Volmering szerint a párt elhanyagolja a konzervatív értékeket, a kötelező katonai szolgálatot, az atomenergia hasznosítását vagy az élet tiszteletét. A napokban kemény kritikát fogalmazott meg a Kereszténydemokrata Unió (CDU) kis- és középvállalkozásokat tömörító platformja is. „Itt az ideje egy kurzusváltásnak” - összegezte a harmincezer taggal rendelkező platform vezetője, Josef Schlarmann a kritika üzenetét. A platform célja, hogy a CDU a jelenleginél konzervatívabb irányba mozduljon el. Josef Schlarmann példának hozta Adenauer és Erhard örökségét. „Nem konzervatív politika az, ha a kormány 2050-ig, negyven évre előre tervez energiapolitikát. Az NDK maga negyven évig létezett, de ötéves terveit sem tudta betartani” - idézi a FAZ Schlarmannt. A platform vezetője szerint a CDU-ban jelenleg nem tartják kívánatosnak a vitákat, nem foglalkoznak javaslataikkal, és jelenlegi politikájával a párt demobilizálja választóit.
„Abszolút kudarc a multikulturalizmus gondolata”
A CDU kongresszusa előtt felerősödő kritikus hangok felébreszthették Merkelt a világpolitikai játszmáiból: ha közben elfordul a hátország, nem válhat végül európai történelmi személyiséggé. Talán ez is közrejátszhatott abban, hogy minapi, országos és nemzetközi visszhangot kiváltó beszédében leszámolt a multikulturalizmus ideáival. Angela Merkel a keresztény uniópártok ifjúsági szervezetének potsdami konferenciáján a bevándorlókra háruló kötelességekről beszélt. Elmondása szerint az országba érkező és ott letelepedő embereket nemcsak segíteni kell, hanem elvárásokat is kellene támasztani velük szemben. „Ez utóbbi azonban a múltban háttérbe szorult” - jegyezte meg a politikus. Merkel beszédében abszolút kudarcnak minősítette a multikulturális társadalom gondolatát, hangsúlyozva: a bevándorlóknak nem csupán a helyi törvényeket kell tiszteletben tartaniuk, de németül is meg kell tanulniuk. „Erre abszolút súlyt kell fektetni” - tette hozzá.
A kancellár kemény hangú beszédében kiemelte: a német hagyományok nagy részét a zsidó-keresztény örökség határozza meg. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy ma már az iszlám is Németországhoz tartozik. „Aki nem veszi tudomásul, hogy 2500 imám prédikál a németországi mecsetekben, az szembe hazudja saját magát” - fogalmazott Merkel.
Az Európa jövőjét meghatározó, ma már kontinensnyi méretű vitát nem ezek a kijelentések fogják lezárni, sőt, a politikai és kulturális konfliktusok csak most fognak igazán kiéleződni. Kérdés, hogy Merkel határozott kijelentései mennyire fogják megerősíteni / megmenteni a kancellár politikai karrierjét? Nyáron egyes elemzők már arra számítottak, hogy Merkel még a 2013-ban véget érő törvényhozási időszak befejeződése előtt átadja a kormányrudat olyan személynek, akit politikája legméltóbb folytatójának és megvalósítójának tekint. Christoph Schwennicke, a Spiegel szerkesztője szerint az 51 éves Ursula von der Leyen, tehát egy újabb nőpolitikus lehet Merkel kiválasztottja. Schwennicke szerint a hétgyermekes, filigrán termetű von der Leyen a Merkel-féle politika igazi szellemi örökösének tekinthető. Az előző kormányban a családügyi tárcát, a mostani keresztény-liberális koalícióban pedig a munkaügyi minisztériumot vezette. Von der Leyent egy modernebb CDU szószólójának tartják, aki fittyet hány a hagyományos szereposztásokra. Von der Leyen egyébként egy korábbi alsó-szászországi miniszterelnök, Ernst Albrecht lánya, tehát egy igazi északnémet CDU-s dinasztia tagjáról van szó.
