Pest befásítása hajdan

Tudvalevőleg az 1830-i tél rendkívül szigorú volt; a szegény ember sokat szenvedett fűtőanyag hiányában. Akkor történt az, hogy József nádor kiadta a rendeletet, hogy a városligeti fasor sudaras nyárfái mind vágassanak ki, s azok fája osztassék ki a szegények között. Úgy is lett. Sohasem feledem el, ama havon elterülő két sor hatalmas fa, a pusztulásnak mi különös benyomását hagyta hátra emlékemben. Ezután lett kiültetve a városligeti fasor, a még most is ott sínlődő négy sor vadgesztenyefákkal. Fölemlítésre méltónak tartottam e tényt különösen azért, mert furcsa világot vetett akkori közigazgatási s közlekedési viszonyainkra. A Pest legközelebbi szomszédságában levő határok, úgy mint: Kerepes, Gödöllő, Mácsa, Kálló, Aszód, Mindszent, Kartal, Szent-László, Isaszeg, ahol most egyik virágzó gazdaság a másik szomszédságában díszlik, csekély hasznot hajtó erdőségekkel valának elborítva; s mégis, hogy fát lehessen szerezni Pest szegényeinek, az egyetlen, e városban lévő nyilvános kertet valának kénytelenek a pusztulásnak szentelni.

Általában igen különös jelenség volt az, hogy József nádor, a Városligetnek, a Margitszigetnek, az alcsúti nagyszerű ültetvény­nek megalkotója, a kiváló kertész, a városban ültetendő minden egyes fának vagy bokornak esküdt ellensége vala. Mindig azt mondá: Die Bäume gehören nicht in die Stadt (Fák nem valók a városba). Mint kertésznek igaza lehetett, mert csakugyan, városban nehezebb, mint bárhol, fát nevelni s fenntartani; de mindamellett, akár szépségi, akár közegészségi, akár üdülési szempontból vesszük is szemügyre e tárgyat, a fa s bokornemű mégis valódi áldását képezi a városi lakosnak, akinek szeme s tüdeje felette sokat szenved a porlepte utcakövezet, a naphevítette magas házfalak s kopár terek befolyása alatt.

Falusi élet a városban

Kedélyes, a falusi életet megközelítő állapotok léteztek ekkoron fővárosunkban - amennyiben a maga házában vagy lakásában mindenki saját kényelmének s ízlésének megfelelő intézkedésekre tartotta magát feljogosítottnak, tekintet nélkül közegészségre, köz­ké­nyelemre s biztonságra vagy a szomszédok érdekeire. Lovat minden­ki tartott, aki csak némileg képes volt a kényelem legkezdetlegesebb igényeit kielégíteni. Nem is csoda, mert gyalog alig járt valaki ez akkoron, hasonlítva a jelenlegi főváros méreteivel, kis városban, minden képzelhető alkalommal igénybe lett véve a hintó. Jól emlék­szem például, hogy Mednyánszky báróné, a velünk egy házban lakó Batthyány Imre grófnénak nővére - hetenkint Budáról átjött nővéréhez ebédre, mely az akkori általános elfogadott divat szerint, pont két órakor tartatott meg.

Mednyánszky bárónő Budáról, a Várból négy lovon jött le, s mintha valamely útról érkezett volna meg, úgy jártatták a lóápoló legények lovait s azokat a vendég-istállóban helyezték el; mert Budára vissza­haj­tani, s ismét délután visszatérni hazaviendők úrnőjüket, ez már a rendén túl fárasztó lett volna, valamint a cselédségre, úgy az állatok­ra nézve is. De a mostani fogalmakhoz s viszonyokhoz hason­lítva, valódi veszélyteljes expedíciót képezett például valamely, télen, Budán rendezett, udvari bál vagy nevezetesebb magán-ünnepély.
Ilyenkor a pesti vendégek bundákban burkoltan hintaikkal egy-egy nagy kompon helyeztettek el. E komp azután az úszkáló jégtáblák között, csikorgó hidegben, nehány erősen felpálinkázott s a közmon­dásossá vált bárdolatlanság s gorombaság által kitűnő hajóslegény által, órákig tartó küzdelem után, nagy nehezen a budai partra átkor­má­nyoztatott. Nem ritkán, a pesti partról elindított komp a rohamosan alá úszó jég által levitetett egészen a Gellérthegy tövébe, illetőleg déli sarkán fekvő - Sáros-fürdő elé, ahonnan azután nagy kínok között megtörtént a kiszállítás és a felhajtás Buda várába. A mostani fogalmak s szokásokhoz képest valódi elszántság kellett ahhoz, hogy valaki ily viszonyok között Budára induljon mulatni.

