87 éves a török köztársaság, és ki tudja, lehet, hogy hamarosan átveszi a helyét a kicsit több mint egy hónapos Iszlám Együttműködés Rendszere. Az IER népszavazás útján jött létre, lényege a következő: Törökországban eddig az volt a helyzet, hogy a polgári bíróságok nem ítélkezhettek a katonaság felett, amely, ha úgy látta, hogy nem mennek elég „világian”, elég demokratikusan a dolgok, akkor odavert, és mindenkit elkergetett. Ez volt Kemál Atatürk felvilágosult nyugatiságának mechanizmusa, amivel – hosszú évtizedekig – nem sikerült felvételt nyerni az EU-ba.
Ezt változtatta meg a szóban forgó referendummal Recep Tayyip Erdogan jelenlegi kormányfő, aki azzal, hogy megnyirbálta a sereg jogait, megerősítette a végrehajtó hatalomét (vagyis a saját magáét), kiszélesítette a gyerekek és nők jogait, olyan közel navigálta országát, Brüsszelhez, ami „minden törökök atyjának” sosem jött össze. Első blikkre ez logikus is: miért csípett volna Európa egy olyan 70 milliós, kisebbségi problémákkal küzdő államot, ahol a rendszerbe kódolva volt a puccs lehetősége? A népszavazáson sokan vettek részt, 77 százaléka a voksolásra jogosultaknak. Ne hatódjunk meg azonban azon, hogy ekkora diadalt aratott ez a gyermekcipőben tipegő demokrácia, és ne is érzékenyüljünk a török nép erős és olthatatlan szabadságvágyától: 12 euróra vágták meg azt, aki nem szavazott.
Mindebben az a vicc, hogy ezt Európa hivatalos része kollektívan beszopta. Legalábbis tapsolnak a 26 pontos alkotmánymódosításnak, mivel így a török berendezkedés jobban hasonlít az „avrupaira”. Közben pedig lehet, hogy pont az lesz a változás következménye, amitől a jelenlegi török ellenzék fél, és aminek az Ankara-Brüsszel közeledést sürgető Jobbik viszont örül: szépen, lassan, az iszlám-gyökerű kormánypárt, az AKP vezetésével megszűnik a szekuláris köztársaság. Erről Tóta W. Árpád így írt még 2007-ben: „Igaz, elsöprő győzelmet aratott az iszlám gyökerű AKP, de ők is világossá tették, nem fognak kalifátust csinálni Törökországból, viszont nagyon is csatlakozni akarnak Európához. (…) Kemal Atatürk életműve ma is áll.” Három év alatt rengeteget változott a világ: azóta az életmű rengeteg sallert kapott, úgyhogy inog rendesen.
Annyit, hogy a körülmények még nagyobb fickóvá tehetik Erdogant, mint amilyen Atatürk volt. Neki ugyanis ezzel a nagyon komoly hátraarccal jöhet össze az, ami minden törökök atyjának még oktrojált modernizációval sem. Ugyanis a NATO-ban Törökország igyekszik mindig jófiúként viselkedni, igaz, annyi eszük van, hogy ezért kérnek is cserébe valamit, mint Virág elvtárs: az Egyesült Államok ezért a jófiúságért nem ismeri el még mindig az örmény népirtás tényét. És mivel támogatták annak idején, hogy mi is tagjai legyünk a NATO-nak, ne csodálkozzunk, hogy Martonyi János is kijelentette: hazánk lájkolja, hogy uniós tagállam legyen a 70 milliós Törökország.
Itt kell még idéznünk David Cameron brit miniszterelnököt, az unióban ő érvel leghevesebben a török csatlakozása mellett. A konzervatív politikus szerint ugyanis szemétség, hogy rábízzuk a törökökre a „tábor őrzését, de a sátorba nem engedjük be őket”. Ehhez képest Görögország épp a napokban jelezte, hogy szarul őrzik a tábort, és folyamatosan szöknek be a sátorba. Magyarán: az EU segítségét kérték, mert nem tudják már megfékezni a sok illegális bevándorlót a görög-török határon. Cameron meg is kapja a magáét a vonalas brit konzervatívoktól, a Salisbury Review lassan már többet fikázza csak emiatt, mint Barack Obamát szokta úgy egyébként.
A nagypolitika és a gazdasági szféra lelkesedése amúgy persze érthető: hatalmas hadsereg plusz még hatalmasabb felvevőpiac és elképesztően olcsó munkaerő; igazi bőségkosár. Csakhogy a többségi lakosságnak már tele van a puttonya az integrálatlan muzulmánokból, akik elveszik előlük a munkát, nem véletlenül kapálózik Angela Merkel és Nicolas Sarkozy a csatlakozás ellen. (Zárójelben: azért mindkettőjüknek lehetne pár keresetlen szava ellustult, elkényelmesedett országuk felé is. Az elképesztő francia nyugdíjhiszti például tökéletes példája ennek az arrogáns eltunyulásnak. Guten Tag, Bonjour: a Marshall-segélyt nem folyósítják már! De mivel választást egy ilyen kirohanással aligha nyernének, ezért a zárójelet már be is zártam.)
A baj csak az, hogy Európa addig hülyítette a törököket, hogy ők elég rendesen bepipultak. Az, hogy csípőből elutasítják a különleges partnerséget, még csak egy dolog. Azonban Erdogan úgy elkezdett fickóskodni Izraellel, haverkodni Iránnal, hogy már „a törökök 65 százaléka eleve megkérdőjelezi, hogy az EU valaha is befogadja majd országát, valamint több, több mint fele kételkedik abban, hogy Törökország valóban a nyugathoz tartozik”. A kételkedőknek igazuk van, egy szabadságjogokkal bűvészkedő államnak nincs helye a Nyugaton. A Nyugat felelőssége ott van, hogy egyáltalán elkezdte a törökmézes madzag húzogatását. Minket azzal nyugtatnak, hogy Törökország szekuláris, csak elfeledik azt, hogy a törökök viszont nagyon nem azok. Aztán rákenik még azt is, hogy a csatlakozással Európa megoldani alapvető gazdasági problémáit. Igen, csak közben beláthatatlan kimenetelű társadalmi konfliktusokat generálnánk magunknak ezzel.
Kérdés, hogy a madzagról mikor fog végleg elfogyni a méz? Amikor rájön az öreg kontinens, hogy dolgozni azért nem olyan rossz dolog, és tüntetéseket szerveznek, ahol esetleg összecsapnak majd a vendégmunkásokkal? Vagy amikor a már most igen erős szélsőjobboldali, iszlámellenes pártok úgy megerősödnek, hogy önnállóan is tudnak majd kormányt alakítani? Esetleg majd akkor, ha az unió megvétózza a csatlakozást, amire Törökország válaszul megvétózza a Nabuccót?
A méz gyorsan fogy.
