Halálos beteg Arthur J. Finkelstein – a hétvége híre szerencsére nem hozta ki az állatot senkiből a magyar politikában és sajtóban, szerencsére elmaradt a „dögöljön meg máma még”-típusú megközelítés. Ez tényleg örömteli.

Másrészt meg groteszk a helyzet. Maga Finkelstein ugyanis jó pénzért simán lehet, hogy azt tanácsolná most az ellenzéknek: faragjanak hatalmas ellenséget a betegből, kívánják csak tömegek a halálát. Kórusban.

Elképzelhető, hogy azt javasolná: játsszanak rá a hírre, tegyenek úgy, mintha ennek az embernek a halála (aki történetesen most éppen ő) teremtené meg a feltételét, hogy ráléphessenek végre az Orbán megdöntése felé vezető fényes ösvényre. Emberáldozat... Ősi ösztön, gyilkos ösztön... A „Feszítsd meg!”-ösztöne.

Hm. Működhet... És ami működik, ami sikert hoz – az jó. Ami nem – az rossz. Ilyen egyszerű ma a politikai etika.

S hogy ilyen egyszerűvé vált, abban a nagybeteg, 72. évében járó kampánygurunak, Orbán Viktor tanácsadójának, Habony Árpád üzlettársának is jelentős szerepe van. Abban, hogy Magyarországon is a démonizálás, a lejáratás, az ellenségképzés lett a politikai kommunikáció majdnem kizárólagos iránya mára.

*

Mielőtt azonban teljesen Finkelstein, Habony és Orbán nyakába varrnánk ezeket az állapotokat, emlékezzünk meg kicsit Ron Werberről is. Meg Gyurcsány Ferencről. 

Nem, nem azért, hogy meglegyen most is, ami mindig „lényegesebb”, azaz: „a történetben meghúzódó Gyurcsány-szál”. Nem alkalmazni akarom a Habony-módszert – csupán felhívni a figyelmet arra, hogy kialakulása és térhódítása nem néhány gonosz, beteg lélek sötét vágyának megvalósulása volt. Hanem egy helyzetre adott reakció. Arra a helyzetre, amelyet a már akkor is az MSZP-s hátországban szervezkedő Gyurcsány Ferenc teremtett az országban 2002-ben.

Akkor volt az a választási kampány, amelyben először vezényelt gyűlöletkórust profi karmester. Ez bizony a szocialisták újítása volt. Addig annyira nem ismerte a magyar politika ezt a szintet, hogy komolyan sem vette. Orbán csak az eredményekről beszélt akkor, Wermer András nem foglalkozott a Werber-féle stratégiával, a lejárató, démonizáló, köteles beszéddel ijesztgető vonallal. Pedig – ahogy Kovács László is elismerte akkor – Werber adta azt a pluszt a kampányukban, amellyel nyerni tudtak. A politikai földmunka, az aktivistás adatgyűjtés, a listakészítés sem Kubatov Gábor találmánya: azt is Werber honosította meg itthon. 

Hogy a Fidesz milyen meglepetten próbált felzárkózni akkor, a vesztes első forduló után, arra máig emlékszem. Hirtelen egyetemistákat, szimpatizánsokat kezdtek összehívni, arra kérve őket, hogy villamoson, buszon, suttogó propagandával hazudjanak két hétig olyanokat, hogy a szocialisták duplájára emelnék a gáz árát, stb. Tudom, érdeklődésből elmentem egy ilyen alkalomra. A Parlamentben volt, a kérést egy ma igen magas közjogi méltóságot betöltő ember fogalmazta meg.

Felálltam, kimentem a teremből. És nem suttogtam propagandát. Először álltam szemtől szemben a politikával úgy, hogy nem volt rajta smink. Először láttam a bibircsókos, sebhelyes arcát. Émelyített a látvány, de láttam azt is: késői, hirtelen reakció ez. Kétségbeesett válaszkísérlet arra, amit a szocialisták meghonosítottak. S amely számukra sikert hozott.