Kivételesen előnyösekké a két testvér főváros (amint ekkor nevezni szokás volt) közötti közlekedési viszonyok csak akkor alakultak, ha a Duna jege megállott, ami akkoron többször történt meg, mint most. Nem azért, mintha erősebb teleink lettek volna, hanem - vélemé­nyem szerint azért -, mert a hidak pillérei akkoron nem nehezítették meg annyira, mint most, a jég képződését, össze­forrását s végre megállapodását.

Amint a jég megállapodott, azonnal az utak előállításához fogtak a város közegei, éspedig készült rendesen egy-két útvonal a gyalog­szánkók és gyalogosok számára, s ugyanannyi a kocsiközlekedés érdekében. A gyalogszánkókon való közlekedés rendkívül mulat­ta­tó volt, reánk, gyermekekre nézve legalább; folyton is koldultunk pénzt ilyenkor szüleinktől, hogy emez ártatlan sportot minél gyak­rab­­ban élvezhessük. A gyalogszánkók kormányosai között léteztek bizonyos fokozatok s voltak ezek között virtuózok is, akik nyíl­sebes­séggel tudtak végig rohanni a sima jégpályán. Este a fáklya­fény s élénk sürgés-forgás még inkább emelte ezen időtöltés az akkori fogalmak szerinti nagyszerűségét és mulatságosan szórakoz­tató voltát.

Nekünk is jutott ezen élvezetből, amennyiben alkalmilag az álló Duna jegén át fáklyafény mellett rándultunk át Budára, egy magyar színi előadást megnézendők.
Pedig ezen állapotok egészen a Lánchíd megnyitásáig s így tehát 1848-ig ilyenek maradtak, s mi, fiatalok éppen oly könnyen szán­tuk magunkat ekkoron el egy éjjeli Nordpol-Expeditióra (Északi-sarki expedícióra) - mint most, ha valaki az asphalt-járdán végig a Nemzeti Casinótól a Lipótváros valamely házába rendezendő táncmulatságba akar, költségkímélésből, gyalog elmenni.

 Kerepesi út hajdanában

Ahányszor a Népszínház felé vezetnek most lépteim, mindig visszagondolok amaz időre, mikor mi Thaisz bácsihoz jártunk a Szövetség utcába disznótorra. A Kerepesi országút akkoron nem volt kikövezve s azon téren végig, melyen most a Népszínház áll, egy ága folyt a Rákos pataknak, melyen keresztül egy primitív híd vala elhelyezve. Az árkon túl kifelé állottak egymás mellett azon elővárosi csárdák, melyekben a fuvarosok valának elszállásolva, akik portékával érkeztek vagy voltak elindulandók.

Az Alföldre irányzott személy- és portéka-fuvarozást a Pest közelében fekvő magyar falvak parasztgazdái - akkor jobbágyai - bírlalták. E fuvarosok lakta helységek közül a legnevezetesebbek valának: Gödöllő, Kartal, Tura, Boldog. Mind magyar falvak, mert német és tót nem foglalkozott e tájon fuvarozással. Még mos is meglátszik lóállományukon s a lovak iránt megmaradt előszere­te­tükön, hogy valamikor e nemes s hasznos állatok segélyével keres­ték kenyerüket s gazdagodtak meg részben, mert amily könnyen szerez­ték, éppen oly könnyen pazarolták is el a dús szerzeményt.

A felvidéki fuvart a zólyomi, trencséni, liptói, gömöri fuvarosok mono­polizálták nagy szekereik s rendkívül kitartó s a hegymászást megszokott zömök lovaik segélyével. E fuvarosok nyeregből hajtották a négyes fogatot.

Az Erdély és a Kelet felé terjedő fuvarozást végre az oláh fuvaros­ság végezte; iszonyú magas kerekű, ponyvás, nehézkes járműveik elé 6-8-10, többnyire igen rosszul gondozott ló volt fogva, temér­dek kolomppal és csengővel ellátva, nyeregből hajtva, legtöbb eset­ben fullajtárral. Ez utóbbiak, ha érkeztek, vagy indultak valamely helyről, éktelen lármát s ordítozást vittek véghez, milyenről az embernek a mai viszonyok között alig lehet fogalma. Német fuvarost nálunk ritkán lehetett látni, leginkább csak a gyapjúvásárok alkalmával Sziléziából valókat.

E három főosztályba voltak sorolhatók azon fuvarosok mind, kik a Józsefváros, akkor kültelki csárdáit ellepték. E csárdák mind a legkülönfélébb elnevezésekkel, illetve címekkel valának ellátva, s belsejükben élénk képét nyújtották a különféle nemzetiségeknek s viseletnek, de gyakran a fajtalanságnak s bűnnek is. Hasonlítottak némileg a tengeri városok dőzsölő matrózok benépesítette lebujai­hoz, melyekben a tengeren hónapok alatt megtakarított szerzemény néhány óra alatt elfecséreltetik.

(Podmaniczky Frigyes; Válogatás a naplótöredékekből, 1824-1844)