„A konzervatív castingshow győztese”
Merkel jelöltje mellett egy másik nemesi név birtokosa, Karl-Theodor von und zu Guttenberg számít a német jobboldal lehetséges trónörökösének. A Maria Nikolaus Johann Jacob Philipp Franz Joseph Sylvester keresztneveket is viselő ifjú titán a pedigréje és eddigi karrierje szinte predesztinálja őt a kancellárságra, és ezzel ő maga is tisztában van. Hogy kik is a felmenői? Azonos nevű nagyapja ifjú frank nemesúrként a nácikkal szembeni, hadseregen belüli ellenállás és a Hitler elleni merénylet kiötlőinek köreihez tartozott, majd a világháború után a bajor CSU politikusa lett. Fia, Enoch von und zu Guttenberg művészeti pályát választott, zeneszerző és karmester lett. Első felesége Christiane von und zu Eltz volt, tőle született Karl-Theodor. Hogy a német elit és politikai élet is kellően szövevényes, jól mutatja, hogy a fiatal politikus édesanyjának második férje Adolf Henkell-von Ribbentrop, igen, annak a Ribbentropnak a fia.
Karl-Theodor viszont nevében és tetteiben is nagyapja nyomdokaiba lépett, amikor katonai szolgálata és a jogi egyetem után a CSU-ban politikai karrierbe kezdett (miközben a családi vállalatokat is elkezdte igazgatni). A katolikus politikus csinos (és született grófnő) feleségével együtt két gyermeket nevel, így már tényleg csak a politikai babérok gyűjtésére kell koncentrálnia. Harmincegy évesen már Bundestag-képviselő, 2009-ben gazdasági miniszter, majd a második Merkel-kormányban honvédelmi miniszter lett. Bár természetesen mindkét komoly pozícióban kapott kritikákat, a másik oldalról viszont tudatosan építi a nagyra törő, ugyanakkor komolyan vehető politikus imázsát. Egy lelkes újságíró máris „a szívek bárója” jelzővel illette a még mindig csak 39 éves politikust, a Cicero című német magazin pedig a konzervatívok Messiásának nevezte Karl-Theodor von und zu Guttenberget. Bár Thomas Gottschalk, az ismert showman szerint „Guttenberg már olyan, mint egy konzervatív politikusi castingshow túlképzett győztese”, a frank nemesúr és a német jobboldal elégedetlen konzervatív szárnya mint a zsák és a foltja találhat egymásra.
Az elégedetlenséget az is mutatja, hogy Erika Steinbach, a CDU konzervatív szárnyának egyik vezető személyisége, a hazájukból elűzött vagy elmenekült németek szövetségének az elnöke kijelentette, hogy nem fog újra pályázni a párt vezetőségébe. A heves vérmérsékletéről ismert Steinbach szerint akár egy új, konzervatívabb párt alakulhat a kereszténydemokratáktól jobbra. „Egy ilyen párt nevetve átugraná az ötszázalékos parlamenti küszöböt” - tette hozzá a politikusasszony.
Ugyan pártszakadásról rajta kívül még kevesen beszélnek, minden eddiginél izgalmasabb lehet a következő időszak a német jobboldal számára, mind a pártpolitika, mind a kormányzás, mind a nemzetközi közélet szintjén. Arról sem feledkezzünk meg, hogy a külföldi jobboldali-konzervatív politikai irányzatok közül leginkább a német kereszténydemokrácia, Adenauer öröksége hatott a leginkább a magyar jobboldalra. Bár a CDU és a Fidesz (Merkel és Orbán) viszonya már nem olyan közeli, mint amilyen Kohl idején volt, a német jobboldal kihívásaiból és az azokra adott válaszokból sokat tanulhat, tapasztalhat a magyar jobboldal is.
Még három éve lesz Merkeléknek a 21. századi konzervatív kormányzás sikerességének bebizonyítására, ellenkező esetben 2013-ban egy echte kommunista párttal kiegészült baloldali kormányzat győzhet majd Európa vezető hatalmában. Az pedig végképp új korszakot jelenthet majd a világtörténelemben, ami enyhén szólva sem ért véget 1989-ben.