Csak két és fél év telt el a szocialisták győzelme után, amikor az addig a háttérből irányító Fletó miniszterelnök lett, és szintén werberiánus eszközökkel állt bele a magyar politikatörténet egyik leggyomorforgatóbb kampányába. A határon túli magyarok lettek az ellenség, akik elveszik majd a munkahelyet és a nyugdíjat, ha állampolgárságot kapnak. Működött. Nem jött össze kellő számú támogató szavazat. Fletó uralta a pillanatot. 

*

A Fidesz az adatgyűjtésre már 2003-ban rákapott, de még 2006-ban sem vette fel igazán a vonalat. Habony akkor nyugger néni szomorú fejével akart nyerni, aki azt sulykolta ugye, hogy rosszabbul élünk mint négy éve. Miközben Gyurcsányék éppen kiszórtak a népnek 300 milliárdot. Hitelből, persze. Ahogy a szocialisták szokták, akik ugye mindig kifutnak más pénzéből. Egy kis bankárkormányozás volt ugyan akkoriban, de Orbán végig falusi Elvist alakított abban a kampányban, a tévévitában meg a kamerába nyüszögött és nem harapott vissza – miközben Gyurcsány végig ott lógott a torkán. 

Finkelstein tehát még ekkor sem volt a közelében. 2008-ra aztán lett és meg is mutatta, hogyan csinálják a gyűlöletkeltést és ellenségképzést nem a werberi, középiskolás fokon. „A politika ma nem a racionalitásról, hanem az érzelmekről és a dühről szól. Ha arról beszélsz, hogy ebben a hét pontban akarom megreformálni a nyugdíjrendszert, sosem fogsz nyerni. Ha viszont azzal kampányolsz, hogy ezt vagy azt a csoportot kidobod az országból, inkább lehet esélyed.” Így vallott erről a guru, s így működik a Fidesz kommunikációja azóta is.

Kormányprogram sem kell. Minek? Csak támadási felületet adna. Vita sem kell. Ami kell: propaganda és ellenség. Előbbinek vettek felületet, utóbbit meg mindig könnyű találni. Most éppen a sorosistákat kell kidobni az országból – a szintén Finkelstein-tanácsadással működő izraeli Likud mintáját követve. 

A politikai kommunikáció persze nem minden. Csak a hülyítésből ritkán lesz siker. A Fidesz – a szocikkal ellentétben – nem hitelből szór pénzt a népnek, stabilitás van, infláció nincs, a megborult költségvetés pedig viszonylagos egyensúlyba került és ott is maradt. Az évtizedek óta rothadó egészségügyet és a még a korábbiaknál is katasztrofálisabb oktatásügyet leszámítva a bázis érezheti, hogy aprócska lépésekben bár, de előrébb jut. 

Csak közben mások meg felhúzták a hétmérföldes csizmát és abban lépdelnek előre, megszerezve földet, megbízást, szállodát, ingatlant.

Ez a hátulütője a folyamatos ellenségkép-gyártásnak, ahová a fent vázolt folyamat mára vezetett. Hogy minden megengedetté válik, bármit meg lehet tenni, bármit el lehet venni, amíg az győzelmet nem veszélyezteti. Márpedig nem veszélyezteti, sőt, erényként jelenik meg a köztulajdon párt- és/vagy magántulajdonná alakítása. A jó tartalma ugyanis nem más, mint hogy mi irányítunk, nem pedig ők. Ezt várja már az elkötelezett szavazó. Kenyeret is akar, persze, de főleg azért cirkuszt. Bikaviadalt. Vérre menőt. 

Megkapja. Ahogy kis Balázs az üveggolyót.

Csak hát, hogy egy másik, igazán elitista művészt is megidézzek: „nem biztos, hogy jót tesz neked, ha kiszolgálják az ízlésedet”.

Miközben tehát a legőszintébben mielőbbi gyógyulást kívánok Arthur J. Finkelsteinnek, ezt kívánom a hazai politikai kommunikációnak is. Jó lenne hinni, hogy sem Finkelstein, sem közéletünk tüdőrákja nem visszafordíthatatlan.