Aki ismer, az tudja, örök optimista vagyok, ezért most azt venném számba, mi lehet a jó a kiélesedett magyar-szlovák viszályban. Mert minden rosszban van valami jó.
1. Talán több magyar állampolgár megtanulja, hogy élnek ott magyarok. Talán kevesebb olyan jelenet lesz, mint amikor egy párkányi magyar lányt szlovákként köszöntöttek egy valóságsóban a társadalmunkat sajnos jól reprezentáló elemek. A magyar televíziók (mint alig pár hete történt) nem szlovák betelepülőként fogják bemutatni a felvidéki „Kovács Jánost”, aki sokszor egyébként nem csak azért vesz házat a határ „magyar” oldalán, mert olcsóbb, hanem azért is, mert itt érzi biztonságban magát. Tán nem fogják annyian elhinni egyes politikai erők suttogó propagandájának, hogy „azok nem is magyarok”, meg hogy „csak a pénzünket akarják”. Erkölcsileg is nehezebb lesz a „határon túliak” ellen hergelni a hazai jónépet: végre kikerülhet ez a felháborító eszköz Gyurcsány és az MSZP eszköztárából.
2. Talán már a baloldalon is belátják, hogy az Európai Unió nem hozott, nem is hozhatott megoldást a nemzeti problémáinkra. Persze az, hogy nincsen határellenőrzés, önmagában is nagy előrelépés, hiszen így lassan megint összenőhet, ami összetartozik (legalább az emberi, gazdasági kapcsolatok szintjén), de a magyar közösségeket érő napi megaláztatások ellen Brüsszel nem tehet semmit. Amikor öt éve egy vitán kifejtettem, hogy a közös EU- és NATO-csatlakozás - a szlovák és román magabiztosság növekedése miatt - csak el fogja vadítani a helyzetet, kiátkoztak. Óriási liberális illúzió volt, hogy egyáltalán van lehetőség a kiegyezésre. A magyar közösségek hosszú távú létét és emberi, nemzeti méltóságát garantáló együttélés a teljesen eltérő nemzeti ideológiák miatt sem Szlovákiában, sem Romániában nem reális, sem európai keretben, sem máshogy. Magyarnak lenni nagyon rossz lesz a következő évtizedekben is a „határon túl”, és ezen legfeljebb enyhíteni lehet (nem, nem azzal, hogy gúnyolódunk az összevert magyar fociszurkolókon). Az alapprobléma, kedves elftársak, nem a magyar nacionalizmus, hanem az, hogy a szlovák-román-szerb politikai elit nagy része nem akar magyart látni az országában. Az elnyomásnak csak akkor lesz vége, amikor már a magyar közösségek olyan kicsik, hogy semmiféle veszélyt nem jelentenek az 1920 óta építgetett, homogénnek szánt nemzetállamokra.
3. Ha viszont ezt jelenlegi kormányunk megérti, elindulhat talán egy magyar-magyar kiegyezés egy új nemzetpolitika kialakítása felé. Óriási gyengeségünk volt eddig, hogy a magyar baloldal, ha ezzel belpolitikai előnyöket remélt (de talán naivitásból is, hogy azt a szomszédok gesztusnak veszik), bármikor kész volt sort bontani és összefogni a szomszéd nacionalizmusokkal a magyar jobboldal ellen. Kemény szavak, de 2002-ben fekete-fehéren ez történt. Az MSZP-kampány egy rugóra járt Pozsony és Bukarest a kedvezménytörvényt érintő kritikáival, nem lepődnék meg, ha gyakorlati kooperáció is lett volna a felek között. Remélhetően ennek örökre vége, hiszen az MSZP-kormányokat azóta Szlovákia (de Románia is) ezer meg egyszer megalázta és kínos helyzetbe hozta. Gyurcsány vörös fejét nézve talán utoljára. Új utakat, új megoldásokat kellene találni, mert ami ma van, az láthatóan nem működik.
4. Annak, ha lenne megegyezés olyan alapkérdésekben, mint mondjuk a kettős állampolgárság vagy az autonómiamozgalmak támogatása, óriási pozitív hatása lenne belpolitikai életünkre is. A mély és nagyon elterjedt jobboldali gyűlölet fő oka a baloldal iránt az az érzéketlenség, amivel az MSZMP 1990 előtt, az MSZP és az SZDSZ 1990 óta hozzáállt a nemzeti kérdéshez. De ha ez nem megy, kezdhetnénk kevesebbel is a kiegyezést. Például azzal, hogy Gyurcsány elnézést kér a 2004. december 5-ét megelőző MSZP-s kampányért. El sem tudja képzelni Fletó, mekkora katarzis lenne ez nagyon sok embernek, határon innen és túl.
Na jó, ennyit az álmodozásról. De azért minden rosszban van valami jó, nem?